Paolo Albiani halott

2013. október 28.

Giuseppe Verdi: Simon Boccanegra – a Szegedi Nemzeti Színház bemutatója az Armel Operafesztiválon, 2013. október 10. VÉTEK GÁBOR  kritikája

Fiesco és Boccanegra: Stefano Olcese és Vasile Chișiu (fotó: Armel Operafesztivál)

Fiesco és Boccanegra: Stefano Olcese és Vasile Chișiu (fotó: Armel Operafesztivál)

E sorok íróját már jó ideje kísérti a gondolat, miszerint a könyvekhez hasonlóan vélhetően az operaelőadásokat értékelő írásműveknek is megvan a maguk végzete. E fátum nem kerülhette el a jelen kritika címválasztását sem, melyhez az ihletet Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című tragikomédiája adta. S bár Verdi Simon Boccanegrájában az intrikus kancellár távolról sem rokonítható Shakespeare Hamletjének fent nevezett mellékszereplőivel, az itt értékelt produkció konkrét megvalósításában az énekesi teljesítményt és a vele szervesen együtt létező drámai hatást tekintve mindenképpen Paolo Albianit illette a főszerep. S noha az egész produkciónak nyilvánvalóan aránytalanságot kölcsönzött, annál inkább dicséretére vált a szóban forgó szerepet alakító Réti Attilának, aki az Armel Operafesztivál tavalyi André Chénier-produkciójában Gérard szerepét megformálva már méltó tanúbizonyságát adta az olasz operaszerepkörben megnyilvánuló drámai tehetségének. E tavalyi alakításához képest lényeges pozitív újdonság volt, hogy zavaró gutturális vibratója jelentősen alábbhagyott, s hősies, nemes patinájú hangjában és színpadi alakításában egyaránt autentikus Verdi-dráma izzott: utóbbi tetten érhető volt nem csupán királycsináló politikai tehetségében, hanem a szerelmi frusztráció miatti negatív jellemfordulatában s valódi részvétet keltő bukásában egyaránt.  Logikus tehát, hogy alakítását a teljes produkció összegzéséből kiemelve, első helyen méltassuk.

A színrevitel átfogó értékelésére térve nem kerülhetjük meg a rövid filológiai kitérőt, tekintve, hogy a Pál Tamás, Molnár Zsuzsa és Toronykőy Attila nevével fémjelzett produkció célja a színlapon szereplő információk szerint az eredeti bemutató rekonstrukciója volt. A rendelkezésre álló kottaanyagok alapján azonban egyértelmű, hogy a szóban forgó produkció nem nyúlt vissza az 1857. évi ősváltozathoz (ezért is volt megtévesztő a helyi sajtóban szereplő „Ős-Verdi” megnevezés), hanem az 1881. évi átdolgozott változatot vette alapul, különös tekintettel a tanácstermi jelenetre és a Béke-áriára, mely utóbbi az ősváltozatból teljességgel hiányzott (ennélfogva a színlapon illett volna Francesco Maria Piave mellett Arrigo Boitót is feltüntetni mint librettistát).  A produkció örvendetes módon a legteljesebb formában mutatta be az átdolgozott változatot: így például az előadásban helyet kapott az Amelia-Gabriele kettős gyors, Allegro brillante tempójú része is („Si, si dell’ara il giubilo”), amely számos esetben sajnálatosan kimarad az opera színrevitele során.

Boccanegra és Paolo Albiani: Vasile Chișiu é Réti Attila (fotó: Armel Operafesztivál)

Boccanegra és Paolo Albiani: Vasile Chișiu é Réti Attila (fotó: Armel Operafesztivál)

A színpadi megvalósítás rekonstrukciós jellegéből következően jóval historikusabb benyomást keltett, mint a Mikó András, Forray Gábor és Márk Tivadar nevével fémjelzett 1980. évi budapesti felújítás. Bármilyen tiszteletre méltó volt azonban a történeti hitelességre való törekvés, a puszta látványelemek felsorakoztatása megfelelő tartalom hiányában csupán a megszokott színpadi kliséparádét teremtette újjá. Ide sorolhatók a merev végtelenbe nézések, a ritmikusan ökölbe vagy szívhez szorított kezek, a félig, majd egészen kirántott, vagy a markolatuknál fogva többször az asztalra vágott kardok, a menetrendszerű letérdelések és felállások, vagy az a dilemma, hogy Gabriele Adorno megáldásakor Fiescónak hova illik helyeznie a kezét: mindezek a provinciális amatőrizmus árnyékát vetették a produkcióra.

A dráma protagonistáját és antagonistáját, Simone Boccanegrát és Fiescót alakító énekesek teljesítményének értékelésekor kritikánk kénytelen-kelletlen benchmark-jelleget ölt: a hangzó anyagok és az élő előadásélmények alapján Tito Gobbi és Boris Christoff, Piero Cappuccilli és Nikolaj Gyaurov, Miller Lajos és Gregor József, Berczelly István és Begányi Ferenc produkciója egyaránt súlyos, a drámai eseményeket domináló alakításként él emlékeinkben. Mindebből logikusan következik, hogy súlypontját és ezáltal értelmét veszíti az olyan előadás, amelyben e két szerepet megformáló énekes teljesítménye kínosan elégtelennek bizonyul.

