Országomat egy flörtért

2017. január 4.

Die Perlen der Cleopatra – Oscar Straus operettjének új produkciója a berlini Komische Operben. NOVOTNY ANNA írása a december 3-i premierről

Kleopátra: Dagmar Manzel (fotó: Iko Freese / drama-berlin.de)

Kleopátra: Dagmar Manzel (fotó: Iko Freese / drama-berlin.de)

Berlin évek óta a húszas évek lázában ég. Nem is ég: fortyog. Tanz auf dem Vulkan (Tánc a vulkán tetején), ahogy annak idején ez a szólás két világ határának mottójává vált. És valóban, nem nehéz felfedezni a párhuzamot a weimari köztársaság évei és mai (nyugati) világunk között. Egyre inkább élek a gyanúperrel, hogy a berlini láz felizzásában nem elhanyagolható szerepe volt és van a Komische Opernek, pontosabban Barrie Koskynak. Kosky egyik legfőbb intendánsi célkitűzése a Komische Oper II. világháború előttről származtatható operett-tradíciójának felelevenítése volt. Bár a ház akkor még nem a Komische Oper, hanem a Metropol Theater nevet viselte, és operákat nem, hanem kizárólag operetteket és revüket játszott, a ház történetének megkerülhetetlen periódusa volt ez; és a tradíció, ha csak nyomokban is, de a háború után is tovább élt.

Kosky első berlini operett-szenzációja a mai napig sikerrel játszott Ábrahám Pál-darab, A Bál a Savoyban volt. (Ezen sorok szerzője nem kevesebb, mint tíz alkalommal látta a produkciót.) Joggal merül fel a kérdés, vajon mivel magyarázható ez a példátlan siker? Nos, az előadás

mindent tartalmazott, amiért az opera jelenlegi vezetése kiáll: az operett-tradíció felelevenítését, a félresöpört zsidó szerzők műveinek leporolását, a genderkérdéseket boncolgató és a nemi szerepeket kitágító karaktereket,

és nem utolsósorban a kor dívájának, Fritzi Massarynak megidézését.

Dagmar Manzel és Dominik Köninger (fotó: Iko Freese / drama-berlin.de)

Dagmar Manzel és Dominik Köninger (fotó: Iko Freese / drama-berlin.de)

Ez utóbbi hölgyről talán érdemes néhány szót ejteni, ugyanis Kosky nem csupán a húszas évek egyik legnagyobb berlini díváját hozta vissza a köztudatba, hanem megtalálta a művésznő mai alteregóját Dagmar Manzel személyében, akivel a jelen írás apropóját szolgáltató előadásban már ötödszörre dolgozott együtt. És itt el is érkeztünk a (berlini) operett műfajának egyik, ha nem talán legfontosabb alapkövéhez: a dívához. Kosky nem rejti véka alá, több interjúban is elmondta, hogy Manzelben megtalálta napjaink Massaryját. A nem kifejezetten szép, de felejthetetlen, érdekes arc, az összetéveszthetetlen, sötét hangszínű „brechti” orgánum és természetesen a bámulatos színészi játék az, ami lebilincseli a közönséget. A berlini születésű Dagmar Manzel napjaink egyik legsikeresebb (nem csak operett-)színésznője Németországban. Valódi kaméleon, ezt legutóbb az Oscar Straus által komponált Eine Frau, die weiß, was sie will (Egy nő, aki tudja, mit akar) című darabban mutatta meg. Kosky mondhatni valódi kincset talált azzal, hogy Manzelt több produkcióhoz is sikerült megnyernie. És erre most igen nagy szüksége is volt, mivel – sajnos – ezúttal kevésbé sikerült műhöz nyúlt.

A berlini operett, bár alapvetően a klasszikus Johann Strauss-i operettek tradíciójából táplálkozik, mégis egészen partikuláris, különleges műfaj; a weimari köztársaság lenyomata.

Az operetthez való közeledés, az operettinterpretáció a műfaj jellegzetességeinél fogva problematikus, mivel végtelenül kontextusorientált,

nehezen értelmezhető az őt létrehozó korszaktól függetlenül. Ez az alapvetés pedig sokszorosan jellemző a német fővárosban kialakult jellegzetes műfaji irányzatra, mely magába elegyített mindent, ami a korra oly jellemző volt: a jazzt (A Bál a Savoyban műfaji megjelölése jazz-operett), a revüt, a kabarét és zeneileg természetesen – ha csak nyomokban is – a valzert. Azt hiszem, ezen a ponton érthetővé válik, miért kelt szenzációt e különös műfaj újraéledése, és természetesen miért pont ott, ahol. Jókor, jó helyen éledt újjá.

Mind a Savoy, mind Nico Dostal Cliviája, de akár az Eine Frau is remekművek a berlini operett tradíciójában. Ez azonban Oscar Straus 1923-ban bemutatott, csak részletekben fennmaradt, s most felújított művéről még jóindulattal sem mondható el. Azt hiszem, nem mondok újdonságot, hogy

az operák szemére vetett vád, miszerint a történetek igencsak „blődlik”, az operettekre fokozottan igaz.

