„Domingo volt, nincs. Illetve tegnap még volt, ma pedig kínos Domingónak lenni.” – ESZTERGÁLYOS MÁTÉ írása
Anonymus szobra Budapesten egy magát csak P. mesterként említő, mindmáig ismeretlen kilétű szerzőnek állít emléket. A szobor egyszerre hordozza magában a tömegekhez szóló zseni szellemét és az ismeretlenség átkát.
Megélni, hogy a szobraink ledőlhetnek – nem szörnyű ez az egész? Domingo volt, nincs. Illetve tegnap még volt, ma pedig kínos Domingónak lenni. Hogy jogos-e, azt persze mi, bálványimádók soha nem fogjuk megtudni. De nem is feltétlenül ez számít, hanem az, hogy kibillenthető a bálvány. A jelenség maga az, ami éltet és elkeserít: belegondolni abba, hogy mi van, ha igazak a hírek, és szörnyülködni – vagy koholt vádakat kiáltani és sajnálkozni.
Domingo elsősorban rólunk, a korunkról szól. Magánéletről és nyilvánosságról. Amikor mindenkit tálcán kínálnak elénk, amikor az interneten másodpercek alatt, gombnyomásra lesz a senkiből valaki (tehetségtől függetlenül), és ugyanígy világszerte egy nap alatt döntik romba hőseinket (tehetségtől függetlenül).
A tényeket bizonyosan csak ők ketten, hárman, százan tudják; velük, érintettekkel szemben pedig ott duzzad az érinthetetlen tömeg masszája. Az ítélőszék. És ez a sikamlós, hömpölygő bizonytalanság az, ami igazol minket. Ebben úszkálunk mi oly kellemesen, ez csillapítja szomjunkat, a szilárd talajtól távol, a semmi közepén. Ebben jó létezni. Csak kikötni ne kelljen sehol – de hát éppen ez a parttalanság, ez a fogódzók nélküli dagonyázás az, ami éltet.
Elgondolkodtató ezzel az üggyel, és általában az utóbbi évek zaklatási botrányaival kapcsolatban, hogy mindenkinek, aki Plácido Domingo, tudnia kellene, hogy a hírnévnek bizony komoly ára van, ugyanis a ragyogó tehetség, az elvakító páratlanság és a hatalom olyan hierarchikus előnyökkel járhat, melyeknek minimális kihasználása is súlyos vádakat vonhat maga után.
Ezzel együtt mindenki, aki nem Plácido Domingo, tudhatná, hogy az ismeretlenség, a tehetségtelenség is rettentő súllyal bír, hiszen (a kifejezés valamennyi értelmében) név nélküli vádló mindig szimpatizánsokra lel – ez a társadalmi tömegvonzás szabálya.
Egyszerűen többen vagyunk mi, ismeretlenek, többen vagyunk nézők. Hiszen a publikum az egy: „A nézőknek tetszett.” Vagy: „A nézők nem szerették.”
És még ha név nélkül is, oly sóvárogva vágyakozunk rá, hogy saját szobrunk alatt pihenhessünk meg, és mámoros fintorral pillantsunk a kőbe vésett betűsorra: Anonymus.
Domingo ügye jelen pillanatban, bármely szemszögből is vizsgáljuk, alig-alig tűnik bizonyíthatónak. Valamelyest azonban mégis az rajzolódik ki, hogy az ártalmasság vélelme jelent morális győzelmet. Mert feltételezzük, hogy idoljaink is alapvetően ártatlanok, megkérdőjelezhetetlenek, akárcsak mi magunk. Hát nem hátborzongató érzés, hogy ilyen könnyen ledönthetnek minket, szobrokat?
Fotó: Foto Fayer
(A rovatban megjelenő véleménycikkek nem minden esetben tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A cikkben felvetett kérdésekhez hozzászólni kívánó szakmabeliek véleményének, írásainak az Opera-Világ természetesen megjelenési felületet biztosít – a szerk.)