Amelia, Adorno és Boccanegra: Miksch Adrienn, László Boldizsár és Vasile Chișiu (fotó: Armel Operfesztivál)

Amelia, Adorno és Boccanegra: Miksch Adrienn, László Boldizsár és Vasile Chișiu (fotó: Armel Operfesztivál)

Ennek nyomán szomorú tény, hogy a Simone Boccanegrát versenyszereplőként megformáló Vasile Chișiu alakítása már első színpadi fellépésekor problematikus volt: hangja nem csupán az intenzitás, hanem a drámai töménység szempontjából is alulmaradt a Paolo Albianit interpretáló Réti Attila produkciójával szemben. Rezonanciaszegény közép- és alsó regisztere, valamint gélszerűen amorf csúcshangjai eltévedt tenor benyomását keltették, színpadi aurájának jelentéktelensége pedig különösen a tanácstermi jelenetben keltett hiányérzetet.  A produkciót egyes-egyedül az Ameliával énekelt kettősben a lírai dallamívek ihletett megszólaltatása mentette meg a teljes kudarctól.

A Fiescót alakító másik versenyszereplő, Stefano Olcese nem csupán vokálisan volt képtelen rá, hogy megfeleljen a súlyos basszusszerep követelményeinek (ezt nem csak az első képben jelentkező kínosan méltatlan hangi megbicsaklása, hanem a mélyregiszter hiányát nem pótló alulintonálása is illusztrálta), hanem mereven gépies színpadi mozgása is elégtelennek tűnt a figura megjelenítésére. Színpadidegen produkciójára hiába keresnénk mentséget, alakítását leghívebben a Fiesco-fiaskó banális szójátékával összegezhetjük, s mindennek eredményeként az előadás legmeghatározóbb basszusszereplőjeként a Pietrót alakító Kiss András maradt meg emlékezetünkben

Fiesco és Boccanegra: Stefano Olcese és Vasile Chișiu (fotó: Armel Operafesztivál)

Fiesco és Boccanegra: Stefano Olcese és Vasile Chișiu (fotó: Armel Operafesztivál)

Amelia Grimaldi szerepében Miksch Adrienn főleg a lírai dallamvonulatokban mutatta meg tehetségét, így például varázslatosan szép volt a Béke-ária zárótaktusaiban az együttes fölé emelkedő széles melódiaboltozat éterien tiszta megformálása. Ezért is volt megbocsáthatatlan hiba a rendező részéről, hogy az opera második képében az Amelia-ária bevezető ütemeit a művésznővel a színpad hátterében énekeltette: így a nemes lírai hangmatéria nem érvényesülhetett a maga teljességében. A produkció árnyoldalát a zenekar túléneklésének kényszere miatti szórványosan éles, forszírozott hangi megoldások jelentették, a drámai csúcspontokhoz képest elégtelen hangvolumenből fakadóan.

László Boldizsár Gabriele Adornóként intelligens olaszos frazeálásról tett tanúbizonyságot (ez annál is dicséretre méltóbb, mivel tudvalevő, hogy a művész nemrégiben tért át könnyűzenei pályáról az opera műfajára). Hanganyaga azonban a spinto szerep követelményeihez képest még kissé fénytelennek tűnt, s határozatlan színpadi mozgása sem tanúskodott hősszerelmesről (kérdés, hogy e hiányosságot mennyiben írhatjuk a rendező számlájára). A produkció oda nem illő elemei közé sorolhatjuk, hogy indulatkitörései nyomán rendszerint magához vonzotta a Földanya, az interpretáció egyéb mozzanatai pedig egyenesen Don Ottavio-szerűnek tűntek (például nehezen értettük, hogy a tőrét kabalatárgyként szívéhez szorító, orgyilkosságra készülő Adornónak rejtekéből előlépve miért kellett pedánsan megigazítania az álcaként használt függönyt). A szereplő pálfordulását drámai módon megkoronázó „Suo padre sei tu!” felkiáltás előtti túlzott hosszúságú szünetre is nehezen találhatunk magyarázatot: ez egyrészt nem következhetett a partitúrából, másrészt súlyosan csorbította a pillanat drámai hatását.

Zárójelenet (fotó: Armel Operafesztivál)

Zárójelenet (fotó: Armel Operafesztivál)

A Szegedi Szimfonikus Zenekar Pál Tamás pálcája alatt dús és rugalmas, arányérzékkel telített hangzást produkált, előadásuk egyetlen árnyoldalát az énekesek és a zenekar közötti szórványos fáziskésések és néhány esetben a tempóválasztás anomáliái képezték, különös tekintettel például az átokjelenetet bevezető zenekari tutti elsietett és az Adorno-ária „előrehozott” Cabalettájának vontatott tempójára, mely utóbbi a felkorbácsolt szenvedélyt tette kétségessé.

Zárszóként szomorú kritikusi kötelességünk, hogy az Armel Operaverseny szervezőit szembeállítsuk önnön célkitűzésükkel, mely szerint értékelésük tárgyát nem csupán a vokális teljesítmény, hanem a színpadi alakítás összessége, így tehát a komplex előadóművészi képesség adja. Meg kell állapítanunk, hogy e mércével mérve mindkét versenyszereplő könnyűnek találtatott. E problémák a jövő évi folytatás előtt feltétlenül továbbgondolásra érdemesek, hogy elejét vehessék a mű központi drámai konfliktusát kiüresítő versenyprodukcióknak, melyeknek színvonala méltatlan a Szegedi Nemzeti Színház operajátszási hagyományaihoz és a Verdi-bicentenáriumhoz egyaránt.

Fotók: Armel Operafesztivál

A teljes előadás még fél évig megtekinthető itt

Hasonló bejegyzések