Párhuzamos szerkesztés

2011. december 7.

Ruggero Raimondi portrélemezéről. BÓKA GÁBOR lemezkritikája

Ruggero Raimondi: Opera Scenes and Arias / Italian Songs

Meglepően vegyes műsor-összeállítással hívja fel magára a figyelmet Ruggero Raimondi 1981-ben rögzített, s most a Warner Classics „apex” sorozatában újra megjelentetett portrélemeze. Bizet, Berlioz, Muszorgszkij, Mozart, Verdi és Massenet nevét olvashatjuk a szerzők között, s ha ezekhez még a műveket is lajstromba vesszük, első látásra aligha világos a kapcsolódási pont. Némi gondolkodás után azonban leesik a tantusz: amit hallgatunk, eredetileg két lemezoldalra tervezett hanglemezfelvétel volt – s ily módon máris feltűnik a nagyon is tudatos, párhuzamos szerkesztés. Mindkét blokkot egy-egy „alfahím” lehengerlő megnyilatkozása nyitja (Carmen – Torreádor-dal, ill. Don Giovanni – Pezsgőária); ezután démoni figurák veszik át a szót (Faust elkárhozása – Mefisztó szerenádja; Otello – Credo); hogy végül mindkét hajdani lemezoldalt egy nagyszabású halál-jelenet zárja le (Borisz Godunov, ill. Don Quijote halála). A koncepció tehát világos, mi több, ígéretes – mi a helyzet a megvalósítással?

Raimondi immáron öt évtizede van a pályán, s a felvétel elkészültekor, a nyolcvanas években az egyik legkeresettebb basszbariton volt: lemezfelvételek sora mellett olyan nagy port kavart produkciók is fűződtek a nevéhez, mint Joseph Losey híres Don Giovanni-filmjének címszerepe. Művészi kvalitásait komolyan kétségbe vonni balgaság volna; a hangi kvalitások minőségét tárgyalni azonban már jogos felvetésnek látszik. Maga a voce ugyanis sem színével, sem terjedelmével, sem erejével, sem lenyűgöző technikai képzettségével nem látszik kiemelkedni a nagy átlagból. Ezt a lemezen is érzékelhetjük: a Pezsgőária (a felvétel talán leggyengébben sikerült száma) technikailag egyszerűen kifog az énekesen, nem tudja követni a karmester által diktált túl gyors tempót. Az Otello részletében, az összeállítás egyetlen klasszikus olasz baritonáriájában pedig arra figyelhetünk fel, hogy a hangnak mintha csak felülete volna, de nem volna fókusza, középpontja, vagy ha úgy jobban tetszik: alapja. Márpedig a szubsztanciális kérdésekről szóló credót nehéz hihetően tolmácsolni szubsztanciátlan hanggal.

Mégis: éppen egyéniségének démonikus vonása lehet az, ami miatt Raimondi évtizedekig lehetett az élvonalban, s bizonyos szerepekben még ma is szívesen látott vendég Londontól Zürichig. Ez az alapkarakter pedig színpadi alakításaiból, sőt lemezfelvételeiből is tudhatóan kiváló színészi eszközökkel párosul. Igen, Raimondi egyike azoknak, akik számára a színészi alakítás nemcsak a hangokat kiegészítő színpadi cselekvés, hanem a vokális megnyilatkozás része is: hangjával és csak a hangjával is az érzelmek széles skálájának megjelenítésére képes. Ennek vagyunk tanúi a lemez másik négy, összehasonlíthatatlanul jobban sikerült jelenetében. A Torreádor-dalban egyrészt feltűnést kelt, hogy a kényes fekvésű szám jól fekszik az énekesnek, másrészt hogy a lendületes és férfias értelmezés a franciás elegancia hiánya ellenére is hitelesíti a számot. A következő pillanatban aztán az eleganciát is megkapjuk: Mefisztó szerenádja véleményem szerint az egész lemez legkiemelkedőbb két és fél perce, gúny, kegyetlenség, szarkazmus és humor több mint meggyőző erejű keveréke.

Borisz Godunov szerepét néhány évvel később teljes egészében is lemezre énekelte Raimondi, s bár az a vállalkozása nem kapott jó kritikákat, az opera zárójelenetének ez a bejátszása számomra meggyőző. Igaz, csekély odafigyeléssel orosz nyelvtudás hiányában is találhatunk kiejtési hibákat, s általában véve is felvethető, van-e kellő affinitása a művészi személyiségnek a megjeleníteni kívánt figurához. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy éppen a Borisz Muszorgszkij „legnyugatosabb” operája, melynek középpontjában egy hagyományos dramaturgiai eszközökkel megformált individuum áll – nos, úgy vélem, ennek megformálásához Raimondi rendelkezik a kellő adottságokkal. Súlyos egyéniség, aki képes kitölteni a majd negyedórás jelenetet, s önfegyelmére jellemző, hogy az ilyesmire csábító közegben nagyon ritkán él zenén kívüli eszközökkel.

A lemez egyik legnagyobb értéke, hogy párhuzamos szerkesztés eredményeképpen felfigyelhetünk Massenet Don Quijotéjának Borisz-analógiáira. Tudjuk, a darab egy nagy Borisz, Fjodor Saljapin számára készült a francia mester műhelyében; a hatalmas, központi basszusszerepek közti párhuzam eddig sem marad rejtve, ám a két jelenet közti szerkezeti hasonlóságok már meglepőbbek. Massenet kellemes szalonmuzsikája persze nem említhető egy napon Muszorgszkij nagy zenedrámájával; s érdekes módon Raimondi sem akarja nagyobb zenének láttatni Massenet-ét, mint amekkora valójában. Míg Boriszában olykor felcsillan a nagyság, Don Quijotéja nem növekszik emblematikus figurává, megmarad önmagát becsapó öregembernek. Igaz, együttérzésünket így is kivívja.

A szokatlanul igényes szerkesztésű lemezen minden kórusrészlet, minden egymondatos közbevetés is hiánytalanul megszólal – árialemezeken ritka az ilyen alaposság. Az Emil Csakarov vezényelte énekkar és zenekar (a Párizsi Opera két együttese) azonban nem nő túl a korrekt kíséret feladatát ellátó untermann-szerepkörön.
Függelékként három Tosti-dalt hallhatunk egy másik kiadványról ideszerkesztve: előadásukban a virtuozitás helyett a bensőségesség dominál, új színnel gazdagítva ezzel a szerzőről és általában a nápolyi dal műfajáról bennünk élő elképzeléseket.

Ruggero Raimondi: Opera Scenes and Arias / Italian Songs
Km.: Chœur et Orchestre du Théâtre National de l’Opéra de Paris
I Solisti Veneti
Vezényel: Emil Csakarov, Claudio Scimone
Értékelés: 10/8