Parlez-vous français ?

Juan Diego Flórez francia árialemezét BÓKA GÁBOR hallgatta meg

Juan Diego Flórez: L'amour
Juan Diego Flórez: L’amour

Repertoárbővítés vagy teljes irányváltás? – kérdezhetnénk Juan Diego Flórez legújabb szólólemezének műsorát böngészve, melyen XIX. századi francia operákból énekel tizenkét áriát a mindvégig szolidan háttérbe húzódó, Roberto Abbado vezényelte Bolognai Teatro Communale Zenekarának kíséretével. Is-is – szólna a barkochbajátékokból ismert kitérő válasz: hiszen egyrészt Flórez mindig is énekelt franciául – hogy mást ne mondjunk: Glanzrolléja is éppenséggel egy francia nyelvű opera, Az ezred lánya Toniója. Másrészt épp ez a szerep bizonyítja, hogy Flórez francia nyelvű kirándulásai mindeddig alapvetően olasz indíttatásúak maradtak: akárhány francia librettót is zenésített meg Rossini és Donizetti, dallamviláguk és az ebből fakadó énektechnikai elvárások alapvetően az olasz iskolát képviselik – Flórez így gond nélkül lubickolhatott ezekben a darabokban is olaszos képzetségével. (Megteszi ezúttal is A kegyencnő egy részletében, ahol produkciójának osztályon felüli voltát sajnos negatíve emeli ki a partneréül szegődő Szergej Artamonov basszusának jellegtelenségével.) A plasztikus kiejtés persze ugyanúgy elvárás Az ezred lányában vagy az Ory grófjában, mint bármely született francia szerző operájában, és ezzel, miként eddig, úgy most sem marad adósunk a perui világsztár. Kapunk azonban újat, mást is, mint amit eddig megszokhattunk tőle – ezúttal valódi francia muzsikában kell helyt állnia, s ez – noha bizonyos mértékig a maga képére alakítja az áriákat, vagyis nem mindenben alkalmazkodik az idiomatikusnak tartott francia stílushoz – fölényesen sikerül is neki.

De hát milyen is az idiomatikus francia stílus? Általánosságban a szép éneklés, magyarul belcanto, illetve a deklamatív stílus ellentéteként szokták leírni az olasz–francia dichotómiát, melynek gyökere a két nyelv prozódiájának, hangsúlyainak és hanglejtésének alapvető különbsége. Félreértések elkerülése végett: szó sincs arról, hogy a francia operában kevesebb lenne a dallam, ezek azonban más jellegűek, és éppen ezért más megformálást is kívánnak, mint az olasz operákban. No és a nyelvi eltérésekből fakad egy további különbség is: míg a XIX. század olasz operájának legalábbis a század első felében elmaradhatatlan tartozéka a díszítés, addig a francia stílus e szempontból már-már puritánnak mondható: a koloratúrák szinte teljes hiányáért egy-egy exponált magas hang elhelyezése kárpótolja a bravúrokra éhes füleket. Flórez nyilvánvaló hendikeppel indul tehát e repertoár meghódításáért, hiszen közönségének jelentős része a Rossini-operákban rendre megvillanó, korlátokat nem ismerő koloratúrkészségét becsüli a legjobban; a lemezen felcsendülő áriákban viszont nem élhet ilyen eszközökkel – legfeljebb korlátlan magas regiszterét használhatja ki, mint teszi is azt Adoplhe Adam operájának, A lonjumeau-i postakocsisnak megunhatatlan slágerében. Ez a szám persze éppen népszerű mivolta miatt veszélyes: annyira belefeledkezünk a pregnáns dallamokba, hogy szinte észre sem vesszük Flórez éneklésének nagyszerűségét. Sokkal alkalmasabbak ennek regisztrálására az olyan, jószerivel ismeretlen részletek, mint Henry szerenádja Bizet A szép perthi-i lány című operájából, ahol a szintén slágergyanús dallamot Flórez a rá jellemzően rajzos dallamformálással tárja elénk; mi pedig csak találgathatunk, miért is nem halljuk gyakrabban ezt az áriát? Berlioz A trójaiak című gigaoperájának egy sóhajtásnyi részletére (Ô blonde Cérès) már máskor, a teljes művel való ismerkedéskor is rácsodálkozhattunk; most csak örülhetünk, hogy osztályon felüli tolmácsolásban is meghallgathatjuk. Két részlet is felcsendül A fehér asszonyból, s noha ez a darab sem mondható éppen túljátszottnak hazánkban, még jól emlékszünk rá, hogy eddigi egyetlen budapesti fellépésén Flórez a két ária közül az egyiket (Viens, gentille dame) a rá jellemző eleganciával tolmácsolta: számomra Boieldieu zenéjét hallgatva vált világossá annak idején, mi is a tenore di grazia kifejezés valódi értelme.

L’amour – szól a lemez címe, ami egyben Gounod Rómeó és Júliájából vett idézet is: ez az ária szintén hallható volt annak idején Budapesten, némiképpen kilógva az akkori koncert egységes, kizárólag a XIX. század első felének zenéjére építő tematikájából. A CD-n nem ez az egyetlen szám, ami a század második felét képviseli: hallhatunk egy részletet a Lakméból is, ami, túl az előadás minőségén, ráirányítja figyelmünket, hogy Delibes operájában közel sem a Csengettyűária az egyetlen értékes momentum; ezen felül már-már istenkísértésként szerepel Massenet Wertherének két részlete is. Nem beszélve most az elmúlt száz év nagy Werthereiről, ez a szerep éppenséggel korunk másik tenorsztárjának, Jonas Kaufmann-nak emblematikus szerepe: s aki az ő sötét, baritonális hangján szokta meg az Osszián-dal végtelen pesszimizmusát, elsőre talán bizalmatlanul fogadja ugyanezt Flórez karcsú és világos tenorján. Lehet persze azon vitázni, hogy a teljes szerep elképzelhető lenne-e Flórez alapvetően kedélyes egyéniségére szabva – az viszont aligha lehet kérdés, hogy e két áriatolmácsolása kiállja az összehasonlítást Kaufmannéval: a francia deklamatív stílust a németes énekbeszédhez közelítő előadásmóddal szemben Flórez az előbbibe az olasz belcantót belopó megközelítést helyezi szembe reális alternatívaként. Akármelyik tracket hallgatjuk, vagy a felcsendülő muzsikára, vagy az előadás hasonló finomságaira csodálkozhatunk rá – várhatunk-e ennél többet manapság egy árialemeztől?

L’amour
Juan Diego Flórez, Szergej Artamonov – ének
Bolognai Teatro Communale Ének- és Zenekara
Vezényel: Roberto Abbado
Kiadja: Decca/Universal