Őrült spanyolok

2011. május 3.

Giuseppe Verdi: A trubadúr – élő közvetítés a Metropolitanből, 2011. április 30. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Luna gróf: Dmitrj Hvorosztovszkij

Luna gróf: Dmitrij Hvorosztovszkij (fotó: Ken Howard)

Évek óta hallgatom és olvasom a lelkes beszámolókat az élő Metropolitan-közvetítésekről; így aztán szombat este azzal a várakozással indultam életem első mozi-operájára, hogy majd most én is valami hasonlót élhetek át. Nem így lett: a közvetítés szinte minden szempontból csalódást okozott, kezdve azzal, hogy a hangminőség egy közepes televízió teljesítményét sem haladta meg, végig dobozos, torz volt (jól ismert énekesek hangját szinte felismerhetetlenné téve), ezen kívül fojtott, halk is, legalábbis az oldalerkélyen, ahová ülni kényszerültem. Ez a másik döbbenet: az Uránia Dísztermében, vagyis egy moziban valaki jó ötletnek gondolta, ha székeket helyez el oldalt, és nem a vászonnal szemben. Persze innen látni sem lehet a teljes vásznat, nem mintha sok néznivaló lett volna a színrevitelben, viszont a hangszórók elhelyezése folytán itt még gyengébb volt a hang, mint akár a középerkélyen. (Ezt már csak kifelé érzékeltem.) Így aztán a következő beszámoló alapja inkább a rádióközvetítés lesz, mintsem az élőben hallottak.

Leonora és Luna: Sondra Radvanovsky és Dmitrij Hvorosztovszkij

Leonora és Luna: Sondra Radvanovsky és Dmitrij Hvorosztovszkij (fotó: Ken Howard)

Szeretem A trubadúrt, számtalanszor láthattam élőben is, hiszen ez az a darab, amelynek kiállítása akár két szereposztásban sem okoz gondot az Andrássy úton már évek óta. Minden további összehasonlítás helyett érjük be ezzel a ténnyel, és legyünk büszkék rá.
A Metropolitan is nagyágyúkat küldött színpadra egy kevéssé emlékezetes rendezésben, melyet David McVicar jegyez.

Dmitrij Hvorosztovszkij Luna grófját jól ismerhetjük egy londoni előadás DVD-felvételéről: lehet vitatni annak a színrevitelnek bizonyos elemeit, de az tény, hogy ott egy kitalált, felépített és végigvitt Luna-figurát láttunk. Most nem volt ilyen szerencséje Hvorosztovszkijnak (és kollégáinak sem), így aztán leginkább a szokott klisékkel operáltak, mindezt ráadásul HD-ben, szinte állandó közelikben láthattuk. Ám alakításaik kiegészültek pár rendezői bravúrral, melyek elhagyása kívánatos volna. Luna például biztosan nem kezdi fojtogatni Leonórát, egyrészt, mert szereti, másrészt, mert egy lovag ilyet nem csinál. Végképp nem törli fel vele a padlót ugyanezen okokból, és az is biztos, hogy Manrico a fentieket nem nézi végig mozdulatlanul, és nem kakaskodik Lunával kisiskolás módjára. Azucena önkívületében ránthat éppen tőrt, hogy egy rémült kisfiúnak szegezze, csak hát semmi értelme.

Igazából egy problematikus jelenetet sikerült jól megoldani az egész operában: amikor Leonóra összetéveszti a két férfit, akkor egy fal van közte és Luna között, így egészen addig nem látja őt, amíg Manrico oda nem ér. Így kivédhető, hogy az egymásra minimálisan sem hasonlító énekesek összetévesztésével bénázzon az énekesnő.

Luna és Azucena számomra mindig izgalmasabb szereplők, mint a szoprán és a tenor, és egy értő rendezésben ebből látszana is valami. Most beérjük azzal, hogy Hvorosztovszkij meseszép orgánumát csodáljuk – bár hozzá kell tennünk: ő is énekelt már jobban. Dolora Zajick Azucenája viszont működik, pedig nincs sokkal jobban kitalálva, de valahogy az énekes meg tudja teremteni a megfelelő légkört, emellett vokálisan is lefegyverzően abszolválja a szólamot – naná, ő sem először csinálja. (Egyet nem értek viszont: ha kivételesen nem öregítették Ferrandót a végletekig, akkor talán Azucenának sem kellett volna nagymamakorúvá alakulnia, hiszen a két szereplő nagyjából egyidős lehet, utóbbinak pedig húsz év körüli fia van ugyebár.)

Leonora és Manrico: Sondra Radvanovsky és Marcelo Álvarez

Leonora és Manrico: Sondra Radvanovsky és Marcelo Álvarez (fotó: Ken Howard)

Sondra Radvanovsky Leonóráját is ismerem már korábbi felvételről – és már azon sem szerettem. Az élő közvetítés hátránya, hogy nem lehet előretekerni a felvételt, pedig lett volna rá késztetésem. Radvanovsky ráadásul Leonóra összes áriájának hosszabb verzióját énekelte – a helyszíni közönség lelkesedése közepette, így aztán bizonyára csak az én hallószerveim viselik rosszul a bántóan vibrátós hanganyagot. Javára kell írni azonban, hogy megjelenése, színpadi viselkedése egészen fiatalos, ilyenformán hiteles is. Ha egy majdnem-kislány Leonóra iszik mérget, hogy kedvesét mentse, az kevésbé abszurd, mintha érett nő tenné ezt. (Nekem az érett nő Tosca, aki inkább az ellenséget öli meg, és nem saját magát – legalábbis először.)

