A varázsfuvola premierje az Erkel Színházban, 2014. április 12. FÜLÖP KÁROLY kritikája az előadásról
Eladási rekordot döntött A varázsfuvola – olvashattuk az Operaház honlapján nemrég. Az évad vége felé közeledvén a színház Mozartra invitálta a közönséget – kicsiket és nagyokat egyaránt –, s az Erkel zsúfolásig megtelt nézőterét látva ez jó döntésnek bizonyult. A zeneszerző utolsó operáján amúgy is ott a leegyszerűsítő bélyeg, miszerint az családi vagy gyermekdarab volna; meseopera, mely javasolható a műfaj és az ifjúság összeismertetésére. Az Opera azonban most nem bízza a véletlenre: intenzív imázskampánnyal, számos gyermekprogrammal csalogatja a jövő operanemzedékét, s – kicsit mintha Mozart remekében sem bízna –, több vasat tart a tűzbe: Parázsfuvolácska címmel március végén műsorra tűzte (ugyancsak az Erkel Színházban) az opera gyermekek számára átdolgozott változatát, Lackfi János költő szövegével. Jóllehet, a klasszikus nagyregények hasonló céllal rövidített változatai széles körű társadalmi ellenszenvet vívtak ki, a zenemű esetén engedékenyebbnek bizonyult a közönség; sőt mi több: hatalmas sikerrel fut párhuzamosan eredeti és rövidített, jegyet pedig gyakorlatilag egyikre sem lehet kapni – én legalábbis mindkettővel komoly nehézségekbe ütköztem.
Végül A varázsfuvola 12-i premierjére sikerült eljutnom, s mindjárt az elején leírom: nagy örömömre. Lemondtam már róla ugyanis; a 10-i főpróbára sajnos nem tudtam elmenni diákjaimmal, viszont a tőlük hallott lelkes beszámolók elszánttá tettek: mindenképp meg kell néznem az előadást. Csak hát a jegy kérdése… Kétségbeesve kerestem a neten, telefonáltam a szervezésre – nem volt egy darab sem! Aztán egyszer csak megjelent egy-egy zöld pont a jegytérképen…
Tárgyilagosan szemlélve persze örömmel tölt el, hogy megtelt az Erkel az egész szériára. Szintén boldogság, hogy a főpróba nagyon lelkessé tette a gyerekeket – működött az opera, rövidítés nélkül, egészében, a maga háromórás hosszával. S hogy mitől működött? Ennek eredtem nyomába a premier estéjén.
Ami kétségtelen: remekműről van szó; A varázsfuvola az opera-, sőt az egyetemes zenetörténet alapműve, filozófiai és zenei tanulmányok kiindulási és viszonyítási pontja, a kikezdhetetlen tökéletesség példája. Éppen ezért fokozott a színre vivők, különösen a rendező felelőssége. Szinetár Miklós érdeme, hogy meglehetős alázattal fordult a műhöz; ha rendezésének vitatható momentumai vannak is, nem kell a nézőnek formabontó, elidegenítő hatásokra számítania – egy kivételtől eltekintve. Igaz, az átütő erejű nagyjelenetek is hiányoznak, például a tűz- és a vízpróba varázslata elsikkad a vetítés középszerűségében, noha a látvány lenyűgöző is tud lenni olykor, például Sarastro és a papok jelenetében. Szinetár hagyja lélegezni a produkciót: felvillant dolgokat, de részletesen nem dolgozza ki őket, hagyja a nézőt gondolkodni – ha az akar. Ugyancsak hagyja színészeit játszani – ha azok akarnak. Hagyja, hogy a cselekmény a maga medrében folyjék, s a zenei megvalósítást sem veszélyezteti a rendezői önkény érvényre juttatásával. Használja a modern technika eszközeit: Horgas Péter klasszicista homlokzatot idéző, nem különösebben szép, de monumentális díszlet-épületfalait látványos vetítések öltöztetik olykor egy-egy adott helyszín realisztikusnak látszó palástjába, máskor a darab szabadkőműves vonalára emlékeztetető szimbólumok mozgása ad földöntúli lebegést a játéktérnek. Valóság és képzelet, mese és filozófia: Mozart és Schikaneder szabadkőműves kötődései, hőseik kozmikus vándorútja, mesebeli utazásuk, önmaguk és boldogságuk megtalálása – mindez egyszerre van jelen Szinetár színpadán, semmi sem erőltetetten, mindenkinek a saját értelmezési kedvére bízva, mennyit is olvas ki belőle.
S talán éppen ez a siker titka: Mozart varázslatos zenéje, annak üzenete a legkisebbekhez mese, a nagyobbakhoz szimbolikus-filozofikus játék keretei közt jut el. Olykor persze a rejtvények kicsit elvonják a figyelmet a színpadi történésekről – magam is elidőztem például a palota három kapufeliratának (natura, sapientia, animus) kibetűzésén, a beavatási szertartás kellékein, Tamino koporsóba tételén vagy a Képáriát illusztráló vizuális effekten: a Rost Andrea – azaz Pamina civil – képmásából áttűnő eszményi nők, örök nőideálok arcán; Nofretététől kezdve Mona Lisán, Picasso és Klimt nőalakjain keresztül Andy Warhol legendás Marilynjéig. Valamennyi az emberi kultúrtörténet ikonikus portréja, hiánytalan felidézésükre azonban nem vállalkozhatom, mert pont ennél a jelenetnél dübörgött be mellettem egy hét órára érkező csoport, s helyét nem lelvén a társaság letelepedett a lépcsőre. Így sajnos kétszeresen is elterelődött figyelmem az éppen elhangzó áriáról. Amúgy a hat órai kezdés nem indokolt: kicsit rövidebb szünettel befejeződhetne az előadás 10 órakor úgy is, ha hétkor kezdenék. A későn érkezőknél kicsit jobban zavart Szinetár számomra legkevésbé elfogadható ötlete, az aktualizáló keret – de szerencsére hamar elmúlt: a nyitójelenet háttérvetítésében a legyőzött sárkány óriási képe váltja egy utcai lázadást leverő rohamosztagról szóló filmbevágást. Hol is láttuk már ezt? Valamely képeskönyvben tán? Nem emlékszem pontosan… A rohamosztagról persze kiderül, hogy a fényes világ urának, Sarastrónak katonái, s az opera végén hőseink, Tamino és Pamina kivetkőznek önmagukból – megválnak a mesében viselt ruháiktól, s mai ifjakká változnak, az Éj királynőjének három udvarhölgye pedig beáll Sarastro szolgálatába. Kár egyébként megválni a szép ruháktól; azok igen dekoratívak, és Velich Rita kiapadhatatlan fantáziáját dicsérik. A főszereplők látványos, aprólékosan átgondolt jelmezei önmagukban is kiváló jellemrajzok.
Ha a színpadon történtekért a rendezőt terheli a műből fakadó fokozott felelősség, akkor a zenei megvalósításért a karmestert. Kovács János a tőle megszokott igényességgel interpretálja a művet, kiválóan. A dirigens ihletett vezénylése újra ráébreszti a hallgatót, hogy a milliószor hallott és kívülről ismert mű mindig rejteget felfedezni valót magában; Kovács pálcája alatt a partitúrában rejlő árnyalatok teljes szépségükben bontakoznak ki, sokunk számára talán új, eddig ismeretlen színekkel is gazdagodva.
A siker fontos összetevője természetesen a jól megválasztott énekesgárda. Nem lehet okunk panaszra, a két szereposztásban világjáró, nemzetközileg elismert művészeket is találunk, valamint a jelenlegi operaházi társulat erősségeit, ígéreteit és a közelmúlt legendás sikereit hozó énekeseket. Biztosra törekedett hát az Opera, s számítása nagyrészt be is jött. A szombati szereposztás éléről sajnálatos megbetegedése miatt Fried Pétert nélkülözni kellett, helyére Kovács István, a másik csapat Sarastrója ugrott be. Egy estével korábban kellett tehát szerepelnie, a premier megmentéséért mindenképp köszönet jár. Vokális produkciója is alapvetően rendben volt, mégis úgy érzem, Sarastro inkább Fried szerepe – ha a két énekes újabb előadásait vesszük figyelembe. Kovács számos produkcióban tudott kiváló lenni, például a legutóbbi Spiritisztákban, de Sarastróhoz még nem érkezett el. Hiányoltam a figurából sugárzó életbölcsességet, a hang tekintélyt parancsoló dörgedelmességét, zengését. Viszont a hang nemessége megvan, s a figurának ez is alapvető tulajdonsága, így Kovács István Sarastrója ebben a tekintetben már most hiteles, szép alakítás. Miklósa Erika az Éj királynőjének szerepében világjáró művészünk, jól ismert, begyakorlott szerepe most is remekül működik; koloratúrái gyönyörűek, hallgatni mindig nagyszerű élmény. Viszont nem hallgatható el, hogy a szólam középhangjai erőtlenek, a hang sokszor lebeg, a szövegmondás alig érthető-hallható. Miklósa Erika éjkirálynője – talán az előbb, a Képária kapcsán leírt koncepció részeként – elsősorban nő, nőideál; ennek megfelelően nőiségéből indítja, alakítja-éli a figurát, ezt gyönyörű, dekoratív ruhája is segíti, s ebbe még az is belefér, hogy egy-egy pillanatra formás lábait megvillanni engedje; szexi, viszont az előadás végi tapsnál ezt már fölösleges, nem is szerencsés kifejezetten erőltetni.
