A Szabadtéri Játékok augusztus 10-i előadásáról ÁDÁM TÜNDE írt kritikát
Kihagyhatatlan nyáresti élmény New Yorkból – így szólt a szegedi Porgy és Bess-előadást hirdető plakát ígérete, és valami hasonlóra készültünk magunk is. Hiszen végre nem az agyonnyúzott alaprepertoár kerül színre, ráadásul huszadik századi darab, méghozzá olyan, melynek előadását az örökösök jelentősen megnehezítik. Mit kaptunk ehhez képest? Kihagyhatatlan: nyugodt szívvel kihagytuk volna a végeredmény ismeretében. Nyáresti: az évszak stimmel, az időjárás sajnos kora tavaszi volt legfeljebb. Élmény: mindenképpen – más kérdés, milyen előjellel használjuk a kifejezést. New Yorkból: utazó produkció esetében nehéz megmondani, de akár onnan is jöhetett.
Nem érdemes kerülgetni: az előadás jelentős csalódás volt, de több is annál: a szinte kivétel nélkül gyenge énekes teljesítmények mellett a vendégkarmester sem tudta érdekessé (de legalább pontossá) tenni a Szegedi Szimfonikusok játékát, és ami már nem hiba, hanem bűn: egyenesen Gershwin darabját mutatták gyengének. A slágerszámokat mindenki ismeri – és például a Summertime-ot mindenki csakis jobb előadásban hallotta korábban, a slágerek közti tömegjelenetek pedig a méla unalommal jellemezhetők talán – és hogy el nem aludtunk az első fél órában, az minden bizonnyal a viharos, hideg szélnek köszönhető.
Olvasom az ajánlókban, hogy a Porgyt éneklő Richard Hobson – egyébként a mezőny legjobbja – még a Metropolitanben is énekelt. Vettem a fáradságot, és utánanéztem: valóban énekelt. Yamadorit. (És néhány még kisebb szerepet). Nem vitatnám el e szerepek jelentőségét, és valóban az övé volt az egyik elfogadható teljesítmény (nem csigáznék senkit tovább: a másik Sportin’ Life szerepében Reggie Whiteheadé), de általában véve is veszélyes, ha minden kontroll nélkül átveszünk akár csak ilyen dicséreteket, akár ilyen előadásokat, hogy aztán kihagyhatatlan szenzációként hirdessük.
Reggie Whitehead egyébként énekes és táncos egyaránt, amint a mellékelt felvétel is bizonyítja. Az alábbi 2008-as részletnél most érettebb produkciót hallottunk, de mindenképp a rendkívül hosszúra nyújtott első felvonás talán egyetlen felvillanyozó jelenetét.
Visszatérve Richard Hobsonra, aki mégiscsak címszereplő – tőle is tudok felvételt mutatni. A részlet vélhetően ugyanabból a varsói előadásból való, mint az előző, és minimális eltérésekkel ugyanez a színpadkép és társulat szerepelt Szegeden is. (Kérdés, vigasztal-e minket, hogy Varsóban is „megették” ugyanezt?) Hallhatóan Hobson sem világsztár énekes, de legalább rendelkezik énekhanggal, ami nem mondató el minden közreműködőről.
Mivel a színlap nem nevesíti a Summertime-ot elővezető Clarát, így még azt sem tudjuk, kinek köszönhetjük a kivételes(en rossz) produkciót. A hölgyek között is a címszereplő, Bess a legjobb, de ezzel nem mondtunk sokat. Középfekvésben ugyan semmi különös, de hallgatható, a felső regiszter nála is kényes, és olykor visításba vált. A többi női szerep esetében is érvényes az előző félmondat, de az „olykor” kitétel nélkül.
Nem nagyon ildomos szabadtéri zenekari produkciót értékelni, legalábbis a kőszínházi vagy lemezen hallhatóhoz képest, de az világossá vált, hogy a zenekar nem naponta adja elő a művet (és erről nem is ők tehetnek), viszont a karmester, Stefan Kozinski felelőssége eltagadhatatlan abban, hogy nem tud sem pontosabb, sem izgalmasabb hangzásképet elővarázsolni a zenekari árokból.
Beszélhetnénk még a rendezésről, de ilyen nem lévén, csak regisztrálhatjuk a szegényes, végig változatlan díszletben botorkáló hőseinket (némi lépcső, hátul függönyféle). Pedig van rendezője, mi több, koreográfusa is az előadásnak, és őket még a színlap is nevesíti: Az utóbbi: Starr Domingue, az előbbi, aki a jelmezekért is felel: Susan Williams-Finch.
Biztosan nem volnék ennyire szigorú a látottakkal, ha már tucatnyi élő Porgy és Bess volna a hátam mögött, ám mivel erre nem volt eddig lehetőségem, tényleg úgy vártam az előadást, hogy most valami nagyszerűt fogunk látni, olyanoktól, akiknek ezt az örökösök megengedik, és akik bizonyára élnek a lehetőséggel, és nem visszaélnek vele. Tévedtem vagy naiv voltam: talán a rendszer ilyen, hogy az alkalmas énekesek jó részét egy önkényes szabállyal kizárják, más válogatási szempont meg mintha nem lett volna, legalábbis a szegedi fellépők között nem nagyon.
Nem tekinthetünk el azonban attól a ténytől, hogy ez nem csupán egy félresikerült előadás a sok közül (ha látunk egy gyengébb Toscát, mit számít, bármikor nézhetünk újabbat, jobbat), hanem olyan elpuskázott lehetőség, amely jóvoltából igen ritkán játszott darabbal ismerkedhetett volna az a közönség, amelynek Magyarországon még nem volt lehetősége (életkoránál fogva) élőben megtekinteni az operát, ráadásul bizonytalan, mikor lesz módja újra látni a Porgy és Besst.
Addig maradnak a felvételek, ahogy eddig. Például ez is, amely ékesen példázza, hogy Gershwin darabja jócskán beágyazódott a köztudatba, nem csupán az operakedvelők ismerik és szeretik egyes részleteit. Sőt, nem is csak operaénekesek adják elő:
Fotók: Dusha Béla / Szegedi Szabadtéri Játékok