Pástétom

Az elvarázsolt sziget – barokk pasticcio a Metropolitan Operából, 2012. január 14. BÓKA GÁBOR kritikája

Prospero: David Daniels (fotó: Ken Howard)

Erre meg mi szükség van? – tehette fel a kérdést előzetesen a gyanakvó néző, amikor a Metropolitan idei műsortervét böngészve arról értesült: a színház vezetősége barokk ősbemutatóval lepi meg közönségét. Hogy az újdonság ezúttal nem egy elfeledett, neadjisten előadatlan mű feltámasztását takarja, azt pontosan tudhatták a pasticcio szó pontos jelentésének ismerői: nem a zenei anyag, hanem az eljárás szolgál majd újdonsággal, melynek során létező operák részleteit fűzik össze egy új librettó mentén. A XVIII. században általánosan elterjedt gyakorlatnak számító, de még a XIX. században sem megvetett módszert persze egyaránt lenézhetik a puristák és a művészi ihletet misztifikálók. Az előbbiek szerint nyilván hamisítás, hogy külső kezek munkálkodnak egy új mű létrejötte körül szerzői jóváhagyás nélkül – megfeledkezvén arról a tényről, hogy a szóban forgó komponisták életükben rendszeresen adtak engedélyt pasticciók készítésére, nem is beszélve arról, hogy a kor felfogása szerint, legalábbis szerzői jogi értelemben, erre még csak szükség sem lett volna.

Összetettebb és elgondolkodtatóbb probléma a művészi egységesség kérdése: létrejöhet-e koherens és ihletett műalkotás egyfajta kollázsként? S noha a barokk opera a maga zártszámos, s mindig az adott pillanat érzelmeit kifejezni igyekvő, egy áriánál nagyobb összefüggésekben nem gondolkodó szerkezetével evidensen alkalmas pasticcio-alapanyag, mégis súlyos érv a kételkedők álláspontja mellett, hogy a zenetörténet számtalan pasticciója közül egy sem tudott tartósan megkapaszkodni a repertoáron (a Rossini életművében gyakran előforduló határeseteket, lévén itt maga a szerző kezelte az ollót, nem számítjuk). Mi mást bizonyít ez, mint hogy a pasticciók művészi értéke erősen megkérdőjelezhető? Ám a problémát visszájára is fordíthatjuk: épp posztmodern korunk ne hinne az ilyesfajta műalkotások létjogosultságában? Nem lehet, hogy az elmúlt másfél évszázad során a szerzőt mindenek fölé helyező művészetfelfogás jegyében fordult csak el érdeklődésünk a pasticciók felől – anélkül, hogy alaposabban szemügyre vettük volna, milyen operákat hozott is létre e hajdan virágzó gyakorlat? Akárhonnan is közelítjük tehát a problémát elméletben, mindig oda lyukadunk ki, hogy a műfaj létjogosultságát csak a gyakorlatban lehet megítélni – nézzük hát, milyen eredményt hozott a Metropolitan vállalkozása, A vihar és a Szentivánéji álom című Shakespeare-darabok nyomán színpadra állított Elvarázsolt sziget!

A vihar (fotó: Ken Howard)

Nos, kiállításában feltétlenül lenyűgözőt. Philipp McDermott rendezése nagyszabású kísérlet a műfaj mellett az eredeti előadási hagyomány rekonstruálására is – a látványt illetően teljes komolysággal, a színészvezetésben viszont némi távolságtartással, olykor kellő iróniával fűszerezve. Julian Crouch díszleteiben a legkülönfélébb eszközök váltakoznak a perspektivikus elemektől a háttérvetítésig, szinte orgiasztikus bőséggel – fontos azonban, hogy e meglehetősen különböző jelrendszerek mindvégig egymással harmóniában szolgálják a csupán eszközeiben, de nem koncepciójában sokféle látványt. Kevin Pollard jelmezei hasonlóképpen a színek és formák olyan bőségét kínálják, melyek befogadásába szinte belefárad a szem. Akár legyinthetnénk is minderre, komolytalannak bélyegezve az efféle hatásvadászatot, ha mindez nem lenne ezúttal a játék szerves része. Hiszen itt nemcsak az előadás, de maga a mű is játék az operaműfajjal; az alkotók nem egy művet forgatnak ki, hanem művet teremtenek saját játékukhoz – s ez a játék nem utolsósorban látványközpontú.

Ariel: Danielle de Niese (fotó: Ken Howard)

No meg zeneközpontú – hiszen mégiscsak operában volnánk, méghozzá a világ azon kevés operaházainak egyikében, ahol a pénz nem lehet akadály a legjobb erők szerződtetéséhez. Nem tudhatom, hogy jelen produkció esetében a kabáthoz varrták-e a gombot, azaz egy alapkoncepcióhoz kerestek-e énekeseket, avagy egy nagyjából behatárolható szereplőgárda számára írattak darabot (magam a nevek ismeretében, melyek szinte mindegyike rendszeres Met-vendég, az utóbbira tippelnék) – annyi azonban bizonyos, hogy ritka szereposztási telitalálatok tanúi lehettek a Met, vagy idehaza az Uránia szerencsés nézői. Avagy el tudunk-e képzelni hitelesebb Arielt az energiabombaként röpködő Danielle de Niesénél? S kell-e mondanom, hogy az amerikai világsztár (hej, régi szép idők, amikor pályája hajnalán még idehaza is hallhattuk!) nem csak átütő színpadi egyéniségével, de átütő, frenetikus éneklésével is székhez szögezi hallgatóságát?

Pedig papírforma szerint nem ő a főszereplő – s szerencsére a rendezés van olyan érzékeny, hogy David Daniels számára biztosítsa is az elmélyült, nagy pillanatokat. Első látásra túl fiatal Prospero ő, megjelenése, viselkedése jócskán felülírja a Shakespeare-dráma előadásaiból származó sztereotípiáinkat. Ám alakítása két dologra is figyelmeztet: egyrészt hogy Az elvarázsolt szigeten nem szabad számon kérnünk A vihar okozta korábbi élményeinket, másrészt hogy ha mégis megtesszük, jó okkal vizsgálhatjuk felül őket. Az öreg, bölcs, rezignált, életunt varázsló helyett javakorabeli férfit látunk, aki minden erejét latba vetve igyekszik egyrészt megragadni a sziget feletti hatalmat (meglepő, hogy épp a Met színpadán látunk zsarnok-Prosperót a Shakespeare-előadások sokszor humanizáló felfogásával szemben), másrészt kivívni saját szabadságát. Csak néhány pillanatra komorul el ez a szerepformálás – ezek a momentumok, mint már említettük, részben a rendezés, részben a darab szövegét jegyző Jeremy Sams leleményének köszönhetők: a sokféle drámai helyzet és számos forrásból merített muzsika által jellemzett figurát teszik még árnyaltabbá. Ami a vokális produkciót illeti, a legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy méltó a Met színvonalához, mi több, ahhoz, hogy egy Met-jutalomjáték épüljön e tolmácsolás köré – érthetetlen, hogy idehaza miért cseng számunkra ismeretlenebbül Daniels neve, mint az előadásban látott kollégái közül nem egyé. Talán a kontratenor hangfaj, vagy a propaganda hiánya teszi? Mindenesetre a veszteség csakis a miénk.

 

Joyce DiDonato minden előkép befolyásától mentesen formálhatta meg Sycorax boszorkányt – s csak ismételhetjük jelzőinket: az eredmény frenetikus. Jómagam eddig elsősorban nadrágszerepek, valamint Rossini-hősnők alakítójaként ismertem az amerikai énekesnőt, így őszinte örömmel töltött el, hogy a barokk felségterületén is ilyen beleélőkészségről tesz tanúbizonyságot – hogy hangi adottságai megvannak egy hasonló ékítményes szólam problémátlan megoldásához, az persze nem lehetett kérdés.

Plácido Domingónak persze nincs szüksége bizonyításra; ha Prospero szerepe el is kerülte pályafutása csúcsán megfelelő operai feldolgozás hiányában, most – az operaéletben elfoglalt rangjához méltóan – istenként lép a színpadra, s ehhez még a méltó bevonulási zenét is megkapja a Zadok the Priest megidézése jóvoltából – mely nyilván nem csak eredeti funkciója, koronázási himnusz volta miatt dobogtatja meg a közismerten focirajongó Domingo szívét. A mi szívünket pedig e nagy művész folyamatos újat-akarásának legújabb bizonyítéka dobogtatja meg – még ha nem is minden esendőségtől mentes a végeredmény, akkor is az eltanulhatatlan nagyság jegyét viseli magán.

Jelenet az előadásból – középen Plácido Domingo mint Neptunus (fotó: Ken Howard)

A népes szereplőgárdából nem hagyhatjuk említetlenül Anthony Roth Costanzo remek kabinetalakítását a kissé félszeg Ferdinánd szerepében; Lisette Oropresa kellemesen bájos Mirandáját; no és Luca Pisaroni Calibanját, mely jóllehet, vajmi keveset őrzött meg a shakespeare-i figura vadságából, de annál többet mutatott meg a karakter lelkében megbújó emberi, sőt olykor egyenesen gyermeki vonásokból – negatíve is kiemelve Prospero jellemének negatív oldalát. Pisaroni nemcsak magvas és hajlékony basszusával, a legnemesebb olasz hagyományokat folytató énekkultúrájával hívta fel most magára a figyelmet, de arról is tanúságot tehetett, hogy színpadi alakításait nem csak sármja miatt nézzük oly szívesen – kifejező arcjátéka még felismerhetetlenségig elmaszkírozottan is az est legemberibb pillanataival ajándékozott meg minket.

Caliban: Luca Pisaroni (fotó: Ken Howard)

William Christie eszményi barokk együttest varázsolt a Metropolitan Opera Zenekarából: a hangzás ugyan kicsit vastagabb, mint saját együtteséé, a Les Arts Florissants-é (ez részben a modern hangszerek, részben a jóval nagyobb létszám következménye), de a játék szellemi iránya megkérdőjelezhetetlenül közös. Tekintetbe véve, milyen elkedvetlenítően szólalt meg ugyanitt pár hónapja a Don Giovanni, ezt legalább akkora bravúrnak tekinthetjük, mint a már-már átláthatatlanul sok szerző (név szerint Georg Friedrich Händel, Antonio Vivaldi, Jean-Philippe Rameau, André Campra, Jean-Marie Leclair, Henry Purcell, Jean-Féry Rebel és Giovanni Battista Ferrandini) zenéjéből összeollózott partitúra egységes szellemű, koherens megszólaltatását.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera