Párbaj vér nélkül

2014. december 11.

Barokk dívák párbaja – Vivica Genaux és Simone Kermes a Művészetek Palotájában. NÉMETH ZSOMBOR írása a december 1-i koncertről

Vivica Genaux és Simone Kermes (fotó: Gregor Hohenberg)

Vivica Genaux és Simone Kermes (fotó: Gregor Hohenberg)

A régizene előadásmódja kapcsán már többé-kevésbé rekonstruálásra került a hangszerjáték, az énekmód, a kottaolvasás és megannyi, a megszólaltatáshoz kapcsolódó paraméter. Mindezek ellenére a művek továbbra is a 19. század végi, 20. század eleji esztétikának megfelelő környezetben, szituációban szólalnak meg. A Művészetek Palotájában Barokk dívák párbajaként meghirdetett koncert viszont magában hordozta a lehetőséget, hogy a mai közönség ráérezhessen, mennyire különbözött a barokk kor színházi világa a mai operaházi körülményektől, és hogy milyen sok párhuzam rejtőzik a barokk, illetve a mai pop- és musicalstílus előadói gyakorlata között.

A hangversenyen a híres csellistahölgy, Sol Gabetta testvére, Andrés Gabetta által irányított Capella Gabetta működött közre. Rögtön az első számként játszott, Carlo Francesco Pollarolo által írt Ariodante-nyitányban kiderült: ma este ők csak díszlet lesznek. Nagyon ízlésesen, de mindenféle svung nélkül játszottak; hiányzott belőlük az a plusz energia, ami a nagyok, például az Il Giardino Armonico vagy Fabio Biondiék muzsikálásában megvan. A legnagyobb problémának mégis azt éreztem, hogy jómagam az első sorból alig hallottam játékukat – nem hiszem, hogy ez a hátrébb a helyzet jelentősen változott volna. Hogy nem a hallásommal van gond, azt maguk az énekesek bizonyították, akik a koncert során gyakran „takarták” hangjukkal az őket kísérő együttest.

A nyitány után Vivica Genaux lépett először színpadra, Giovanni Bononcini „Spera che questo cor” kezdetű áriájával az Astianatte című operából. Genaux-val ugyanaz volt a problémám, mint a zenekarral: szép és erős a hang, nagyon jó az artikuláció, pörögnek a koloratúrák, de a tűz valahogy hiányzott előadásából. Produkciója kislányosnak tűnt, ahelyett, hogy – a koncert címével egyezően – dívás, hovatovább „dögös” lett volna. Ehhez a repertoárhoz pedig nagyon kellene az a bizonyos plusz, hiszen sok-sok olyan barokk ária van, ami zeneszerzés-technikai színvonalát tekintve nem sokkal emelkedik egy jobb musicalszám fölé – ezt a mostani koncert is igazolta. Ahhoz, hogy az egymást követő ABA formájú tételek órákon át való hallgatása ne váljon unalmassá, kellene valami extra, különben valósággá válik a cím, melyet a MoltOpera adott egy közelmúltbeli ismeretterjesztő előadásának: A „dögunalmas” barokk.

Szerencsére Genaux-t követően Simone Kermes is lehetőséget kapott a bemutatkozásra. Már azzal a gesztussal, hogy a Händel Scipione című operájából felhangzó áriának („Scoglio d’immota fronte”) csak zenekari bevezetője alatt jött be a pódiumra, jelezte, hogy ő bizony más lesz – pontosan az a fenegyerek, akiről előzőleg a műsorfüzet is tájékoztatott. Az extravagancia azonban nem jelentett bárminemű engedményt a művészi színvonalból: Kermes ugyanúgy viselkedik a színpadon, mint egy popsztár (és azt a hatást is váltja ki), viszont amit megszólaltat, az egy vérbeli operaénekes hangja. A közönségre és a kritikusra gyakorolt hatása olyan erős, hogy utóbbi képes még vitatható olasz szövegmondását és a popzenéből kölcsönzött rendszeres – bár kétségkívül hatásos – aláintonálását is megbocsátani.

A következő körben, amikor egy-egy lassú ária került sorra, hasonló benyomásokkal gazdagodtam: nincs mit tenni, Kermesé sokkal teltebb, érettebb hang. Produkciójukat egymás után hallgatva sokkal inkább keltették mester és tanítványa benyomását, mintsem két vetélkedő félét. Ezért sem volt szerencsés, hogy Kermes kapta az igazi Händel-slágereket, míg Genaux a némileg joggal elfeledett repertoár darabjait adta elő. A lassút követő gyors áriapár szintén Kermes „győzelmét” hozta. A félidőt záró duett (Johann Adolph Hasse: Cleofide„Se mai più sarò geloso”) volt a hangverseny első olyan pontja, amikor nem csak a bokszkesztyűk kerültek elő, de zenei értelemben is igazi párbajról beszélhettünk: a két énekest itt éreztem első ízben egyenrangúnak.

A szünet után nem sok minden változott: a zenekar továbbra is jelentéktelen kísérete volt a két dívának, Kermes pedig lehengerlő volt mind a gyors, mind a lassú számokban – az volt az érzésem, bármit bíznak rá, az csak jó lehet, hiszen ekkorra aligha állíthattuk, hogy azért lenne előnyben, mert ő énekli az igazán értékes zenéket. A második félidő legnagyobb változását az hozta, hogy Genaux érezhetően kezdett magához térni a kezdeti sokk után. Bár számomra továbbra is Kermes maradt a favorit, a koncert ezen részében meggyőződhettünk róla, hogy azonos kvalitású művészeket hallgatunk. Különösen szépen sikerült a záró duettet megelőző lassú ária, a „Nobil onda” Porpora Elisájából.

Az utolsó kettős („Ferma crudel” Torri Amadis című operájából) méltó, „tűzijátékos” lezárása volt az estének, és valójában ekkor került sor az egyetlen igazi párbajra, hiszen ezúttal face to face állt szemben a két szereplő. A koncert azonban ezzel nem ért véget: következtek a koncert legmegosztóbb részét képező ráadások. Sokan valószínűleg az elsőtől, egy diszkófényekkel megspékelt ABBA-egyvelegtől kaptak frászt. Szerintem ez jó ötletnek bizonyult, épp a recenzió során többször említett párhuzamok, áthallások miatt. Ráadásul ebben a műfajban a kíséret milyensége szinte lényegtelen is, hisz a hangszerelésnek nincsen definitív verziója. Sokkal problémásabbnak éreztem a Barcarolát a Hoffmann meséiből: ennek kísérete a szerző, Offenbach, illetve a hangszerelő, Ernest Guiraud koránál másfél évszázaddal régebbi hangszereken kicsit nevetségesen hatott.

A koncertet összességében mégis telitalálatnak érzem: szórakoztató, pörgős produkciót láthattunk, ahol ráadásul volt kiért izgulni vagy ki ellen kikelni. Vajon így ment ez 300 éve is? Nem biztos, de az előadó-művészetnek nem feltétlenül az a célja, hogy hangzó múzeum legyen.

Fotó: Gregor Hohenberg

Hasonló bejegyzések