Petőfi meghalt

A mára hirdetett „Petőfi-temetés” apropóján emlékezünk meg egy 1944-ben bemutatott, és azon nyomban meg is bukott, Petőfi életét feldolgozó operáról. BÓKA GÁBOR írása

Barabás Miklós: Petőfi Sándor
Barabás Miklós: Petőfi Sándor

Diákkorom egyik legemlékezetesebb március 15-i ünnepsége volt az, amit felejthetetlen magyartanárnőnk a „Jöjjön el a te országod…” – Petőfi Sándor politikai utóéletének dokumentumaiból című kötet alapján állított színpadra. A Margócsy István szerkesztette összeállítást mostanság, immár tanárként, magam is haszonnal forgatom, s ennek nyomán időről időre felmerül bennem az igény egy másik, hasonló kötet iránt, mely a Petőfi személyiségével foglalkozó műalkotások keletkezését és utóéletét tárgyalná. Az olyan napokon, mint a mai, amikor is a költő Szibériában megtalált állítólagos földi maradványainak csellel lebonyolított temetését és ennek ürügyén művészeti fesztivált hirdetnek, minden bizonnyal újabb lapokkal bővülhetne egy ilyesfajta krónika – melynek egyik legvaskosabb, és minden jó szándék ellenére alighanem legszégyenletesebb fejezete lehetne az az 1944-ben bemutatott opera, melynek rövid, ám annál viharosabb történetét próbáljuk felidézni elsősorban a korabeli sajtóvisszhang nyomán.

Források híján lehetetlen eldönteni, hogy személyes elkötelezettségből, a kor hívószavának engedve vagy felkérés nyomán adta-e a fejét Unger Ernő (1900-1968), a Zeneakadémia karmester-tanára Petőfi életének operai feldolgozására. Általában véve elmondható, hogy a feltehetőleg magnum opusnak szánt Petőfi bemutatójának történetétől eltekintve csupán nagyon kevés életrajzi adat áll rendelkezésünkre a szerző személyével kapcsolatban. A különböző adattárak rendre a Magyar Életrajzi Lexikon szűkszavú beszámolóját ismétlik, kiegészítve egy-egy anekdotikus részlettel, melyet másokról szóló memoárok félmondataiból ollóztak össze – így például sok helyütt olvasható, hogy az akkori fiatal karmesterek (Solti György, Somogyi László) körében népszerűtlen volt az Unger által oktatott vezényléstechnika. Minden visszaemlékezés elismeréssel szól ugyanakkor Unger úttörő tevékenységéről a zeneakadémiai operavizsgák megszervezésének terén: s ha túlzásnak is kell tekintenünk azt a több helyütt olvasható tényt, miszerint az ő nevéhez fűződne a Così fan tutte 1923-as magyarországi bemutatója (elvégre a pesti német társulat már a 18. században műsorra tűzte a darabot), ez aligha csökkenti a darab feltámasztásához fűződő érdemeket. A háború után Unger megszakítással ismét a Zeneakadémián oktatott; az ötvenes évek kényszerű távolléte alatt pedig a Győri Filharmonikus Zenekart vezette. Zeneszerzői tevékenysége mára teljesen a múlt homályába vész, csupán műveinek több helyütt felbukkanó hevenyészett listája tanúskodik valamelyest az általa képviselt művészi és talán ideológiai irányvonalról: Hungaria, Zongoraverseny Liszt Ferenc emlékének, Magyar variációk – hangzanak a sokat sejtető, de mégis némaságba burkolózó címek. Csupán egyetlen Unger-kompozíció van, mely viszonylagos, ám meglehetősen kétes hírnevet vívott ki magának: a Petőfi.

