Palackposta

150 éve született Takáts Mihály – BÓKA GÁBOR írása

Takáts Mihály
Takáts Mihály

A technika meghosszabbította az operaénekesek életét.E különös igazsággal persze nem az orvostudomány átlagéletkort növelő csodáira szeretnénk felhívni a figyelmet, hanem arra, hogy míg az opera történetének első háromszáz esztendejéből csak leírások állnak rendelkezésünkre egy-egy előadóművészről, addig az elmúlt bő évszázad már hangzó dokumentumokkal is szolgál a múlt iránt érdeklődőknek. A sokszor feltett kérdésre, miszerint képes-e a hang-, és újabban a képrögzítés visszaadni egy énekes művészetét a maga teljességében, természetesen mindig „nem” lesz a válasz. Ám a felvételek, ha pótolni nem is tudják, ami elvesztett, némi kapaszkodót mégis jelentenek a múlt rekonstruálásához. A nem mindig tárgyilagos és informatív kritikáknál, a csak a szépre emlékező nekrológoknál vagy a kiemelkedő egyéniségeknek emléket állító bérletelnevezéseknél legalábbis nagyobb segítségünkre vannak.

Takáts Mihály nem éppen mozgalmas életét például a szűkszavú lexikonadatok nagyjából-egészében leírják: a nagybányai születésű fiatalember kezdetben teológusnak készült Nagyváradon, s egy ottani tanára, név szerint Bubics Zsigmond szemináriumi rektor (későbbi kassai püspök) biztatására kezdett komolyabb énektanulmányokba. Budapestre került, a nemrég alakult Zeneakadémián Pauli Richárd és Passy-Cornet Adél tanítványa lett, akik kezdetben tenorrá akarták nevelni – végül mind tanárai, mind ő maga rátalált a helyes útra: bariton lett. Egyenes út vezetett innen a Nemzeti Színház ösztöndíjasainak sorába (felvételét a színészként és játékmesterként egyaránt kiváló Ujházi Ede javasolta, aki később az Operaház játékmestereként is segítette tanácsaival). Az éppen korszakhatárhoz érkezett intézményben alig egy évet tölthetett a húszas éveinek elején járó énekes – ám nem felkészületlensége, fiatalsága, hanem egy színháztörténeti jelentőségű esemény sodorta át csakhamar egy másik épületbe: 1884-től már a frissiben megnyílt Magyar Királyi Operaház szólistájaként tevékenykedhetett.

Leoncavallo: Bohémek - Schaunard
Leoncavallo: Bohémek – Schaunard

A kezdetben nehezen magára találó intézménybe Gustav Mahler 1888-as érkezése hozta meg az igazi művészi pezsgést; míg a megnyitás óta jószerivel csak Verdi Otellójának bemutatóját jegyezhette fel a krónika mint számottevő eseményt, addig a Mahler-érában egymást érik a nagy közönség- és sajtópolémiát kiváltó premierek. Takáts ebben az időszakban lesz a társulat oszlopos tagja: Mahler kezdettől fogva épít a még mindig csak huszonhét esztendős énekesre, s rögtön első premierjén, A Rajna kincse operaházi bemutatóján rábízza Alberich szerepét. Takáts nyílt színi tapsot kap, alakítását – noha a tudósítások többsége főképp a műről, illetve a vezénylő igazgatóról szól – a kritikusok egyértelműen magasztalják. Mahlert a jelek szerint meggyőzi a siker: egyre-másra bízza Takátsra a legkülönbözőbb baritonszerepeket – Telramundot éppúgy, mint a Don Juan címszerepét, vagy Aimé Maillart Villars dragonyosai című daljátékának Belamyját. Az utóbbi adat kis adalék ahhoz, miként is kerülhetett Belamy dala Takáts diszkográfiájába – a mára elfeledett művet a korabeli kritika és a közönség is egyértelmű lelkesedéssel fogadta.

Maillart: Villars dragonyosai – Belamy dala

Don Juan
Don Juan

A Don Juan premierje – melyet az utókor a legendás pesti előadások egyikeként tart számon (emlékezzünk csak Brahms sokszor idézett szavaira) – azonban mintha törést okozna énekes és igazgató között. Takáts rossz kritikákat kap a címszerepben: a Pesti Hírlap szerint „csak nyegle diák, legfeljebb szobaleányok ideálja, de nem világfi”; egy másik lapban Don Quijotéhoz hasonlítják, akit a kőszobor már az első felvonás végén elvihetett volna, s egy harmadik újságban azt is leírják, hogy nem kellően magas a szerephez. Minderre aligha jelenthetett vigaszt, hogy vokális produkciója most is egyöntetű elismerésben részesült. Hogy a sajtó reakciói reálisan látták-e az alakítást, vagy a Mahler-ellenes hangulat terjedt át a köztudatban Mahler felfedezettjeként számon tartott énekesre, ma már nehéz eldönteni. Könnyen lehet azonban, hogy ez is hozzájárult a két ember között rövidesen kirobbanó konfliktushoz.

