Giuseppe Verdi: Stiffelio – Magyar Állami Operaház, 2013. április 8. A darab budapesti bemutatójáról BÓKA GÁBOR írt kritikát
Két nappal egy ünnepinek tervezett, ám még elfogadható repertoárprodukciónak is épphogy csak nevezhető Rigoletto után megszólalt a Stiffelio a Magyar Állami Operaház hangversenypódiummá alakított színpadán. Nem véletlen az iménti mondat igehasználata: tekintélyes kritikuselődök nyomán úgy érzem, ezúttal is fontos különbséget tenni elhangzás és megszólalás között – mert míg az ominózus Verdi-félmaratont berekesztő Rigolettónak csak a hangjai töltötték meg a színház nézőterét, addig a Stiffeliónak a szellemiségéből is felsejlett valami. Szó sincs arról, hogy a művet a maga teljességében felmutató, felfedező erejű interpretációval szembesültünk volna a múlt hétfői koncerten: tisztes, korrekt előadás szintjén maradtak a hallottak, egy operaházi produkció szokásos esetlegességeivel, azaz pozitívumaival és negatívumaival együtt. Ám mindezeket számba véve megállapíthatjuk, hogy az előbbiek kerültek túlsúlyba; a bemutató feltétlen több figyelmet érdemelt volna annál, mint amennyire a szolid félháznyi közönség méltatta.
Az előadás sikerét a karmesteri–zenekari teljesítmény alapozta meg, s ez kellemes meglepetés. Nem mintha jelen sorok írója valaha is kétségbe vonta volna Héja Domonkos operakarmesteri képességeit; a két nappal korábbi Rigoletto unalomba fulladása azonban, bárhogy is próbáljuk szépíteni, jelentős részben az ő lelkén is száradt. Most mintha nem ugyanaz a dirigens állt volna a pódiumon, s ez meg is hallatszott az együttes teljesítményén. Voltak ugyan apróbb döccenők (a nyitány elején hamiskás fafúvósállásokat jegyezhettünk föl, később a darab folyamán pedig több alkalommal is szétcsúsztak a vonósok egy-egy kényesebb futam kivitelezésekor), ám a zenekari játék összességében lendületesre, szenvedélyesre, olykor kifejezetten karakteresre sikerült. Az előadásnak volt íve, egy percre sem ült le vagy vált unalmassá – s mindez nem kevés. Sorolhatjuk persze a hiánylistát is: konkrétumként a jellegzetesen olaszos, verdis zenekari színek és ízek megvalósítását, kikeverését; valamivel elvontabban pedig azt, hogy ez a vezénylés csupán arról győzött meg: a Stiffelio jó zene, ám arról nem, hogy nagy zene – az igényes betanítói munka mindvégig hallatszott ugyan a produkción, de az mégsem tudott elrugaszkodni a földtől.
A szereposztás értékelésekor óhatatlanul felmerül a kérdés: mennyire várható el egy koncertszerű operaelőadástól, hogy az abban résztvevő énekesek teljes értékű szerepformálással kápráztassák el a közönséget? A színpad, a rendezői instrukciók hiánya feltétlen hátrányt jelent – ám nem csak a szereplők, de a hallgatók számára is; vagyis épp egy ilyen előadáskor kellene különösen odafigyelni arra, hogy a szereposztás pontos legyen, hogy az énekesek színpadi vagy pódiumszemélyisége fedje a megjeleníteni kívánt figura karakterét. A Stiffelio számos momentuma bírálható dramaturgiai szempontból, azt azonban nem lehet mondani, hogy a benne megjelenő drámai alakok ne lennének izgalmasak és életteliek; a házasságtörés és a megbocsátás témáját körüljáró polgári dráma (melynek problematikáját Verdi más megvilágításból, a csábító igazát is megértve és elfogadva újból górcső alá vette Az álarcosbálban) legalább három ziccerszerepet kínál, s kifejezetten nagy kihívás ezeknek pusztán vokális eszközökkel megfelelni. A szereplőgárda vegyesen tudta teljesíteni a rá hárult feladatot. Kiss B. Atillát hallhatóan megérintette a címszerep szellemisége, miközben betűjével sokszor adósunk maradt; míg szívesen néztünk fel nemes lelkű közösségvezetőjére, addig szép vokális megoldásainak sokasága mellett is kiábrándultan hallgattuk a folyamatos alulintonálást. Épp ellenkező benyomásaink voltak Rálik Szilvia Lináját hallgatva, aki éneklés tekintetében felülmúlta önmagát: most az utolsó néhány percet leszámítva nyoma sem volt hangja máskor kicsit zavaró élességének, vagyis jól alkalmazkodott e nem feltétlen csak drámai irányból megközelíthető szerephez. Más részről azonban úgy tűnt, a szereppel való azonosulást illetően egyelőre az általánosságok szintjén mozog, a jól bevált drámai kliséket alkalmazza, de kevés egyénit tud hozzáadni a figura teljességéhez. Az ideális szintézist Kálmándi Mihály valósította meg, aki Stankarként ismét bizonyságot tett arról, milyen nagyformátumú Verdi-énekes: karakterformálás és énektudás nála elválaszthatatlan egységet alkot. Jorgként Palerdi András keltett figyelmet magvas hanganyagával és pontos szerepértelmezésével; leheletnyivel halványabban és kevésbé emlékezetesen, de alapjában véve mégis pontosan állt helyt Boncsér Gergely is mint a szerelmi háromszög harmadik tagja, Rafael.
Átlagos előadás: mondhatjuk, hogy egy budapesti operabemutató többet érdemelt volna, de tekintettel az elmúlt hetek-hónapok operaházi történéseire (félreértés ne essék: kizárólag a művésziekre gondolok) nincs okunk, hogy ezt a Stiffelio-előadást ne az évad minőségi ingájának pozitív kilengéseként jegyezzük fel.
Fotók: Herman Péter / Magyar Állami Operaház