Részlet korabeli újságból
Részlet egy korabeli újságból

A magyar történelem egyik legsötétebb korszakában bemutatott, reprezentatív nagyopera előkészületeiről néhány héttel az 1944. március 14-re időzített bemutató előtt kezdett cikkezni a sajtó. Miközben a szélsőjobboldali lapok időről időre követelték az Operaház zsidó származású, vagy zsidó hozzátartozóval rendelkező munkatársainak azonnal elbocsátását, néhány pillanattal a német megszállás előtt, úgy tűnik, többé-kevésbé zavartalan munka folyt az dalszínházban. Fél évszázados szünet után újra műsorra tűzték Peter Cornelius Bagdadi borbélyát (Székely Mihály felejthetetlen alakításával a címszerepben), újra elővették Richard Strauss balettjét, a József-legendát, valamint – s ez történetünk szempontjából különösen fontos – megemlékeztek Erkel Hunyadi Lászlójának százéves évfordulójáról. Ilyen körülmények között került színre a Petőfi egy nappal a nemzeti ünnep előtt. „Petőfi-dalművet mutatott be az Operaház” – szól az Új Nemzedék hangzatos címe; a félreérthető szóhasználat mintha legalábbis egy Petőfi által írt operát ígérne a hallgatóság számára, noha a szövegből természetesen kiderül, hogy ilyesmiről szó sincs. Pontosabban – részben mégis: a szöveg ugyanis rengeteg Petőfi-idézetet tartalmaz, a költő számos versének megzenésítése elhangzik a darabban.

Ez egyben az első, minden kritikában visszatérő kifogás a művel szemben. A Népszava kritikusa, Jemnitz Sándor határozottan le is rántja a leplet az ilyesfajta megoldás nonszensz voltáról: „De a vers – líra. S líra plusz líra még nem eredményez drámát, akárhány szebbnél szebb verset rakosgatna is össze a szöveg írója. Unger Ernő arra törekedett, hogy lehetőleg saját költeményeiben beszéltesse Petőfit. Ebbeli törekvéseiben viszont a kegyelet győzött a dramaturgia sarkalatos irányelvei felett. Egyébként alázatos és tiszteletreméltó kegyelet az ilyen. De nem állja meg helyét a drámában. Márpedig az opera – zenedráma. Legalábbis az legyen! Még ha nem is követi Wagner egyéni elméletét.” Hasonló szellemben, csak pikírtebb stílusban fogalmaz az Új Nemzedék kritikusa is: „Nem bélyegezzük kegyeletsértésnek, inkább naivitásnak azt, hogy a szerző össze-vissza szabdalta-kaszabolta Petőfi verseit, elvegyítvén azokat saját gyenge versezetei közé” – fogalmaz a szignó nélküli írás, mely egyben arra is rámutat: a versszövegeken alapuló librettó nélkülöz mindenfajta dramaturgiai folytonosságot. „Unger primitív élőképekben idézi elénk Petőfi csodálatos életét. Ezek a tablók, ezek a megelevenedett olajnyomatok, mintha valamely műkedvelő előadás verejtékes igyekezetéből születtek volna. Nyomát sem találjuk drámai cselekménynek, feszültségnek és – Petőfinek!” Fontos értékelői szempont: úgy tűnik, már 1944-ben sem számított ördögtől való gondolatnak az, hogy Petőfi életművét nem életrajzáért, nem emberi nagyságáért kell szeretnünk, hanem önálló esztétikai értékeiért; s hogy az életrajz ilyen-olyan látószögű interpretációja aligha idézi fel a költő valódi szellemiségét…

Részlet egy korabeli újságból
Részlet egy korabeli újságból

De lássuk, miről is szólnak pontosan a szóban forgó „élőképek”! Dr. V. A. tollából részletes leírást olvashatunk a darab cselekményéről a Magyarság hasábjain: „A három felvonásból álló új zenemű első felvonása erdődön játszódik Szendrey Ignác jószágigazgató birtokán. Éppen Julia születésnapját ünneplik. Egykorú feljegyzések szerint Szendrey Julia nagy pártfogója volt a szegényeknek és a gyermekeknek, ennek megfelelően mindjárt az opera elején egy gyermekkórus jelenik meg a színen, Petőfi egyik versét énekli el. Julia jól zongorázott, az egyik képben zongora mellett ül és elénekli az „Ereszkedik le a felhő” című verset saját zongorakíséretében. Ekkor jelenik meg Petőfi, aki – közben vihar tört ki – hatalmas szerelmi duettben akarja tisztázni azokat a félreértéseket, melyek miatt Julia ellenségesen fogadja. A szerelmi ostrom során a „Te vagy, te vagy, barna kislány” és a „Hol a lány, ki a lelkem” kezdetű versek hangzanak el. Julia végül kimondja a boldogító igent.