A nagy eseményt ma már nehéz objektíven rekonstruálni. A híradások abban megegyeznek, hogy az ügy a Jóéjt, Pantalon úr című darab próbáján robbant ki: Takáts és Szendrői Lajos egy kórusjelenet alatt a színpadon beszélgettek, mire Mahler rendreutasította őket – de az elhangzott szavakat már eltérően adja vissza a Pesti Hírlap tudósítása, illetve Beniczky intendáns sajtónyilatkozata. A két énekes ezután lovagias síkra próbálta terelni az ügyet, Mahler azonban határozottan kitért a párbaj elől, mondván: a rendreutasítás nem csak joga, de egyenesen kötelessége volt az adott helyzetben. Az énekesek kicsit visszakoznak: őket valójában nem Mahler szavai, hanem az általa megütött hangnem sértette. Az incidens végül kölcsönös bocsánatkérés nélkül zárult le.

TakacsM5A sajtónyilatkozatokban feltűnik egy érdekes mozzanat: Beniczky és Mahler egyaránt szemére vetik Takátséknak, hogy az énekkar szórakoztatására a szöveg bizonyos fordulatait elferdítve énekelték a próbákon. Noha nem tudhatjuk, mi és miképp hangzott el az említett alkalmakkor, az biztos, hogy Takáts nem csak karikírozó kedvében nyúlt olykor a magyar szövegekhez: mint Kereszty István nekrológja megemlíti, a sokszor lehetetlen prozódiájú és más szempontból is gyenge minőségű fordítások késztették erre. „A még fiatal énekművész… szerepeinek rossz szövegét alaposan kiforgatta, azaz hogy helyesbítette; a Carmen híres toreador-indulóját a sorok írójával fordította le ujból, s még az én szövegemen is tovább fúrt, faragott, hogy minél tökéletesebbé tegye. Igaz: nemcsak a fülön át, énekbeszédével hanem a szemen keresztül is, remek játékával s mindig kitűnő maszkjával, tehát a Wágner-prédikálta »együttes művészet« összes eszközeivel hódította meg Takáts a lelket.” Az énekes két, gyakran hangsúlyozott tulajdonságát kapcsolja itt össze a méltató: a szöveg érthetőségét nem pusztán a perfekt vokális produkció feltételének tekinti, de a teljes értékű színpadi alakításhoz is elengedhetetlennek tartja. Márpedig Takáts, ha némely szerepében kapott is elmarasztaló kritikákat, színészileg is igyekezett maximumot nyújtani: egy lexikoncikk egyenesen úgy fogalmaz, hogy „bársonyos, andalítóan szép baritonja Istentől megáldott színészi zsenivel párosult”.

Bizet: Carmen – Torreádor-dal 

TakacsMMahler távozása nem törte derékba Takáts pályafutását – ellenkezőleg: igazgatók jöttek-mentek a következő évtizedekben, az ő pozíciója azonban megingathatatlan maradt. Nem csinált világkarriert (noha bizonyos források említést tesznek egy bayreuthi szereplésről, ennek az Ünnepi Játékok adatbázisában nincs nyoma), az Operaház tagjaként élte mindennapjait. Elsősorban Verdi-énekesként tartja számon az utókor: az olasz mester valamennyi akkortájt műsoron szereplő darabjának baritonszerepét elénekelte.

Verdi: Traviata (A tévedt nő) – Germont áriája
Verdi: Rigoletto – Bosszúkettős (km.: Sándor Erzsi)

Megőrizte, sőt újabbakkal gazdagította Wagner-szerepeit: Alberich és Telramund mellé felsorakozott a Tannhäuser Wolframja (melyet egyik méltatója legjobb alakításának nevezett) és minden baritonszerepek leghatalmasabbika, Hans Sachs is.

Wagner: Tannhäuser – Dal az esthajnalcsillaghoz 

Tiborc
Tiborc

A magyar repertoárban is kitünteti magát: évtizedeken át elképzelhetetlen nélküle Erkel-előadás. Noha Petur bordalát énekli lemezre három alkalommal, színpadon mégis elsősorban Tiborc szerepében arat sikert, huszonöt éves jubileumát viszont – meglepő módon – Brankovics Györgyként ünnepli. Az Erkel-darabok mellett jórészt méltán elfeledett művekből álló magyar repertoárból is kellőképpen kivette részét. „A ki őt a »Cremonai hegedűs« boldogtalan púposában, »A nagyidai czigányok« nemes Laborczában, a »Tetemre hívás« méla vadászában, az »Alszik a nagynéni« csacska borbélyában, »A hegyek alján« kegyetlen földesurában, »Don Juan« hetyke czímszerepében vagy »A lengyel zsidó« rémlátó bírójában látta – nem is szólván a műsor oszlopos, közkeletű darabjairól – meg kellett, hogy hódoljon nagysága előtt, s felejthetetlenül megőrizte pompás művészetének emlékét” – írja megint csak Kereszty. De ki is egészíthetjük a felsorolást: Sztojanovits Jenő Ninon című darabjának bordalát lemezre is énekelte Takáts, Goldmark Károly Götz von Berlichingenének címszerepében pedig szerep és énekes ritka sikeres egymásra találásától volt hangos a sajtó.

