Profi katyvasz

2018. március 20.

Claudio Monteverdi: Orfeo – koncertszerű előadás a Müpában. A március 10-i koncertről MERÉNYI PÉTER írt kritikát

Néha nem tudtam, hogy jól hallok-e. Az olasz kontratenor, Vincenzo Capezzuto úgy énekel, mint egy kamasz popénekes. De olyan technikai profizmussal és színházi rutinnal, mint a legnagyobbak. Az egyik leghíresebb ária, amit Orpheusz énekel az alvilág révészének (Possente spirto), végre nem pipiskedő hangbalett. Sok tenorista csak a lenyűgöző díszítésekre koncentrál. A mexikói-francia szártenor, Rolando Villazón viszont teljes átéléssel énekli. Csak mintha ez az érzelmi telítettség az olasz verizmusból folyna rá Monteverdire. Az alvilági jelenetben pedig tényleg elszabadul a pokol: az est zenekara, a L’Arpeggiata egy-két másodpercig indeterminált zenét játszik.

Minden zenész össze-vissza bazsevál – Cage megnyalná mind a tíz ujját.

Egy osztrák lantos-hárfás, Christina Pluhar alapította a L’Arpeggiata együttest. Főleg az 1600-as évek különféle nemzeti repertoárjait szólaltatják meg, de tényleg mindet kinézhetünk ebből az együttesből. Az utóbbi években például improvizációs lemezeket is megjelentettek: „korabeli” hangszereken – magyarul: jelenkori másolatokon és rekonstrukciókon – rögtönöznek Purcellre és Händelre. Természetesen ez mai zene, még ha ezer szállal kötődik is a – félig-meddig általunk elképzelt – múlthoz. Szóval ennek az együttesnek megvan a maga finoman ellenkulturális bája.

Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

A Müpa minden évben megrendezi a Régizene Fesztivált, a L’Arpeggiata együttes is ennek keretében lépett föl. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem egyáltalán nem robbant fel: könnyeden és áttetszően zenéltek. Monteverdi hangszerlistájának megfelelően a basso continuo elképesztően gazdag volt: két csembaló, két orgona, hárfa stb. Az alvilági jelenetekben a rézfúvósok – a harsonák és a trombiták – igen fontos szerepet játszanak.

A korabarokk operák és Christina Pluhar együttese sok szempontból hasonló jelenség. Egy történetileg tudatos kultúrában élünk. Újításaink és avantgárd köreink is történetiek: a múlt, az általunk megírt múlt igazolja a jelen kísérleteit. Az első operaszerzők az antik tragédiákra hivatkoztak, a régizene-mozgalom tagjai pedig többszáz éves kottafejekre és elméleti írásokra.

A korai operák mégsem az antikvitásról árulnak el sokat, hanem a tizenhetedik század modernizmusáról és humanizmusáról mesélnek. A L’Arpeggiata-féle együttesek sem a korabarokkról szólnak, hanem az elmúlt félszázad furcsaságairól.

(Csak azért sem írom le, hogy posztmodern.) Persze az opera műfaja nem születhetett volna meg antikvitás nélkül, ahogy mai historizmus sem létezne barokk nélkül. Csodás paradoxon, nem?

Az Orfeót Észak-Olaszországban, Mantovában, a Gonzagák udvarában mutatták be 1607-ben. Nem ez volt az első opera. Egy évtizeddel korábban, Firenzében már írtak hasonló műveket. Egyébként az Orpheusz-mítosz fontos szerepet játszott az első operák születésekor. Monteverdi előtt két firenzei zeneszerző is feldolgozta a témát: Peri és Caccini is megírta a maga Euridicéjét. Persze zenés-táncos színházi előadásokat – intermediókat – korábban is játszottak a reneszánsz udvarokban. A korai operákban igazából a lantkíséretes énekbeszéd számított igazán újszerűnek.

Christina Pluhar és Rolando Villazón (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

Monteverdi nem volt igazi reformer – legalábbis az Orfeóban nem. Sőt, másokhoz képest konformistának és konzervatívnak tűnik. Az opera bizonyos szakaszai konvencionálisabb stílust követnek, a madrigálhagyományba illeszkednek. És éppen ezek a kórustételek az Orfeo legszínesebb és legszerethetőbb számai. Az avantgárdot már az 1600-as években is csak néhány percig bírták elviselni, és ezt Monteverdi is érezhette.

Tizenegy énekes szólista állt a színpadra, ők alkották a kórust is. A hangszeres együttes mögött állt egy dobogó, főleg azon énekeltek, de néha átsétáltak a színpad elejére. Az énekesek – mint már utaltam rá – elég sokféle énekideált követtek, bár sokan régizene-specialistának számítanak. A címszerepet Rolando Villazón alakította. Amikor hazaértem a koncertről, az egyik közszolgálati csatornán éppen ő énekelt. Egy operafilmben szerepelt, a Bohéméletben. Nagyon jól állt neki a költő, Rodolfo szerepe. Sajnos Orpheuszként nem nyűgözött le ennyire.

Néha fedetten és mereven szólt a hangja. Színpadi jelenléte viszont nagy rutinról tanúskodott, és adott nekünk egy-két csodálatos pillanatot.

Az elsők között említeném még az amerikai tenort, Jeffrey Thompsont. Átütő volt, kifejező és életteli. Baráth Emőke inkább a Musica szerepében mutathatta meg sokoldalú képességeit, ugyanis Eurüdiké szólama elég rövid. Orpheusz hitvesének halálát egy nimfa meséli el. A hírnök szerepében egy olasz mezzoszoprán, Giuseppina Bridelli állt színpadra. Drámai erővel énekelt, mégsem feszítette szét a többé-kevésbé visszafogott hangzás kereteit. Az Orfeo eredetileg más fináléval ért véget: a főhőst széttépték a bacchánsnők. A nyomtatott partitúrában azonban boldog befejezéssel zárul a mű: Apollón az égbe emeli Orpheuszt. A francia bariton, Benoît Arnould fegyelmezetten, mégis érzelmekkel átitatva formálta meg Apollón szólamát. Az alvilág urát egy brit basszbariton, Dingle Yandell, az alvilág úrnőjét pedig egy belga szoprán, Céline Scheen alakította. Mindketten megtalálták a ridegség és az együttérzés közötti arany középutat.

Christina Pluhar és a L’Arpeggiata (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

A megvilágítás, a fénydramaturgia – Hervé Gary munkája – nem volt lenyűgöző, talán kicsit kreatívabb is lehetett volna, de igazából ennyi is elég volt.

Minden különcség ellenére a L’Arpeggiata és az énekesek egységes előadással szolgáltak. A profizmus és az arányérzék zselatinként összetartotta a produkciót. Persze az ananász mellett furcsa a savanyú szeder, de hát ilyen ez a gyümölcstorta.

Fotók: Pályi Zsófia / Müpa

Hasonló bejegyzések