Őrületes siker

2014. április 8.

Georg Friedrich Händel: Orlando – koncertszerű előadás a Zeneakadémián. A Budapesti Tavaszi Fesztivál eseményéről BÓKA GÁBOR írt kritikát

Jean-Christophe Spinosi (fotó: Didier Olivre)

Jean-Christophe Spinosi (fotó: Didier Olivre)

Három a magyar igazság: harmadszorra, úgy tűnik, kénytelenek vagyunk megbocsátani, mi több, behódolni Jean-Christophe Spinosinak. Öt éve, 2009-ben járt itt először együttese, az Ensemble Matheus élén: teljesítményük akkor technikailag erősen kifogásolhatónak, esztétikai szempontból több tekintetben megkérdőjelezhetőnek bizonyult. Három évvel ezelőtti második vendégszereplésük (Vivaldi Orlando furiosóját adták elő koncertszerűen) már jóval kedvezőbb benyomást keltett, de katarzist nem az ő muzsikálásuk, hanem énekes szólistáik produkciója okozott – a különlegesen hosszú (és nem épp közönségbarát módon előadott) operát zenekar és karmestere nem minden pillanatban tudta nagy zeneként tálalni. Ilyen kifogások fel sem merülhettek bő két hete, amikor a Tavaszi Fesztivál keretében egy újabb Orlando-megzenésítést tűztek műsorra Spinosiék a Zeneakadémia Nagytermében: Händel operájának előadása – ritkán lehet ilyet mondani – kifogástalanul sikerült.

Az együttes munkájának elmélyültebb ismeretére (több élő találkozásra) lenne szükség, hogy reális képet alkothassunk arról, a véletlen hozta-e úgy, hogy budapesti fellépéseik folyamatos színvonal-emelkedést tükröznek, avagy valóban dinamikusan fejlődő zenekarról beszélhetünk; mindenesetre a korábbi problematikus, majd korrekt produkciók után ezúttal minden ízében kiérlelt és ihletett interpretációval örvendeztetett meg minket Spinosi és csapata. Dinamizmusukra már öt éve sem lehetett panasz; hangszeres teljesítményük három éve lényegében hibátlanná vált. Most azonban mintha már értenék is, amit játszanak; ami korábban puszta kivitelezés volt, az immáron az anyag fölényes uralásává lett. Hosszasan lehetne sorolni, hogy egy-egy hangszeres megmozdulás hol, mikor, milyen érzelmi töltettel járult hozzá a Händel-muzsika illusztratív jellegének tapinthatóvá tételéhez (számomra a kürtök olykor gúnyos „hümmögése” bizonyult a legemlékezetesebbnek): ám a lényeg az összehatás, azaz hogy mindezen komponensek összességében ihletett előadást eredményeztek – olyat, ahol a hallgató még azt sem vehette zokon (ellenkezőleg: lelkesen tapsolt az ötletnek), hogy a második felvonás záróakkordja helyett húsba vágó disszonancia szólaljon meg. Ott és akkor tökéletesen helye volt ennek a megoldásnak – híven illeszkedett a színpadi szituációhoz Orlando nagyszabású őrülési jelenetének végkifejleteként.

David DQ Lee

David DQ Lee

Színpadi szituáció? Nos, igen: az előadásban fellépő énekes-kvintett tagjai, jóllehet, semmiféle díszletelem vagy jelmez, esetleg rendezői instrukció nem segítette szerepformálásukat, mégis bejátszották a Nagyterem pódiumát, színházi értelemben is élővé varázsolva a produkciót. (Szó sincs arról, hogy túlértékelnénk e tényt, és egy színpadi előadással egyenértékűnek kezelnénk a látottakat: mindössze arra hívjuk fel a figyelmet, hogy jelen esetben szerencsésebbnek bizonyult ez a fajta mozgékonyság, mint a kottaállványokkal való szerencsétlenkedés, amit oly sok koncertszerű operaelőadáson vagyunk kénytelenek átélni.) Persze nehéz is lett volna elképzelni David DQ Lee hihetetlen érzelmi szélsőségeket bejáró Orlandóját lecövekelt lábbal. A közönség többsége alighanem az ő komplex és magával ragadó alakítását fogja megőrizni emlékezetében, jóllehet tisztán vokális szempontból korántsem az övé volt a legmakulátlanabb produkció: ha mindenáron kifogásokat akarunk keresni, megemlíthetjük, hogy koloratúrái talán nem peregtek olyan gyöngyözően, mint hölgykollégáié – de kit érdekel ez az apróság, ha egyrészt éneklése még így is párját ritkítóan magas színvonalú, másrészt a mérleg másik serpenyőjében éppenséggel kvintesszenciáját kapjuk annak, ami a barokk opera lényege? A kiváló kontratenor pontosan érzi, hogy a barokk operaszerepek megszólaltatásának kulcsa nem az egységes jellemformálás és a pszichológiai hitelesség, hanem az adott pillanat érzelmeinek minél hitelesebb megragadása. David DQ Lee nem fél a kihívástól, a zenekarhoz hasonló dinamizmussal veti bele magát a kalandba, hogy a már-már gyermeki ragaszkodástól a gyilkos őrjöngésig adekvát vokális formát találjon érzelmei kifejezésére – a közönség lelkes fogadtatása is bizonyítja: sikerrel.

A további szereplők közül telitalálatnak éreztem Sunhae Im bájosan könnyeden éneklő Dorindáját: mindössze a szerephierarchia lehet az oka, ha az egyébként kifogástalan vokális produkció ellenére nem ezt az alakítást találtuk az este legjobbjának. Nem kevésbé volt meggyőző az igazi basszus-kvalitásokat felvillantó Luigi De Donato Zoroastróként. Kristina Hammarström (Medoro) és Adriana Kučerová (Angelica), ha egy fokkal halványabban is, de még mindig bármikor örömmel fogadott színvonalon tolmácsolták szerepüket; utóbbi esetében külön helyzetkomikummal telítette a mindvégig civilben zajló színpadi játékot, hogy a művésznő szemmel jól láthatóan állapotosan lépett pódiumra. Csoda-e, ha Orlandót őrületbe kergette a féltékenység?

Noha a barokk zene hívei általában kitüntető lelkesedéssel fogadják a mostanság egyre gyakoribb színvonalas produkciókat (melyek azonban továbbra is általában „egyéjszakás kalandok”), a siker ezúttal tapinthatóan még nagyobb volt a megszokottnál: a közönség a kivételesen nagy előadásokat illető lelkesedéssel, forró hangulatban ünnepelte a művészeket az est végén. Ha előzetesen tanakodtam is, hogy március 23-án a három fontos operai vonatkozású esemény (az Orlando mellett a Simon Keenlyside-koncert és a José Cura nevével fémjelzett Tosca) közül melyiket válasszam, utólag már nincs bennem kétely, hogy helyesen döntöttem.

Jean-Christophe Spinosi fotója:  Didier Olivre

Hasonló bejegyzések