Sztojanovits Jenő: Ninon – Bordal
Erkel: Bánk bán – Bordal (zongorával)
Erkel: Bánk bán – Bordal (zenekarral)

Pályafutásának utolsó évtizedében a pályája csúcsán álló Puccini szerepeiben kelt feltűnést: a Tosca 1903-as budapesti premierjén elsőként szólaltatja meg magyarul a gátlástalan rendőrfőnök, Scarpia alakját. Két évvel később a Bohémélet megkésett hazai bemutatójának másodpremierjén alakítja Marcelt. A Nyugat lánya 1912-es bemutatója azonban már a lassú hanyatlás folyamatát zárja le szimbolikusan: azt a Takáts Mihályt, akit egykor Mahler emelt a társulat élvonalába, most Puccini kérésére veszik ki a premier szereposztásából – ha hihetünk a Falk Géza Puccini-könyvében olvasható adatnak. Az énekes nem sokáig élt már ezt követően: 1913-ban tüdőgyulladás következtében rendkívül fiatalon, alig negyvennyolc évesen hunyt el, harmincéves operaházi jubileumát már nem ünnepelhette meg. „Az utolsó esztendőkben, már gyengén, megfakultan hömpölygött végig az opera nézőterén az egykor hatalmas tömör hangja, de az a meleg líra, amely keresztül-kasul fűtötte művészetét, hangjában még benne rezgett” – írta a Nyugat hasábjain Bálint Aladár. A közreműködésével fennmaradt hangfelvételek azonban jórészt a század első évtizedében, vagyis az utolsó évek hanyatlását megelőzően készültek – mit üzennek hát nekünk?

Jelenet a Götz von Berlichingen címû operából - középen: Takáts Mihály
Jelenet a Götz von Berlichingen címû operából – középen: Takáts Mihály

Nagy számuk mindenekelőtt a művész rendkívüli népszerűségéről tanúskodik. Noha a századelő magyar hanglemezpiacának története tudomásom szerint feldolgozatlan, annyi megkockáztatható: a kínálatot akkor is a kereslet határozta meg – s ha belegondolunk, hogy a későbbi évtizedekben még olyan jelentős művészekkel is, mint például Medek Anna, csak egy-két lemezoldalnyi felvételt rögzítettek, különösen feltűnő, hogy Takáts bejátszásaiból akár egy egész portrélemezt lehetne összeállítani (ki jelenteti meg?).

TakacsM3E felvételek természetesen nem képviselnek egyenlő nívót: némelyikük egészen esetleges (Figaro belépőjének ezer sebből vérző előadása inkább a kor repertoár-előadásainak színvonalán áll, mintsem hanglemezre kívánkozó tökéletességet nyújtana), számos rögzítés azonban sokat megéreztet Takáts művészetének komplexitásából. Fontos tapasztalatunk, hogy – ahol a meglehetősen korlátozott technika nem dolgozik az énekes ellenében – igaznak bizonyul a kortársak ítélete a plasztikus szövegejtésről, a szövegértelmezés központi szerepéről. S indirekt módon megbizonyosodhatunk arról is, hogy Takáts alakításai elsősorban színpadi fogantatásúak voltak: ha pusztán vokális szempontból vizsgáljuk e felvételeket, bizony sok fogást találhatunk rajtuk. Az énekes olykor mintha csak hangok egymásutánját énekelné, melyek színezésével, valamint a szöveg értelmező előadásával fejez ki érzelmeket – ugyanakkor háttérbe szorul a dallaméneklés, az áriák és kettősök zenei megformálása. Elmélkedhetnénk a magyar énekkultúra belterjességéről, az elzártságból fakadó provincializmusról – Ney Dávid egykorú felvételei, vagy éppen a Rigoletto-duettben Takáts partnereként hallható Sándor Erzsi kifinomult vokális eszközei azonban arra figyelmeztetnek, hogy általánosítás helyett inkább Takáts Mihály művészi credójaként, egyéniségének sajátos megnyilvánulásaként kell értelmeznünk azt, amit e lemezeken halhatunk.

Az értő fül talán megtalálja a kulcsot a ma százötven éve született, és bő évszázada halott énekes művészetéhez. Az obligát népszínműdalok és magyar nóták társaságában felvett operaáriák többről tanúskodnak, mint egy kor zenekultúrájáról: egy nagy művész palackpostáját hordozzák az utókor számára.

Delibes: Lakmé – Nilakantha áriája
Gounod: Faust – Valentin imája