Otello – volt!

2016. augusztus 11.

Verdi: Otello – FÜLÖP KÁROLY beszámolója a Margitszigeti Szabadtéri Színpad július 31-i előadásáról

Jago és Otello: Kálmándi Mihály és Marc Heller (fotó: Éder Vera)

Jago és Otello: Kálmándi Mihály és Marc Heller (fotó: Éder Vera)

Vámos László klasszikus Otello-rendezését 1994 nyarán mutatták be a Szegedi Szabadtéri Játékokon, kőszínházi premierjét 1994. november 12-én tartották a Magyar Állami Operaházban, ahol eddig műsoron tartották. 100 alkalommal adták elő, és a margitszigeti szabadtéri bemutatót követően, 102 játszott előadás után leveszik a repertoárról” – olvasható a Szabad Tér Színháznak az előadáshoz nyomtatott műsorfüzetében. A rendszeres operalátogató azonban már a szomorú folytatást, a jelen rendezést váltó Poda-vízió bukását is ismerheti.

Ezen a ponton talán érdemes hallatni a vészkiáltást: néhány korábbi előadás megérdemelné, hogy védetté tegyék, még ha az idő ki is kezdte már itt-ott őket. Jelen sorok írójának ízlése szerint mindenképp ezek közé tartozna az előző, nagyszabású Aida, a Don Pasquale, a Faust, a Salome vagy a Don Carlos – hogy Csikós Attila, Fülöp Zoltán, Kentaur, Forray Gábor munkásságának legjobbjai fennmaradhassanak az utókornak. Természetesen Vámos László Otellója is ide sorolandó: Csikós Attila fantasztikus díszleteit legalább az új Műhelyházban megőrizhetnék (állítólag van ott hely), nem kellene felaprítani. Ha valakinek tűzifa kell, vigye a Podáét!

Vámos és Csikós színpadi adaptációja Vágó Nelly szemet gyönyörködtető jelmezeivel ma is modernebb, működőképesebb produkció, mint utódja, s nem utolsósorban szebb és látványosabb is. Pontosan tisztázottak a szereplők közti viszonyok, tisztán látszik (a közönség számára), hogy ki kicsoda, kidolgozott a színpadi játék a kisebb szereplők szintjén is. A realisztikus környezet ugyanakkor szimbolikus térré is válik: az öröknek hitt szerelem és harmónia számára megnyíló horizont a holdfényes éjszakában, a falakat mozgató sötét erők és indulatok díszlet szintjén való megelevenedése jelentős többlettel gazdagítja a közönség történettel való érzelmi azonosulását. S mindez tökéletesen működött az új, margitszigeti környezetben is, a teret jelentősen szűkítő, annyiszor szidott tetőszerkezet alatt is, kevés próbával, külföldi vendégszereplővel, két évtizeddel az eredeti bemutató után. Miért ne működhetne még egy ideig?

Jago és Emilia: Kálmándi Mihály és Németh Judit (fotó: Éder Vera)

Jago és Emilia: Kálmándi Mihály és Németh Judit (fotó: Éder Vera)

Nehogy az olvasó elfogultsággal vádoljon – noha az vagyok –, nem lehet elhallgatni a szcenikai hiányosságokat, ezek itt a szigeten szembeötlőbbek voltak: a fővezér hajója oldalról kissé mulatságos, a „súlyos” bástyafalak kisebb szellőtől is erősen lengedeznek, a forgószínpad itt emberi erőt igényel – és ezt látjuk is a félhomályban; de azt hiszem, mindezekkel együtt, utoljára is nagyon szerettem ezt a produkciót. Otello volt, hiányozni fog. Számomra egészen addig, míg a jelenleg futó rendezését újra nem cseréli az Operaház.

A címszerepre Marc Hellert szerződtette a Szabad Tér Színház, szerepeltetése jó döntésnek bizonyult. Amennyire a mikroportos hangosítás mellett megítélhető, az amerikai tenor jelentős hanganyaggal bír, erőteljes, biztos magasságokkal, produkciója vokális téren kívánnivalót nemigen hagyott maga után. Talán a szerelmi kettős lírai finomságaival maradt adós, de ez más Otellókkal is megesik, ugyanakkor III. felvonásbeli monológja megrendítő volt, az ezt megelőző jelenete Desdemonával pedig az egész előadás legmagasabb hőfokon izzó drámai csúcspontja. Azonban Heller meglehetősen teátrálisan játszik; ugrálása-hadonászása olykor már-már humoros, a cselekmény ellen hat, a figura színészi megteremtésén még sokat kell dolgoznia. Érdemes lenne meghívni a mór szerepére az Operába is, ahol erősítés nélkül is bizonyíthatná vokális rátermettségét. Sajnos a zárójelenetről az időjárás kissé elterelte a figyelmet, a második részben mindvégig izgulnunk kellett az egyre közeledő villámok és a fel-feltámadó szél miatt: ki győz vajon az este? Otello életben marad, esetleg Desdemona is? Szerencsére pár csepp esővel, kisebb-nagyobb széllökésekkel megúsztuk: Otello megvolt.

