Összekötözve

Eötvös Péter: Senza sangue, Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára – KONDOR KATA írása a Müpa február 10-i előadásáról

Judit és a Kékszakállú: Szántó Andrea és Cser Krisztián (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

Közszájon forog egy mondás, amely szerint nem a legkiválóbb zeneszerzőknek van a legjobb irodalmi ízlésük. Míg egyes, erős másodvonalbeli szerzők mindig kiváló alapanyagot választanak a műveikhez, és azt érzékenyen ültetik át a saját művészeti águkra, az óriások gyakran sekélyes forrásból merítenek (még ha azt utólag naggyá is teszik). Kivételek természetesen mindig akadnak, és éppen Eötvös Péter jó pár műve cáfolta az állítás általános érvényét: a komponista a magyar és a világirodalom óriásainak alkotásaiból merített saját, hasonlóképpen lenyűgöző muzsikájához. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy már a 2016-os magyarországi bemutató kapcsán is kicsit kínosan érezhettük magunkat a zeneszerző ezúttal nem túl szerencsés témaválasztása kapcsán. Alessandro Baricco Vértelenül (Senza sangue) című regénye annyira rossz, hogy nem csupán az operaelőadásra történő felkészülést teheti kínossá, de sajnálatos módon az elkészült műre is rányomta a bélyegét. Nem csupán arról van szó, hogy egy-két, az opera szövegkönyvébe is átkerült – a Facebookon megosztott, közhelyes idézetekkel vetekedő – mondat kizökkenti a hallgatót a mű elmélyültebb megismerése iránti igyekezetéből, de a regény sokat ígérő, ám üresnek bizonyuló témafelvetéseit sem sikerült mindenhol betölteni.

Eötvös Péter persze aligha dúskálhatott olyan művekben, melyek alkalmasnak bizonyulnának A kékszakállú herceg vára párdarabjának (mint tudjuk, ez a konkrét szerzői elképzelés húzódik az egyfelvonásos létrejötte mögött). A Senza sangue középpontjában szintén egy férfi és egy nő kapcsolata áll, akik egymás lelkébe, múltjába próbálnak behatolni. Ám a regény sokat ígérő témái rendre felfújt lufinak bizonyulnak, a két szereplő ellentmondásos kapcsolata kidolgozatlan marad, a mű a felszín kapargatásán túl nem képes megvilágítani a múltbéli eseményeknek a figurák életére gyakorolt hatását, azt csak hangzatos frázisokkal és összefüggések nélküli álbölcsességekkel jellemzi. Eötvös Péter jó érzékkel fordítja termékennyé ezt a homályt, operájában elsősorban a kimondás-kimondatlanság kérdése foglalkoztatja. Az énekszólam vezetése is ezzel függ össze,

az óriási, végtelen ívek mintha sosem érnék el céljukat, helyenként egyenesen úgy hatnak, mintha ellenkező irányba haladnának (amit a zenekari muzsika is leképez).

A sokszínű Eötvös-zenének a szerző más műveire is jellemző mitologikus vonásai ezúttal is érvényesülnek, kitágítva a cselekmény kereteit, egy dologra azonban nem képesek: oly módon kiegészíteni az eredeti történetet, hogy kellő mélységű lélektani megalapozottságot adjanak a szélsőséges szenvedélyeknek.

Senza sangue: Jordan Shanahan és Vizin Viktória, vezényel: Eötvös Péter (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

Felmerülhet az a kérdés is, hogyan hat a két mű egymás jelentésszerkezetére, mennyiben befolyásolják a másik értelmezését. Természetesen bármely két műalkotás párbeszéde érdekes és figyelemre méltó lehet – a Senza sangue felől nézve például a Kékszakállú szereplőinek kapcsolata jóval terheltebb; elhallgatásaik, játszmáik, a köztük lévő feszültség súlyos traumákról árulkodnak. Ám az Eötvös-darab be is szűkíti a másik opera szerteágazó és igen sok lehetőséget megengedő interpretációját. Ami egyszeri alkalommal – és főleg koherens előadói koncepcióval alátámasztva – akár produktív is lehetne, a folyamatos együttjátszás során valószínűleg korlátozná a Bartók-mű értelmezését.

