Partirono le rondini

2014. augusztus 7.

In memoriam Carlo Bergonzi. VÉTEK GÁBOR írása

Carlo Bergonzi Rodolphe szerepében Puccini Bohéméletében

Carlo Bergonzi Rodolphe szerepében Puccini Bohéméletében

Az elmúlt napok nemzetközi operaéletét sajnálatos módon beárnyékolta a kiváló olasz tenor, Carlo Bergonzi halála, akiről nem csupán világkarrierje és egyéni előadói kultúrája, hanem budapesti fellépései nyomán a magyar operarajongók körében szerzett nagy népszerűsége kapcsán is meg kell emlékeznünk. A Gramophone által az évszázad Verdi-tenorjának nevezett művész az olasz opera műfajával bensőségesebb viszonyban lévő rajongók számára nem csupán azért megkerülhetetlen, mert repertoárja magában foglalja a teljes Verdi- és Puccini-szerepkört, hanem mert interpretációs kultúrája kapcsán is vitathatatlanul a legnagyobbak közé sorolható.

Ha röviden próbálnánk jellemezni Carlo Bergonzi művészetének jelentőségét a 20. század második felének operaéletében, azt mondhatnánk, hogy a legendatenorok és a sztártenorok világában olyan egyedülálló stílusművész volt, aki főként intelligens dallamformálási és frazírozási készségével teremtette meg sajátos előadói auráját. A bársonyos mezza voce, az intim melegségű vibratók, az intelligens ökonómiával és mesteri légzéskontrollal felépített crescendók és decrescendók kapcsán Bergonzit joggal nevezhetjük az olasz énekkultúra összművészének, akinek interpretációja sosem merült ki a csúcshangok akrobatikus kiéneklésében vagy a hangszépség önnön valóságában: számára mindennemű exhibicionizmustól mentesen a vokális összhatás volt a fő atmoszférateremtő tényező, s ez adta szerepformálásának addiktív vonzerejét.

Carlo Bergonzi énektanulmányait tizenhat éves korában bariton hangfajban kezdte el a pármai Conservatorio Arrigo Boito intézményében, későbbi partnere, Renata Tebaldi diáktársaként, s pályájának korai szakaszában számos olyan opera baritonfőszerepét alakította, amelynek tenorhőseként a későbbiekben világhírnévre tett szert, ilyen volt például Alfio (Mascagni: Parasztbecsület), Marcello (Puccini: Bohémélet), Sharpless konzul (Puccini: Pillangókisasszony) vagy Rigoletto.

Későbbiekben a tenor hangfajba való átlépése alapozta meg nemzetközi karrierjét, melynek során bejárta a világ legjelentősebb operaházait, így gyakori vendégként szerepelt a Milánói Scala, a velencei Teatro La Fenice, a bécsi Staatsoper, a salzburgi Festspielhaus, a londoni Royal Opera Covent Garden, a San Franciscó-i Operaház, a chicagói Lyric Opera és a New Yorki Metropolitan Opera színpadán. Szerepei között megtaláljuk szinte a teljes olasz romantikus repertoárt, legfontosabb pályatársainak felsorolása mintegy a korabeli operai élvonal seregszemléjét nyújtja, akár karmestereket (Bruno Walter, Tullio Serafin, Herbert von Karajan, Carlo Maria Giulini, Gianandrea Gavazzeni, Solti György, Giuseppe Patané, Francesco Molinari-Pradelli) akár énekművészeket (Renata Tebaldi, Maria Callas, Birgit Nilsson, Fiorenza Cossotto, Giuletta Simionato, Beverly Sills, Leonie Rysanek, Piero Cappuccilli, Ettore Bastianini) idézünk.

Carlo Bergonzi énekművészi erényei vitathatatlanul kitűnnek ránk maradt lemezfelvételeiből, ezek közül e sorok írója leginkább Pinkerton-alakítását tartja figyelemre méltónak Puccini Pillangókisasszony című operájában, amely két lemezfelvételen is hallható, Tulio Serafin, illetve Sir John Barbirolli vezényletével. Míg az előbbi produkcióban Bergonzi a szerep emocionálisabb, líraibb oldalát domborította ki, az utóbbi felvételen az ifjonti tűz és a vakmerő jenki kalandvágy határozta meg alakítását. Külön kiemelendő az Addio, fiorito asil című ariózó, melynek pár percnyi idejére maga Pinkerton vált az opera tragikus hősévé, midőn ráébredt, hogy megbocsáthatatlan és helyrehozhatatlan, amit tett, így előadásának szépsége az őszinte bűnbánat kifejezőjévé válik. Úgyszintén jelentős címszerep-alakítása a Don Carlos Solti György által vezényelt felvételén: a Schiller és Verdi által színpadra álmodott idealizált címszereplőt poétikus intenzitással jelenítette meg, így Dietrich-Fischer Dieskau partnereként a Szabadságkettőst magasztos himnuszként interpretálta.

Ránk maradt videofelvételeiből is érzékletesen tárul elénk Carlo Bergonzi előadói kultúrája, így például joggal idézhetjük Meyerbeer Az afrikai nő című nagyoperájából Vasco de Gama áriáját, amely kiválóan illusztrálja a művész mértékletesen megformált dinamikai építkezését. A Lammermoori Lucia felvételén főként Edgar záróáriája figyelemreméltó, ahol a szokottnál lassabb tempó még inkább kiemeli Bergonzi frazeálási kultúráját. Az álarcosbál Tengerészdalában az Ulrica barlangjába rangrejtve érkező Riccardo gróf szerepében sziporkázó karikírozó képességéről tesz tanúbizonyságot. Végül az Aida veronai produkciójában énekelt Celeste Aida a sajátos Bergonzi-legato kiváló példáját adja.

Carlo Bergonzi kivételes énektechnikájának köszönhető hangi időtállóságáról árulkodnak kései New York-i fellépései. Ennek kapcsán feltétlenül ide kívánkozik e sorok írójának egyetlen élő Bergonzi-élménye: az Eve Queler művészeti vezetésével a kevéssé ismert operák hangversenyszerű előadására szakosodott Opera Orchestra of New York égisze alatt meghirdetett szólókoncerten a művész operaáriákat és olasz dalokat adott elő, a legnagyobb élményt a megkerülhetetlen O sole mio adta melynek előadásakor Bergonzi külön csemegeként szellemesen parodizálta a Három Tenort. A búcsúfellépés szót azonban érdemes idézőjelbe tenni, mert az 1996. évben a művész egy gálaelőadás erejéig visszatért a Metropolitan Opera színpadára, ahol Luciano Pavarottit helyettesítve June Anderson és Ferruccio Furlanetto partnereként A lombardok tercettjében lépett fel, korához képest remek hangi állapotban.

A fentiekben Pinkertonról szólván a tragikus hősi szerepről ejtettünk szót, ami Carlo Bergonzi utolsó New York-i fellépése kapcsán ismét ide kívánkozik: ennek keretében a művész Verdi Otellójának címszerepét vállalta el úgyszintén az Opera Orchestra of New York szervezésében hetvenöt (!) éves korában. Bár a Carnegie Hall hangversenyszerű előadásán vélhetően a légkondicionálás miatt fellépő allergia miatt Bergonzi csak két felvonást tudott végigénekelni, a kalózfelvételekről kiviláglik, hogy a főpróbát korát meghazudtoló kondícióban énekelte végig, s ez önmagában is jelentős fegyvertény.

Carlo Bergonzi az operaműfajjal fennálló kapcsolatát visszavonulása után sem adta fel, a fiatalabb énekesgeneráció tehetségesebb képviselőit oktatással és mesterkurzusokkal segítette, nevéhez fűződik a bussetói Accademia Verdiana megalapítása, valamint többször betöltötte a helyi Verdi-énekverseny zsűrielnöki tisztét. Végül érdekességként megemlítendő, hogy nyugdíjba vonulása után a vendéglátóiparba is rövid kitérőt tett a bussetói I due Foscari szálloda és étterem tulajdonosaként.

Emlékét tisztelettel és szeretettel megőrizzük. Nyugodjon békében!