Prima la musica?

2014. június 3.

Così Fan tutte az Angol Nemzeti Operában, 2014. május. KŐRY ÁGNES beszámolója

Dorabella és Ferrando: Christine Rice és Randall Bills (fotó: Mike Hoban)

Dorabella és Ferrando: Christine Rice és Randall Bills (fotó: Mike Hoban)

Az Angol Nemzeti Opera (ENO) sikeres és valóban nagyon szórakoztató Così fan tutte-produkciója megint felveti a kérdést – miként az ENO Rodelinda-előadása is szembesített a problémával néhány hónappal ezelőtt –, hogy vajon az operaházban a színházi élmény élvezzen-e elsőbbséget, még akkor is, ha a zenei mondanivaló ezáltal háttérbe szorul.

A kritikusok már nagyon régen döntöttek a kérdést illetően: beszámolóikat már jó ideje a színpad értékelésével kezdik (tehát a rendezői koncepcióval, továbbá a díszletek és a jelmezek leírásával), és csak ezután következik az énekesek zenei teljesítményének, továbbá a karmester zenei koncepciójának és e koncepció gyakorlati megvalósításának elemzése. Őszintén szólva, nem vagyok biztos benne, hogyan döntenék, ha választásra kényszerítenének: a színház vagy a zene fontosabb az operaházban? Ideális körülmények között, mint pl. Wagner Gesamtkunstwerk-elmélete esetében, nincs elsődleges összetevő: minden rész az egészet szolgálja. De az ideális viszonyok ritkák, a zenei megvalósítás többnyire háttérbe szorul a többi összetevő mögött.

Phelim McDermott Così-rendezése elejétől végéig nagyon szórakoztató. Kezdve a vásári karakterekkel, akik a nyitány alatt plakátokat húznak elő egy ládából – pl. OPERA, KÉT FELVONÁS, NAGY ÁRIÁK, FIGYELJ –; ők a későbbiek folyamán, mintegy színpadi vezérmotívumként vannak jelen az előadásban. A szórakoztatás mindvégig sziklaszilárdan biztosítva van. Viszont eme hozzáállás hátránya már a nyitányban megmutatkozik: mivel a közönség (velem együtt) nem tudja levenni szemét a színpadról, Mozart szellemes és sziporkázó muzsikája háttérzenévé válik.

ENOCosiFanTutteChristineRiceSkillsEnsemblecMikeHoban

Dorabella: Christine Rice (fotó: Mike Hoban)

A Mozart–Da Ponte-opera cselekménye hat személyre épül, habár kórust is alkalmaz az első felvonás közepén és a második felvonás fináléjában. Viszont hogyan lehet London legnagyobb színpadát (mely a London Coliseumban, az Angol Nemzeti Opera otthonában található, mely egyben a főváros legnagyobb színházépülete is) mindössze hat emberrel három órán keresztül érdekessé tenni? McDermott úgy oldja meg a problémát, hogy többnyire a bámulatosan ügyes, tizenkét személyes és találóan elnevezett Skills Ensemble (‘Ügyes Együttes’) tagjaival tölti be a színpadot. Vagy vásári, cirkuszi mutatványokat látunk tőlük (pl. tűznyelést, kardnyelést, súlyemelést), vagy aktív résztvevői a cselekmény drámai és/vagy komikus fordulatainak. Don Alfonso bűntársai, de részben Despináé is. Despina rövid táncjelenete a két törpével (a Karen Anderson Laird és Max Laird törpeházaspárral) nagyon mulatságos, és nem lép túl a jóízlés határán. Máskor a tizenkét ember közönségként szemléli a színházat a színházban – vagyis Despina és a két vőlegény színlelését –, és reagálnak a cselekménybeli megtévesztések bonyolult fordulataira. Vagy éppen aktívan vigasztalják a cselekmény szereplőit.

Jelenet az előadásból (fotó: Mike Hoban)

Jelenet az előadásból (fotó: Mike Hoban)

Tom Pye díszletei a szó szoros értelmében briliánsak: megfelelnek a koncepciónak és betöltik a színpadot. A szomszédos chalet házak az 1950-es Coney Island motelban lehetőséget adnak sok jövés-menésre a kis házak és szobáik között. A tengerparti vidámpark, a lassan forduló óriáskerék és a kék ég megfelelő légkört biztosít a romantikus fejleményeknek.

Mozart Fiordiligi szerepét a virtuóz szoprán Adriana Ferrarese del Bene számára komponálta. Az énekesnő agilis koloratúrtechnikával, de erős mély hangokkal is rendelkezett. A szoprán Kate Valentine nem virtuóz és – a premier elején, vélhetően lámpaláz miatt – sem intonálása, sem az együttesekben való részvétele nem volt tökéletes. Viszont Mozart zenéjét becsülettel énekelte annak ellenére, hogy az első felvonásbeli „Come scoglio” áriája alatt állandóan szobáról szobára és házról házra jött-ment. A „Per pietà” áriát (második felvonás) pedig egy színpad felett agilisan libegő léggömbben ülve énekelte. Valentine énekstílusa nem Mozartra emlékeztetett, de a színpadi körülmények se. Őszintén szólva nem emlékszem, hogy a Fiordiligi–Dorabella-kettős Mozart-stílusban szólalt-e meg vagy sem. Ezt a számot izgalmas és félelmetes cirkuszi mutatványok kisérték, nehéz volt a zenére figyelni.

Jelenet az előadásból (fotó: Mike Hoban)

Jelenet az előadásból (fotó: Mike Hoban)

A mezzoszoprán Christine Rice nagyon tapasztalt énekes, és Dorabella szólama nem olyan akrobatikus, mint Fiordigilié. Bársonyos hangjával és természetes humorával Rice kiváló alakítást nyújtott.

A három férfiszereplőből kettő nem volt ideális a szerepére. Mozart Ferrando szerepét Vincenzo Calvesi számára írta. Calvesi lírai tenor volt, zengő magas hangokkal. Randall Bills viszont nem igazán lírai hang, és éppen a nagyon magas hangokkal akadt problémája. A bariton Roderick Williams tapasztalt és kiváló énekes, de nem elég öreg (és nem kellően mély hangú) Don Alfonso szerepére (amit Mozart a negyvenhat éves buffo basszusnak, Francesco Bussaninak írt). De nem lehet kritizálni Williamsot, nagyon jól énekelt, és kiváló szinész. A fiatal bariton, Marcus Farnsworth hihető Guglielmo, Mary Bevan pedig tökéletes Despina.

Jelenet az előadásból (fotó: Mike Hoban)

Jelenet az előadásból (fotó: Mike Hoban)

Az Angol Nemzeti Opera új zeneigazgató-karmestere, Ryan Wigglesworth interpretációja nem szolgált mozarti mélységekkel, de mindvégig jól és izlésesen tartotta egyben az előadást. Annak ellenére, hogy a zenekari árokban közel állt a színpadon időnként bemutatott valódi tűz- és kardnyeléshez. Ember legyen a talpán, aki ilyen körülmények között Mozartot vezényel.

Színházi élmény jó minőségű zenével – talán ez lesz az operaházak jövője?

Fotók: Mike Hoban / English National Opera


Così Fan tutte, English National Opera, May 2014

by Agnes Kory

English National Opera‘s successful and highly entertaining production of Così Fan tutte raises again the question – as ENO’s production of Rodelinda did a few months ago – whether in opera houses the theatrical experience should be of primary concern, even if it overrides musical content. Critics clearly decided long time ago, that is when they started to appraise staging in all its dimension (including dramatic concept, sets, costumes, etc) before discussing the musical delivery of singers and musical concept/skills of the conductor within their reviews. With hand on heart, even if pushed, I could not decide on priority between theatre and music (in the opera house). Ideally, as in Wagner’s Gesamtkunstwerk, there should be no priorities; each element should support the whole. However, ideal conditions rarely exist; often music tends to be relegated to lesser importance than the other components of the opera.

Phelim McDermott‘s staging of Così fan tutte is great fun, from beginning to the end. Starting with fairground figures pulling placards (such as OPERA, TWO ACTS, BIG ARIAS, CONCENTRATE) from a trunk during the overture – and maintaining the fairground component, as a theatrical leitmotif, throughout – the entertainment aspect of the experience is assured and rock solid. However, the downside of this approach also is manifested already in the overture: with the audience’s eyes (including mine) firmly fixed on the theatrical entertainment, Mozart’s witty and sparkling music inadvertently turns into spirited background music.

The full cast of the Mozart/ Da Ponte two-act comic opera consists of six characters although a chorus is used half-way through Act 1 and in the Act 2 Finale. However, how does one fill London’s biggest theatre (which the London Coliseum supposedly is) with six people for over three hours? Quite often McDermott fills the stage with the astonishingly skilled twelve members of the aptly named Skills Ensemble, either delivering circus acts (such as fire-eating, sword-swallowing, weight-lifting) on the fairground or playing supporting roles in the dramatic/comic plot of Da Ponte’s libretto. They are partners in crime with Don Alfonso and, to a lesser extent, with Despina. The short dance scene of Despina with two little people (husband and wife team Karen Anderson Laird and Max Laird) was hilarious but stayed within acceptable taste. Other times the twelve people are spectators of what can be regarded as the theatre within the theatre, reacting to the twists and turns of the multiple deceptions in the plot. Or they offer comfort to the protagonists.

Tom Pye’s sets are literally brilliant to look at, atmospheric, functional and fill the stage. There are the adjacent chalets in a Coney Island motel of the 1950s (facilitating plenty of comings and goings between rooms and chalets). The seaside funfair with the large, slowly rotating ferris wheel against the credible blue sky creates just the right ambience for affairs of the hearts.

Mozart composed Fiordiligi’s music for the apparently virtuoso soprano Adriana Ferrarese del Bene who possessed an agile coloratura as well as a powerful chest register. Kate Valentine cannot be described as a virtuoso singer, and initially – probably because of understandable first-night nerves – her pitching and ensemble work was not perfect. However, she delivered Mozart’s music with honour, in spite of having to keep coming and going through doors during her Act 1 aria ‘Come scoglio’ and floating in a hot air balloon during her Act 2 aria ‘Per pieta’. Valentine’s style of singing was not Mozartian, but neither were the conditions she sang in. On the other hand, I honestly cannot remember if the duet with Fiordiligi and Dorabella was Mozartian, as they were accompanied by exciting circus acts which distracted the focus from the music. Mezzo-soprano Christine Rice is very experienced in various styles, her role (Dorabella) is less laden with virtuoso vocal jumps than Fiordiligi’s. With her velvety voice and good sense of humour, she delivered an excellent Dorabella.

I am not convinced about the casting of two of the men. Mozart composed the role of Ferrando for Vincenzo Calvesi, who apparently possessed a sweet and sonorous voice with a fee-ringing top register. Randall Bills voice did not seem particularly lyrical and his top was strained (on the first night). However, he is clearly a good singer with plenty of abilities. The role of Don Alfonso was composed for the buffo-bass Francesco Bussani, who at the age of 46 was reportedly no longer at his vocal prime. Baritone Roderick Williams, on the other hand, is in full vocal prime but is not a bass and not really credible as an old man. I hasten to add that, on its own terms, Williams gave an outstanding, witty performance.

Baritone Marcus Farnsworth was fully credible as Guglielmo, while soprano Mary Bevan could hardly be bettered as Despina. I don’t recall either any problems or great Mozartian depths from conductor Ryan Wigglesworth’s delivery. On the other hand, his control of his orchestral forces – even while literally faced with fire-eating, sword swallowing and similar stage attractions – was impressive throughout.

Looking for an evening in the theatre with quality musical entertainment? This production definitely fits the bill.

Photos by Mike Hoban / English National Opera

Hasonló bejegyzések