Az operettek esetében a szellemes librettók ezt remekül tudják ellensúlyozni – elég csak A denevér Froschára gondolni. Nos, a Die Perlen der Cleopatra (a továbbiakban Kleopátra gyöngyei) bemutatójának berlini sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy a bemutató évében (tehát 1923-ban) mutatták meg először a nagyközönségnek Nofretete mellszobrát, így az egész város egyiptomi lázban égett.

Oscar Straus Die Perlen der Cleopatra Operette in zwei Akten [1923] Musikalische Leitung: Adam Benzwi Inszenierung: Barrie Kosky Choreographie: Otto Pichler Bühnenbild: Rufus Didwiszus Kostüme: Victoria Behr Dramaturgie: Simon Berger Chöre: David Cavelius Licht: Diego Leetz Auf dem Bild Dagmar Manzel (Cleopatra) Foto: Iko Freese | drama-berlin.de Veröffentlichung bei Nennung des Fotografen/der Fotografin für Ankündigungen und redaktionelle Berichterstattung über die Produktion an der Komischen Oper Berlin honorarfrei. Reproductions for editorial purposes and program announcements covering the production at the Komische Oper Berlin are free of charge, if the photographer is fully credited. Bitte ein Belegexemplar an/ Please send a copy to: Komische Oper Berlin Pressestelle Behrenstr. 55-57 10117 Berlin presse@komische-oper-berlin.de

Kleopátra: Dagmar Manzel (fotó: Iko Freese / drama-berlin.de)

A történet azonban annyira lapos, hogy az szinte már peinlich, kellemetlen. Kleopátra unatkozik, és miközben birodalmában szárazság tombol, felkelők gyülekeznek a határokon, valamint Marcus Antonius is közeleg, ő semmi másra nem vágyik, mint egy „kis egyiptomi flörtre”. Az útjába akadó bájgúnárokat elcsábítja, majd elhajítja, végül pedig az érkező Marcus Antonius karjában találja meg a boldogságot. Vége, happy end.

A zene alapvetően érdektelen, egy-két érdekesebb melódiától eltekintve nem ragad magával. A színházat elhagyva nem fütyörésszük az kevéssel előbb hallott motívumokat – és ez mindent elmond.

Hogy mégis működhet, és tulajdonképpen jól működhet az előadás, az szinte kizárólag Dagmar Manzel érdeme. És talán éppen ez a lényeg: létezhet-e ennél autentikusabb, „a dívára szabott” előadás, akárcsak annó dacumál?

A helyszínek, a díszletek mind-mind jelképesek, hiszen egyértelmű az üzenet: Egyiptom valójában Berlin. Manzel berlini dialektusban társalog, ezzel állandó taps- és nevetésorkánt produkálva. Az ember valóban a könnyeivel küszködik – kérdés persze, hogy ez a humorforrás mennyire talál értő fülekre a németül nem beszélő közönségnél. És ahogy az egyik leghíresebbé vált Straus-sláger, az Eine Frau leghíresebb dalbetéte, úgy a Kleopátra is a női szexuális szabadság kérdését boncolgatja: Warum soll eine Frau kein Verhältnis haben? (Már miért ne lehetne egy nőnek is viszonya?) Korszellem, Zeitgeist. Valami megszületett abban a buborékban, hogy aztán tíz évvel később kegyetlenül megsemmisíttessék.

Kleopátra: Dagmar Manzel (fotó: Iko Freese / drama-berlin.de)

Kleopátra: Dagmar Manzel (fotó: Iko Freese / drama-berlin.de)

Kérdés persze, hogy egy (ha Peter Renz utolsó, parádés Antonius-jelenetét is hozzáveszem, akkor két) személy mennyiben képes megannyi fontos hiányosságot ellensúlyozni. Természetesen roppant nehéz a Komische Oper többi előadásának kontextusán kívül elemezni az előadást úgy, hogy a kritikus az összes többi operettet is látta, így óhatatlanul is összehasonlít, de ha kritikusi szemét félreteszi, és a zenetudományos-dramaturgit veszi elő, úgy hasonlítgatások nélkül is kétségei támadnak. Az Aidát parafrazeáló zenés közjáték annak idején – főleg, ha a korabeli Nofretete-őrületet is szem előtt tartjuk – humoros lehetett, ma inkább esetlenül hat. Mint ahogy a táncjelenetek összessége is, egy-egy ritka pillanattól eltekintve. Bár a Komische Oper kitett magáért, társulatának színe-java felvonult a különböző szerepekben (Dominik Köninger Silviusát és Johannes Dunz Beladonisát emelném ki közülük), éppen itt mutatkoztak meg a mű hiányosságainak következményei: rossz librettó és lapos cselekmény esetén a legkitűnőbb komikák és komikusok, valamint a kiváló operettszakértő karmester, Adam Benzwi sem tudnak mit tenni. Így viszont

egy idő múlva a saját, pontosabban fogalmazva: a műfaj paródiájaként kezdtem nézni az előadást

– úgy pedig működött. Hogy ez volt-e a tényleges cél, örök kérdés marad.

Fotók: Iko Freese / drama-berlin.de

A teljes előadás megtekinthető az OperaPlatform jóvoltából az alábbi ablakban:

 

Hasonló bejegyzések