Az érthetőség – gyorsan leszögezem – nem csak Miklósa esetében gond: szinte valamennyi szereplőnél érzékeltem problémát ezen a téren, s bizony a hangerő is a legtöbb szereplőnél elmarad az elvárható optimálistól. Valószínűleg Szinetár is érezte az érthetőség problémáját, amikor fontos alapigazságok kimondatásakor a feliratozó használata mellett döntött a cselekmény egy-egy pontján.
Rost Andrea Paminája szintén egy profi művész szépséges alakítása. Játéka is hiteles a humoros, vidám megnyilvánulásoktól az elhagyottság fájdalmának expresszív ábrázolásáig. Rost Andreát kifinomult énekkultúrája, hibátlan, forszírozottság nélküli éneklése segíti Pamina szinte angyali lényének, tisztaságának megjelenítésében.
A Tamino szerepét alakító Klein Ottokárt éreztem vokálisan gyengébbnek, játékban is kevésbé elkötelezettnek ebben a csapatban. Játszott viszont Haja Zsolt mindenki helyett: Papagenója reveláció – akkor is, ha esetében is el kell mondani egyetlen, a hangerővel kapcsolatos elégedetlenségemet; akkor is, ha produkcióját hallva már-már hajlamos vagyok elfogadni azok érvelését, akik hangját tenornak ítélik inkább. Őt hallgatva nemegyszer Külkey vagy Palcsó jutott eszembe az „aranykorból”, utóbbi Haja Zsolt kiváló, sokoldalú színészi játéka okán is. Papageno, a természet egyszerű gyermeke Haja ábrázolásában esendőségében kacagtató, mégis szánalmunkat, együttérzésünket megnyerő figura, akinek drukkolunk, akivel együtt keressük a boldogságot, kicsit talán a magunkét is. És akit irigylünk is picit azért az életért, amit nem keserítenek törvények, s ami mindössze néhány egyszerű szabály szerint működik.
Egy-egy megbízható alakítással kiemelkedik a névsorból Bretz Gábor öreg papja, Jakab Ildikó Papagenája és Megyesi Zoltán Monostatos szerepében. Ugyancsak élményszerű volt a három gyermek tiszta éneke és a három hölgy: Bátori Éva, Balga Gabriella és Gál Erika humoros, remek színészi kidolgozottsággal és vokális biztonsággal színre vitt évődése.
Az est végén jó érzéssel távoztam a színházból, örömmel nyugtáztam: tökéletesen megértem a gyerekek főpróba utáni őszinte lelkesedését, még ha én, az évek során sokat próbált operalátogató találtam is itt-ott fogást a produkción. Félreértés ne essék: ők is megkérdezik, hogy minek a rohamosztag, meg miket vetítenek a háttérben, a különbség csak a bosszankodás mértékében, a megengedő továbblépés gyorsaságában van. A gyerekek ezeket az akadályokat könnyebben veszik, hálásabbak viszont a pozitívumokért. Sürgetik is a visszatérést, így a színház elérte célját. A varázsfuvola a négy évvel ezelőtti, Vígszínházban bemutatott széria után hazatért az Erkelbe. Kétszeresen is megújulva: Varázs a Parázs mellett – a repertoáron. A szűnni nem akaró tapsorkánt hallgatva valószínűleg hosszú időre.
Fotók: Vermes Tibor (a felvételek a főpróbán készültek)