Desdemona és Otello: Rost Andrea és Marc Heller (fotó: Éder Vera)

Desdemona és Otello: Rost Andrea és Marc Heller (fotó: Éder Vera)

Rost Andrea korábban nyilatkozott Desdemona szerepével kapcsolatban: a szokottnál erőteljesebb, öntudatosabb figurát kívánt színpadra vinni. Ennek nyomát talán a III. felvonásbeli kettős bátrabb odamondásaiban lehetett tetten érni, szerencsére azonban neki sem sikerült megakadályoznia a mórt a gyilkosságban. Rost Andrea mostanában egyfajta szerepkör-módosítási időszakát szervezi; többször bizonyította a hitetlenkedőknek, hogy egy-egy szerep igenis neki való, kiválóan oldotta meg – épp a Margitszigeten és utána az Operában – a Pillangókisasszony címszerepét, majd sokan méltatták (magam is) a megrendítő fináléba torkolló Margit-alakítását Gounod Faustjában. Desdemona korábbi szerepe az énekesnőnek, 2011-ben már énekelte a Vámos-rendezésben, és tavaly Podáéban is. Az Otello női főszerepe sem a korábbi repertoárját idéző koloratúr-, nem is igazán drámai szoprán szerep – vagy ha az, mindenképp lírai árnyalatokkal. Többféle hangfajú énekesnő birkózott meg sikeresen a szereppel, még pályakezdők is – bár az Otello „a felnőtt énekesek operája”. Rost Andrea felnőtt énekes; kiválóan osztja be energiáit, hiszen az ő felvonása a negyedik, s előtte három kettőse is van Otellóval, közülük az utolsó és a III. felvonás fináléja átütő drámai erőt igényel. Rost nem kifejezetten drámai szoprán, így a kívánt erőt játékával, ritkán a hang jól megfontolt sötétítésével éri el, például a nagy kettősben. Ugyanakkor a hang teljes lírai szépsége éterien szólalt meg a Fűzfa-dalban és az Ave Maria-jelenetben. Rost Andrea – az öntudatosabb, erőteljesebb megjelenítési szándék mellett is – megejtő, szánalomra méltó, Vágó Nelly dekoratív jelmezeiben tündöklően szépséges Desdemona.

Desdemona: Rost Andrea (fotó: Éder Vera)

Desdemona: Rost Andrea (fotó: Éder Vera)

Kálmándi Mihály Jago szerepében maga az ördög; mintha még kéjesen élvezné is ördögi módon kiforralt tervének valamennyi lépését. Hangilag kiváló formában hallhattuk ezen az estén, alighanem legjobb, színészileg legkidolgozottabb, vokálisan legárnyaltabb szerepében. Poda rendezésében szintén ő volt Jago, Vámoséban most mutatkozott be először. És sajnos utoljára.

A további szerepekben az Operaház szólistáit láthattuk-hallhattuk a búcsúelőadáson: Németh Judit (Emilia), Nyári Zoltán (Cassio), Kiss Péter (Roderigo), Egri Sándor (Montano), Cserhalmi Ferenc (Lodovico) és Zsigmond Géza (Herold) a megszokott átéléssel és vokális teljesítménnyel köszöntek el szerepüktől.

Jelenet az előadásból (fotó: Éder Vera)

Jelenet az előadásból (fotó: Éder Vera)

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara és Énekkara derekasan állt helyt esőben-szélben Madaras Gergely vezényletével; az énekkar kiváló (karigazgató: Strausz Kálmán), a zenekar magas szintű, jó teljesítményt nyújtott egy-egy melléfújástól, pontatlanságtól eltekintve.

Hatalmas siker; a feltámadó szél ellenére kitartó énekesek, lelkes közönség. Mire a kikötőbe értünk a színházi hajójárathoz, utolértek a villámok, majd eleredt az eső. A Vigadó téren ronggyá áztunk – hiába osztottak esőköpenyt a nézőtéren. De Otello megvolt. És ez a lényeg. Kár, hogy múlt idő.

Fotók: Éder Vera

Hasonló bejegyzések