A második felvonás szimfonikus előzenéje a nemzeti mozgalmakat ecseteli. A színen a korabeli múzeumot látjuk, előtte hatalmas tömeg hullámzik, polgárok, egyetemi ifjak, Vasváry Pál szónokol. Forradalmi hatású beszédét a kórus is átveszi. Utána Egressy lép a színpadra, majd Laborfalvy Róza magyar lányok küldöttségét vezeti korabeli Szűz Máriás és 48-as zászlók alatt. Petőfi elénekli a „Talpra magyar”-t, a refrént átveszi a 200 tagú férfikórus.

A harmadik felvonás a tordai toborzással kezdődik. Petőfi parasztszekéren jön feleségével és kisfiával. Miklós tordai református lelkész kertjében vagyunk, itt énekli el Petőfi és felesége, továbbá a lelkész és felesége azt a búcsúkvartettet, melynek végén Petőfi a távolból idehangzó honvédénektől felgyujtva, harcba indul.

Az operának külön epilógusa is van, a díszelőadáson azonban ez a rész kimarad. Az utóképben Egressy Gábor közli, hogy Petőfi elesett a segesvári csatában.”

Részlet egy korabeli újságból
Részlet egy korabeli újságból

Aki a máig ható „Petőfi nem halt meg”-elmélet korai igazolását látná abban, hogy a díszelőadáson elmaradt az epilógus, annak le kell hűtenünk a lelkesedését: a döntésre a darab rendkívüli hossza szolgáltatott okot, mely már a főpróbán nyilvánvalóvá vált – ráadásul a bemutatón az előadást megelőzően még a jeles naphoz kapcsolódó egyéb aktusokra is sor került, melyek így még tovább nyújtották az ünnepi este hosszát.

Nem a darab kényszerű megcsonkítás volt egyébként az egyetlen szokatlan esemény, ami a főpróbán lezajlott, mint arról a Hétfő reggel tudósít: „A főpróbákra rendszerint bebocsátják a tagok hozzátartozóit, ezuttal azonban a szerző kívánságára csak mintegy husz ujságíró mehetett be a nézőtérre. Nagy késéssel kezdődött el az előadás, és amikor a függöny felment, a Szendrey Ignácot megszemélyesítő Jámbor László nem volt a színen. Unger Ernő lekopogta a zenekart, az ügyelő pedig jelentette, hogy Jámbor művész úr nem hajlandó énekelni, mert feleségét kizárták a nézőtérről. A hangulat igen puskaporos volt, hosszu szünet után továbbment az előadás, a karmester-szerző maga énekelte Szendrey szólamát, aki végül személyesen is megjelent a színen, és a játék tovább folyt. A kulisszák mögött azonban csak nagysokára csillapodott le a vihar, mert még három elsőrendű énekes feleségét se engedték a nézőtérre, s ha Márkus László [a színház akkori igazgatója – a szerk.] erélyesen és tapintatosan közbe nem lép, sztrájk akadályozza meg a Petőfi főpróbáját.”

Részlet egy korabeli újságból
Részlet egy korabeli újságból

Kérdés, hogy valóban a hozzátartozók kitiltása miatt tört-e ki ellenállás a művészek részéről a művel szemben – vagy inkább a darab színvonalának következtében várható bukástól próbálták különböző ürügyekkel menteni magukat. Németh Amadé A magyar opera története című munkájában olvasható személyes hangú félmondata – „elfojtott kacajok a színpadon” – mindenesetre az utóbbira enged következtetni. És a bukás be is következett: „A kormányzó az első felvonás után távozott, s utána kiürült a fél nézőtér… hangos bukás, röhögés, nyerítés a nézőtéren…” – folytatja Németh Amadé, vélhetőleg megragadva a hangulat lényegét, amiről a korabeli sajtó tapintatosan hallgat. S noha nem zárható ki, hogy Horthy Miklós nem a produkció iránti elégedetlensége, hanem a feszült politikai helyzet pillanatnyi változásának okán távozott idő előtt – egy, korábban az MTV-n vetített televíziós műsor szóbeli visszaemlékezései szerint ekkortájt értesítették a rövidesen bekövetkező német megszállás lehetőségéről –, az opera minőségét illetően ez aligha ad bárminemű felmentést. Mert hát a szövegen túl abban bizony még egy dolog hibádzott: a zene.

„… szomorú, nem túlságosan férfias családi jelenetekben búcsúzik a hadbavonuló Petőfi a nejétől, s azzal vigasztalják egymást, hogy „lesz még virág a rózsafán”. Igaz, azzal is befejezhették volna, hogy „lesz még szőlő, lesz még lágy kenyérrel” [sic!], mert a hangsúly a reménységen van, az egész művön végigvonuló – „szivárványon”. Igazán sok jó operett-betétet, slágerjelöltet hallottunk…” – írja a PEN-NÁR szignójú kritikus. Más ítészek az opera túlhangszerelését, monumentalitását hamis szellemiségéből vezetik le: „A rakéták puffogásában elvész a líra őszinte hangja, a látványos tűzijáték szikrái nem tudnak melegítő lángot gyujtani… Komor napjaink hangulatában, mikor mindenkinek rá kell döbbenni, hogy a hazafiság tartalma nem frázisos szót, hanem áldozatos tettet jelent, az üres harsogásnak nincs rezonanciája, még ha nemzetiszínű szalaggal átkötött trombiták tele torokból fújják is” – írja Péterfi István. „… bőven akadnak közhelyek és elcsépelt fordulatok, stílusbeli bizonytalanságok, amelyek a németes Lidertafel-től Kodály és Poldini zenéjének újromantikus átértékeléséig dobálják a darab stílusát…” – fogalmaz R. I.

Részlet egy korabeli újságból
Részlet egy korabeli újságból

Noha az újdonságot a sajtó nagy része érezhetően igyekszik mentegetnimenteni mégsem tudja. „Bármennyire is szeretnők dédelgetni az egyébként kitűnő magyar szerzőt, a bírálat hangja még sem némulhat el balsikerü műve előtt, éppen március 15-én, a sajtó- és szólásszabadság ünnepén” – szögezi le az Új Nemzedék cikke. Az Esti Ujságban publikált, Sz. E. monogrammal aláírt olvasói levél pedig felteszi a kínos kérdést: „… nem akadt az Operaházban senki, aki már a partitúrából meg tudná állapítani, hogy melyik mű alkalmas előadásra és melyik nem? És hol a dramaturg, aki színpadi szempontból ítélje meg a művet?”

Hiába Fülöp Zoltán csodálatos díszletei, Rékai András nagyvonalú rendezése, a minden kritikus szerint elsőrangú szereposztás – a darab három előadást ért meg, s a háború fokozódó borzalmai segítettek is mihamarabb feledésbe merülnie. A háború utáni feltámasztási kísérlete pedig csupán az első próbákig jutott el.

Tanulság? A Petőfi sorsa azt mutatja, hogy a műalkotások valóban hű lenyomatai koruknak: míg a reformkor, mint már említettük, Erkel Hunyadi Lászlóját adta a magyar zeneszeretőknek 1844-ben, addig épp száz évvel később már csak Unger Ernő darabjára futotta. Ha tehát véletlenségből azt hallanánk, hogy Unger-társaság alakult a méltatlanul elfelejtett kiváló szerző életművének feltámasztása és gondozása céljából – kezdjünk komolyan aggódni.

Köszönet Karczag Mártonnak és a Magyar Állami Operaház Emlékgyűjteményének a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségért!

Unger Ernő vezényli a Hunyadi László La Grange-áriáját