Wolfgang Amadeus Mozart: Così fan tutte – közvetítés a Metropolitan Operából. KONDOR KATA írása
Különös darab Mozart Così fan tuttéja: miközben zsenialitásához nem különösebben fér kétség, és a viszonylag gyakran játszott operák közé tartozik, mégsem az a tipikus „kedvenc opera”, amit az emberek emlegetnek, hogy sírni/nevetni szoktak rajta, netán aminek a dallamait fütyörészik. A mű több szempontból is ellenáll a „könnyű” feldolgozásnak, akár előadói, akár befogadói oldalról nézzük, mind rendkívüli hosszúsága, mind kissé nehézkes dramaturgiája miatt: minimális külső, és nagyon részletes belső történést kísérhetünk végig. Az ilyen operák színre állítása már önmagában problémás, ráadásul a Così fan tutte esetében többről van szó: bonyolult pszichológiai kísérletnek lehetünk tanúi benne, megnyugtató végkifejlet nélkül. Az élet úgy megy tovább, mintha semmi sem történt volna, csupán mindenki egy kicsit bölcsebb és boldogtalanabb lett.
Lesley Koenig rendezése a Metropolitan Operában foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, de csupán a minimumot nyújtja; nem mélyül el a darab problematikájában, se többet, se mást nem mutat, mint ami első olvasásra is látható benne, még csak mozgalmasabbá sem próbálja tenni az előadást (ami nem feltétlen elvárás, de lássuk be, a Così több mint háromórás játékideje próbára teszi a nézőt). A rendező látja, hogy a darab nem zárható le a felületes szemlélő számára happy endnek tűnő végkifejlettel, ám nem teljes mértékben viseli ennek a következményeit, meg sem próbálja újragondolni a művet, hanem csupán a logikai vagy pszichológiai buktatókat igyekszik kiiktatni belőle. Marad tehát a következetes és viszonylag kidolgozott történetmesélés, ami után, ha gondolatok maradnak bennünk az előadással kapcsolatban, az magának az operának köszönhető.
Ezt a minimál-programot azonban a rendező magas színvonalon teljesíti. Ehhez jóformán egyetlen eszköze a színészvezetés, ám ezt – természetesen a közreműködő, többnyire fiatal művészeknek is köszönhetően – nagyon igényesen hajtja végre. Az apró lelki rezdülések, a zene által festett nagyon pontos belső folyamatok a színpadon is megjelennek, érzékenyen, finom árnyalatokban megmutatva. Remekek a parodisztikus jelenetek, mikor a lányok mindenáron meg akarnak halni távozó kedveseikért, a későbbiekben pedig minden szereplőnek valódi arca, egyénisége lesz, egészen a végkifejletig, ahol arról is pontos képet kaphatunk, mi lesz ezután, ki-ki saját személyiségének megfelelően hogyan fogja vagy nem fogja magát túltenni a történteken. Guglielmo soha nem fog megbocsátani kedvesének, míg Fiordiligit egész életében bántani fogja a bűntudat, Ferrando szeretné hinni, hogy most már minden jó lesz, Dorabella pedig megtanulta a leckét, és ezután ügyesebben fogja titkolni kalandjait. Személyes kedvencem az a jelenet, mikor Fiordiligi visszaveszi Ferrandótól kedvese arcképét, egyetlen mozdulatban is látszik, mi történt köztük, hogy a lány már őt szereti, még mélyebb, felnőttebb szerelemmel, mintsem Guglielmót valaha. Jó észrevétel a rendező részéről, de ha már így van, kár, hogy nem fejti ki, és nem kezd valamit legalább a mások érzelmeivel játszó férfiak felelősségével.
Az este legnagyobb élményét a Fiordiligit éneklő Susanna Phillips okozta: ahogy néhány hete a Bohéméletben, ezúttal a sokkal hosszabb és sok szempontból bonyolultabb szerepben is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni róla. Phillips hangja gyönyörű, gazdag, nemes színű, mintha folyékony aranyból lenne, ráadásul lenyűgöző könnyedséggel szólaltatja meg a szólam legnyaktörőbb figuráit is, és valamennyi hangtartományban magabiztosan mozog. Már ennyi is elég lenne a csodálathoz, ám emellett az énekesnő remek színész is, kidolgozott, árnyalt és érzékeny alakítást nyújtott, hitelesen festve a Fiordiligiben végbemenő folyamatokat.
Isabel Leonard csak egy kevéssel nyújt halványabb produkciót, a hangi teljesítmény itt is kiváló, de az alakításra inkább a pontos jelzőt lehetne használni, a figura komplex egész, ám nem annyira érdekes és figyelemreméltó, mint partnernője esetében. Ám hangsúlyozni kell, hogy ez a fogyatkozás csak az egész szereplőgárda nagyon magas színvonalú teljesítményéhez képest vehető észre, ha létezne valamiféle objektív skála az énekesek megítélésére, azon a fiatal mezzoszoprán igen jó eredményt érne el.
Matthew Polenzani már sok Metropolitan-produkcióban nyűgözött le, és ezúttal is a szokásos dicséretet lehet elmondani róla (egy kevés megszorítással). A hang lenyűgözően szép, órákig lehetne hallgatni, függetlenül attól, melyik darabban énekel. Egyetlen, visszatérő hibája az egyes magas fortéknál jelentkező szorítás, ami árt az egyébként bámulatosan hajlékony és rugalmas hangnak. Színészi játékát ezúttal saját magához képest éreztem kevésnek, a Stuart Mária óta tudhatjuk, milyen gazdag színészi eszköztárral rendelkezik a tenorista, ám ezúttal Ferrandóról úgy tűnik, sem neki, sem a rendezőnek nem jutott eszébe semmi azon kívül, hogy nagy kék szemekkel naivan kellene néznie.
Rogyion Pogoszov kissé kilóg a négyesből, az ő hangja ugyanis közel sem olyan szép vagy hajlékony, mint a partnereié, s ez kissé zavaró volt, főleg a kézenfekvő összehasonlítás miatt. A kissé fénytelen, néha kopottasnak vagy erőltetettnek tűnő hangot hallgatni nem okoz különösebben örömet, ám Guglielmo kissé zordon, kemény figurájának megformálásában nem árt különösebben, így az énekes is kellőképpen komplex karaktert alakít.
Danielle de Niese Despina szerepében elsősorban színpadra termettségével kelt mély benyomást. No, nem mintha énekével bármilyen probléma lenne, habár – amennyire a közvetítésen keresztül meg lehet ítélni – ő is azok közé az előadók közé tartozik, akit elsősorban nem a különösebben szép vagy egyedi színű hangja miatt tartanak számon, hanem technikai profizmusa és sokoldalú kifejezőeszközei miatt. A Così fan tuttéban rengeteg energiával formálja meg a csupa élet, cserfes szobalányt, képes mindenkit az ujja köré csavarni, és minden figyelmet magára vonni.
Maurizio Muraro nem marad alul a többi előadóval szemben, habár teljesítménye inkább a pontos és megbízható, mintsem az átütő erejű jelzővel írható le. Don Alfonsója kellőképpen humoros, a hang némi nehézkesség ellenére is jól teljesíti a Mozart-mű támasztotta követelményeket.
A karmesteri pálca a jelenlévők nagy örömére a betegségéből az idei szezonban visszatért James Levine kezében volt. Ahogyan a szünetbeli riportban szóba is került, a karmester igen sokféle stílusban jártas, így vezénylésével a Metropolitan Opera Zenekara a Mozart-muzsikát is magas színvonalon, kellően könnyedén és áttetszően szólaltatta meg. A nekik jutott kevés jelenetben az intézmény Énekkara is megbízhatóan teljesített.
Zenei szempontból jóformán kifogástalan, jelentős élményt nyújtó produkciót láthattunk. Ám mint már annyiszor, most sem tudom szó nélkül hagyni: ha azok közé tartoznánk, akik nem valamilyen összetett, színházi-zenei, érzelmi-intellektuális élmény miatt néznek operát, tökéletesen elégedettek lehetnénk, így azonban zavaró, hogy milyen „probléma nélküli” előadást láttunk, milyen kevés szerep jutott a darab mondandója és a benne felvetett kérdések ellentmondásos, összetett voltának. Ha gondolataink támadtak a Così fan tutte közben, azokkal magunkra maradtunk.
Fotók: Marty Sohl / Metropolitan Opera