Azonban a kapcsolatot nem tematizáló rendezés miatt a Kékszakállú ezúttal jóformán levetette magáról az előzmények támasztotta korlátokat, a legtöbben a végére már nem is nagyon emlékezhettek a Senza sangue által felvetett kérdésekre, kapcsolódási pontokra.

Továbbgondolásra érdemes szempont lehet, vajon nem volna-e szerencsés az Eötvös-operát is önállóan megnézni, vajon hogyan működik magában, nem a Kékszakállú párdarabjaként.

Káel Csaba rendezése a Müpa minimalista adottságaihoz alkalmazkodott, a rendező néhány egyszerű díszletelemmel és vetítések segítségével állította színre a darabokat. A Senza sanguéban elsősorban az énekesek színészi képességeire épített – sikerrel: különösen Vizin Viktória alakítása volt rendkívül szuggesztív (akinek arcjátékát, az első sorban helyet foglalva, módomban állt közelről tanulmányozni). A háttérben elhelyezett vékony vásznakon az opera témáihoz kapcsolódó motívumok jelentek meg (pl. lottó, kártya), ám ezek legfeljebb az illusztráció szerepét töltötték be, máskülönben nem járultak hozzá az előadáshoz. A Kékszakállúban a színészvezetést kevésbé éreztem szerencsésnek, a szereplők szoborszerű merevsége kevés teret engedett nekik megmutatni a karakterek mozgatórugóit. A későbbiekben az elsősorban a szexualitásban megnyilvánuló egymás felé fordulás, egymásra reflektálás is csak nagyon szűk teret hagyott a két figura pszichológiai elemzése számára, még ha egy aspektusból meg is mutatta problémakezelésük természetét.

Senza sangue: Jordan Shanahan és Vizin Viktória (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

A Senza sanguéban az igazi főszereplő a Nő: nem csupán az énekelt szólam mennyiségét tekintve, de az ő karaktere jóval bonyolultabb társáénál, és jóformán végig ő irányítja az eseményeket. Vizin Viktória megfelelő színpadi jelenléttel és kisugárzással rendelkezik ahhoz, hogy a figurát érdekessé tegye, hiteles vívódásainak köszönhetően néha még arra is hajlandóak voltunk, hogy szemet hunyjunk a történet egyes, korábban említett kidolgozatlanságai felett. Jordan Shanahan visszafogottabb alakítással, ám sok örömet nyújtó hangi adottságokkal formálta meg a Férfi szerepét, az ő teljesítménye is szépen beleillett a produkció egészébe.

A kékszakállú herceg várában Cser Krisztián kellemesen sötét és meleg hangot szólaltatott meg,

pianói és éneklésének számos egyéb árnyalata érzékenyen átélt szerepfelfogásról tanúskodtak, és ezzel némiképp lehetővé tették, hogy színészi lehetőségeinek korlátozása ellenére is teljes értékű alakítást hozzon létre.

Szántó Andrea is egészen magával ragadó produkciót nyújtott, valószínűtlenül sötét mélységei, rebbenékenysége, izgalmas színpadi egyénisége kiemelte karakterének mitologikus vonásait. Nagy öröm, hogy a kiváló énekesnőt mostanában gyakrabban hallhatjuk itthon.

Judit és a Kékszakállú: Szántó Andrea és Cser Krisztián (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar alighanem álmából felébresztve is el tudja játszani Bartók operáját, profizmusukat ezúttal az Eötvös Péterrel való termékeny együttműködés koronázta meg. Rutinjuk nem elcsépeltséget, hanem olyan biztos technikai tudást jelentett, amelyre építve a művek árnyalt és kidolgozott interpretációja valósulhatott meg. A karmester a saját mű megszólaltatásából adódó autentikus előadásmódot (amely szerző és dirigens személyének egybeesésén túl csak megfelelő alaposság és technikai tudás birtokában mutatkozhat meg) a nagy elődnek kijáró gondossággal és mély értéssel teljesítette ki. Ez az ihletett zenei produkció minden fenntartásunk dacára is pozitív irányba billentette az est mérlegét.