Őrület a köbön

2012. június 5.

Detlev Glanert Caligula című operája az Angol Nemzeti Operában, 2012. május 25. KŐRY ÁGNES londoni beszámolója

Caligula: Peter Coleman-Wright (fotó: Johan Persson)

Detlev Glanert Caligula című operájának 2006-ban volt az ősbemutatója Frankfurtban. Most, vagyis május 25-én került sor a darab angliai bemutatójára. A harmadik római császár őrültsége és gonoszsága ebben az operában egy harmadik szerző (vagyis szerzőpár) szemével látható. Albert Camus 1938-ban írta Caligula-drámáját  (a művet 1944-ben adták ki ), miután olvasta Suetonius A caesarok élete című történelmi életrajzát. Suetonius majdnem száz évvel azután írta művét, hogy Caligulát meggyilkolták Kr. u. 41-ben. Suetonius többnyire negatívan ír Caliguráról: feleségül vette testvérét, élő istennek képzelte magát, lelkesen szemlélte a kínzásokat, és gátlástalanul gyilkolt. Másrészt Suetonius közlése szerint Caligula odaadó szenvedéllyel fordult a színház felé.

Camus drámájában Caligula viszonylag kedves egészen addig, míg Drusilla, vagyis testvére és szeretője, meg nem hal. Ekkor Caligula rájön, hogy a férfiak meghalnak és nem boldogok. Ezért visszautasítja a barátságot, szerelmet és egyéb emberi értékeket; ehelyett vad rombolással kezd uralkodni, ami élete szenvedélyévé válik. Caligula megsemmísíti a környezetében lévő embereket, és felfegyverzi azokat, akik végül majd meggyilkolják.

A német zeneszerző, Detlev Glanert – Henze növendéke és protezsáltja – és szövegkönyvírója, Hans-Ulrich Treichel Camus drámáját vette alapul, de operájuk kezdetén Drusilla már halott, és Caligula elmeháborodott. Az egész opera az önrombolásra, a terrorra és a halálra koncentrál. Glanert egy huszonöt hangból álló akkorddal jelzi Caligulát: ezekből a hangokból építi az összes szerep anyagát, mintha valamennyien Caligula jellemvonásait képviselnék.

Jelenet az előadásból (fotó: Johan Persson)

Első hallásra Glanert partitúrája hatásos és logikus. A szövegkönyv minden mozzanatára reagál, fokozza a drámai hatást, de ugyanakkor vigyáz arra, hogy mindegyik énekes hallható legyen. Van olyan zenei anyag, mint például Helicon (vagyis Caligula rabszolgájának) hold-dala, később a Caligula, Caesonia (Caligula felesége) és Helicon közötti tercett, ami fülbemászó és lírai. De vannak humoros részletek is, mint például az a ritmikus anyag, ahol a szólóénekesek gyerekek ütőhangszereivel vesznek részt a hangszeres játékban.

A rendező, Benedict’s Andrews korlátozza a rendelkezésére álló színpadi teret, és ugyanakkor olyan karaktereket léptet színre, akik elterelik a figyelmet a lényegről. Andrews az egész előadást egy stadionba helyezi, a színpad nagy részét ennek nézőtéri soraival tölti be. Az emelkedő nézőtéri sorok hatásosan hosszabítják meg a különböző karakterek érkezését és távozását, de viszonylag korlátozott hely marad így a fő cselekmény színpadra állításához. A mozdulat nélküli karakterek a stadion soraiban  – mint például Breki, a béka (jól ismert bábfigura a Szezám utca és Muppet Show című tévésorozatokból), Mickey egér, Folies-Bergères-beli kánkántáncosok, stb. – nem csak feleslegesek, de még sérthetik is a közönség intelligenciáját. Tudjuk, hogy Caligula szerette a színház különböző formáit, és hogy Glanert operájának egy része színház a színházban. De nincs szükség arra, hogy a színészek egy óra hosszat mozdulatlanul üljenek a színpadon (nem mindig kényelmes helyzetben). Annak ellenére sem, hogy Caligula élvezetét lelte a kínzásban…

Caligula: Peter Coleman-Wright (fotó: Johan Persson)

Zeneileg az előadás nagyszerű. A bariton Peter Coleman-Wright (Caligula) virtuóz összképet adott szerepéről, a mezzoszoprán Yvonne Howard (Caesonia, Caligula felesége) erős támaszként működött közre mellette; a kontratenor Christopher Ainslie (Helicon) nyújtotta az est legszebb zenei pillanatait. Az Angol Nemzeti Opera Énekkara és Zenekara, Ryan Wigglesworth karmester inspiráló és biztoskezű vezetésével, ez alkalommal világszínvonalon szerepelt. Gratulálunk!

Fotók: Johan Persson / Angol Nemzeti Opera


 

Caligula, English National Opera, 25th May 2012

by Agnes Kory

In Detlev Glanert’s opera Caligula, premiered in 2006 in Frankfurt and now receiving first UK performances at the English National Opera, we see the madness and cruelty of the (third) Roman Emperor Caligula as portrayed by a third layer of authors. Albert Camus wrote his play Caligula in 1938 – although it was published only in 1944 – after he read Suetonius’ Twelve Caesars, a biography written almost a hundred years after Caligula was assassinated in 41 AD. Most of what Suetonius says about Caligula is negative: he married his sister, believed himself to be a living deity, he was an eager spectator of torture and he assassinated people freely. However, according to Suetonius, Caligula was also a passionate devotee of theatrical arts.

In Camus’ version Caligula is a relatively kind prince until the death of Drusilla, his sister and lover. He realizes that men die and that they are not happy. Therefore Caligula rejects friendship, love and other values; instead he rules with a rage of destruction which becomes the passion of his life. Caligula depopulates the world around him and makes arrangements to arm those who will eventually kill him.

German composer Detlev Glanert – a Henze pupil and protégé – and librettist Hans-Ulrich Treichel have based their opera on Camus’ play but they start when Drusilla is already dead and Caligula unhinged. The whole opera focuses on self-destruction, terror and death. Glanert associates Caligula with a 25-note chord, from which the material for all other characters is drawn as if they are all aspects of Caligula.

Jelenet az előadásból (fotó: Johan Persson)

On first hearing Glanert’s score seems effective and logical. He responds to the libretto at any given time, enhances the dramatic effects while he also allows his singers to be heard. Some of his music­ – such as a moon ‘aria’ sung by Caligula’s slave Helicon, then a trio with Caligula, his wife Caesonia and Helicon­ – is appealing while other sections, such as the jazzy section with children’s percussion instruments played by the principal singers, are funny.

Director Benedict’s Andrews’ staging is spatially restrictive while he adds characters which unnecessarily distract. The whole opera is staged in the auditorium of a stadium. This device allows prolonged entrance and departure for the characters but restricts the space for the main actions. The motionless presence of assorted characters on the stadium seats – for instance, Kermit the Frog, Mickey Mouse, Folies-Bergères can-can dancers, etc – unnecessarily distracts and slightly insults the intelligence of the audience. We know that Caligula liked theatricality and that some of the opera represents theatre in the theatre. But there was no need to have actors sitting in motionless position on stage for an hour or so. Even if Caligula enjoyed torturing people…

The musical realisation was stunning. Baritone Peter Coleman-Wright (Caligula) produced an all round virtuoso performance, mezzo-soprano Yvonne Howard (Caesonia, Caligula’s wife) was strong support and countertenor Christopher Ainslie (Helicon) produced some of the most memorable musical moments of the evening. The ENO chorus and orchestra, under the inspired and reliable direction of conductor Ryan Wigglesworth, were world class on this occasion. Congratulations.

Photo: ENO / Johan Persson

Hasonló bejegyzések