Jelenet az előadásból

Jelenet az előadásból (fotó: Ken Howard)

Kicsit mindig sajnálom a Manricót éneklő tenorokat, hogy szegények mennyit énekelnek a darabban, de a figurát mégis nagyon nehéz emlékezetessé tenni. Most meglepetten olvastam a szereplők között Marcelo Álvarez nevét, akit szintén jól ismerek: legalább négy Rigoletto-felvételem van, amelyeken ő alakítja a mantuai herceget, emellett persze Werthert és másokat, és csodálkozom, hogy pályája következő lépcsőjének éppen Manricót választotta. A szimpatikus tenorista ezúttal szakállal lépett fel, mintha José Curára akarna hasonlítani, pedig alapvető különbség van közöttük: Cura hőstenor, Álvarez inkább lírai-spinto hang, és az ilyen szólamok állnak jól neki. Szép színű, puha és hajlékony hangjával kiválóan meg tudta oldani a pokolian nehéz, belcanto-jellegű mantuai herceget is, így csodálkozom és kicsit csalódott is vagyok, hogy ezt fel akarja áldozni a „hőstenorság” oltárán. Manricójának is feltűnően legjobban sikerült részei a lírai megszólalások: az f-moll ária vagy a börtönbeli kettős Azucenával. A szerep többi része azonban egyértelműen képességeinek határán mozog (vagy azon túl), így nem jó érzéssel hallgatjuk. Miért jobb egy közepes Manrico, mint egy kiváló Werther? Azért remélem, jövőre nem Otellóként tér vissza… Itt jegyezzük meg azt is, hogy az este legtöbb karlengetése-nyújtogatása is Álvarez nevéhez fűződik.

Ferrando gyakran elhanyagolt szerepében Štefan Kocánt hallottuk. A fiatal basszista sötétebb, mélyebb basszusnak tűnik, mint ami ideális volna a szerephez, és a pálya későbbi szakaszában bizonyára megtalálják majd a nagy Verdi-basszusszerepek. Addig is: soha rosszabb Ferrandót.

Marco Armiliato vezényelte a Metropolitan Zenekarát – megint csak a rádiófelvétel alapján: jó tempókkal, meggyőzően – ennél többet akkor mondhatnánk, ha élőben halljuk.

David McVicar rendezését nemigen tudjuk megdicsérni: ahol tetten érhető a rendezői tevékenység, ott sem okoz örömet. A díszlet egy forgószínpadon helyezkedik el, színváltozáskor elfordul, így gyors a változás, és nem vesz igénybe sok időt az átdíszletezés, ám magának a díszletnek nem sok hasznát veszik a szereplők. Van egy lépcső: néha lejönnek rajta, van szürke fal, ami lehet vár, lehet kolostor, aztán vannak sziklák jelzésszerűen, ezek a cigánytábort és a börtönt is jelentik. Elférnek a színen ezek a falak és egyebek, de meglennénk nélkülük is, mert ezen keretek között sem történik semmi különös. Sőt azt kell mondanunk, a közvetítés izgalmasabbá teszi a nagy tablókat, mint amilyen élőben lehet, mert legalább a kameraállásokat váltogatják, közelítik-távolítják a képet, így nem statikus képet nézünk az egyébként statikus tömegről. Egy pozitívumot mindenképp a megvalósítás javára írunk: szereplőink nem makulátlanok, hanem véresek–koszosak–szakadtak, Manrico sem jön meg a csatából rikító hófehér ingben.

Azucena: Dolora Zajick

Azucena: Dolora Zajick (fotó: Ken Howard)

Viszont majd’ mindenki megőrül kissé, Lunát már mondtuk, Manrico a standard módon vezeti elő féltékenységi rohamait, illetve egy ízben Luna torkához szegezi kését, de másodszor sem öli meg, pusztán megvágja, hogy a második részben Luna csinos sebhellyel az arcán grasszálhasson. Azucena viszont a tőrrel a kezében szokatlan dolgokat művel. Hogy a Máglya-ária kezdetén láthatóan kevéssé beszámítható, és a kisfiút kis híján leszúrja, már mondtuk, de ugyanez a tőr előkerül Manricóval énekelt duettjében is, ahol a kötést tépi fel fiának sebéről a nevezett őszinte megdöbbenésére – nem lehet nem észrevenni a fiú mellének szegezett tőrt: ha itt önkezével szúrná le a grófi sarjat, akkor beteljesíthetné bosszúját, de érezzük, még önkívületben sem képes erre. Ám pszicho-mosolya a darab végén, amikor közli Lunával a valót, egyszerre jelzi megkönnyebbülését a beteljesedett bosszú miatt, illetve elméjének – alighanem végső – elborulását. Sokkal több lehetőség van tehát ebben a darabban, mint amennyit általában kiaknáznak a rendezők, egy pszihologizáló–realista megközelítés például messzebbre vezethetne, mint egy felesleges aktualizálás. Csak a figurák lélektanából kell kiindulni, mert a darab cselekménye voltaképpen mesélésre korlátozódik, látványos színpadi akciókat nehéz lenne belecsempészni – de minek is, ha az opera úgyis tömve van slágerekkel?

Összességében tehát elég felemás élmény volt ez a közvetítés, élőben hangzás tekintetében értékelhetetlen, viszont aki az egyes szereplők szempilláit akarja megszámolni, azt a szélesvásznú HD-technika bizonyára kielégíti. Tudom, nem kívánságműsor, de ha már közvetítés: szívesebben venném, ha európai operaházak (pl. Zürich, Berlin, Amszterdam) előadásait követhetnénk nyomon, ahol – ha már a hangminőség esetleges – legalább a színrevitel fenntarthatja a néző érdeklődését.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések