Őrségváltás a Tükörarénában

Carmen-előbemutató a Margitszigeten: a Szabad Tér Színház és a Magyar Állami Operaház közös produkciója, 2014. július 6. FÜLÖP KÁROLY írása

Carmen: Rinat Shaham (fotó: Vermes Tibor)
Carmen: Rinat Shaham (fotó: Vermes Tibor)

Az Operaháznak nincs szerencséje Carmennel; a René Terrasson rendezte produkció óta követem figyelemmel a különböző felújítások sorát, s az azt megelőzőről is vannak benyomásaim: valahogy sosem sikerült igazán jó előadást kihozni a szabadságot éltető, önmaga törvényeit követő, szenvedélyes cigánylány és a megbabonázott tizedes végzetes szerelmi történetéből. Az évtizedek során ugyan tapsolhattunk az egyes szerepekben fellépő kiváló énekeseknek; számos kiemelkedő alakítás, megélt katarzis élményét őrzi az emlékezet, de ha egészében tekintjük bármelyik produkciót, mindig akad valami hiányérzetünk, olyas érzés, hogy valami mégsem az igazi…

Sajnos ez a mostani előadásra is elmondható: Bizet Carmenjének mai környezetbe helyezett, margitszigeti változata előbemutató, az operaházi Szinetár-rendezést hivatott felváltani. Ha az új produkciót globálisan tekintjük, akkor nyilvánvalóan – már megváltoztathatatlanul – ismét le kell mondanunk az előbb hiányolt tökélyről, viszont részleteiben, a rendezői ötletek átgondolásával még sokat lehet javítani októberig, az Erkel színházi reprízig.

„Avec la garde montante nous arrivons, nous voilà”

Don José: Kiss B. Atilla (fotó: Vermes Tibor)
Don José: Kiss B. Atilla (fotó: Vermes Tibor)

Milyen lett hát az új Carmen? Szereplők tekintetében – a címszereplőt leszámítva – nem hoz újat a produkció; a szerepeiket évek óta éneklő operaházi művészeket láthattuk viszont, amint majd ősszel is nagyrészt az előzetesen tudható információk szerint. A megújulás leginkább szcenikailag szembeötlő: jelzett térben, óriási tükrök között (díszlet: Székely László), mai ruhákban (jelmez: Pilinyi Márta) játszódik a történet. A színházba érkezőt olyasféle érzés keríti hatalmába, mintha a Békés-féle Traviata báli jelenete elevenedne meg gigantikus méretekben: a spanyol kolorit díszletté lényegülése, az alapvetően tragikus történetbe beépített parodisztikus elemek, az álarcszerű bikaszimbólumok, a lengetett drapériák (itt zászlók) forgataga. Aki nem szerette a Traviata tükreit, az valószínűleg az új Carmenéit sem fogja. Mégis azt kell mondani, működik ez a tér: a kör toposzát kihasználó elrendezése szimbolikusan megidézi az arénát; a játéktér porond, ahol a különböző szereplők vívják egymással és önmagukkal folytatott küzdelmeiket. A második felvonásban ugyanez a tér mai miliőbe helyezett lokálként szolgál, amelynek igazi hangulatát a remek világítástechnika adja. A Szinetár-rendezés egyik fájó hiánya a hegyi kép megoldatlansága volt, itt a tükrökről a padlatra feszített kötelek és egy napernyő köré települt kerti garnitúra volt hivatott a csempészek alaptáborát jelképezni, amit jó képzelőerővel talán hegyi menedékként értelmezhetünk… Az utolsó képben – részben megint csak a megvilágításnak köszönhetően – teljesedik ki az egyszerű díszlet: a tükrök arénaként fogják körbe a főszereplők élethalálharcát, miközben a valói aréna – persze láthatatlanul – a hátsó színpad sötétjébe vész. A tükör tehát mint játéktér alapvetően jól vizsgázik. Mint felület azonban mindvégig csak dekoráció szerepét tölti be; ekként valóban látványos, megsokszorozza a színpadi tömeget, a nagyjeleneteket grandiózussá teszi. Az említett Traviata-koncepcióval szemben azonban dramaturgiailag nem tesz sokat a cselekmény értelmezéséhez, ott ti. a szereplők az önmagukkal való szembesülés egy-egy fontos pillanatában például belenéznek a tükörbe, sőt a tükrök mögött is fontos események történnek – itt azonban efféle törekvést nem láttunk.

Micaela: Létay Kiss Gabriella (fotó: Vermes Tibor)
Micaela: Létay Kiss Gabriella (fotó: Vermes Tibor)

„A quoi bon tout cela?”

Oberfrank Pál rendezésének erőssége a zsánerképek kidolgozottsága, látványossága, különösen az arénakép előtti nyüzsgő-lüktető tömeg mozgatása, az arcokon megjelenített révült mosoly, az elvakult celebkultusz őrületének hiteles bemutatása. Persze mindehhez a tömeget alkotók együttműködésére is szükség volt, s az eredmény láttán elmondhatjuk, a rendezőnek sikerült jól kiaknáznia a rendelkezésére álló lehetőségeket, az énekkarban, valamint a teljes stábban rejlő játékkedvet. Az új produkcióval fontos célja a fiatalok megszólítása, a mai korba helyezett szituációkkal megmutatni, hogy a színpadon megjelenő karaktereket magunkban is felfedezhetjük. Érdekes a két női főszereplő karakterének egymáshoz közelítése: Oberfrank koncepciójában Micaela a megszokottnál erőteljesebb figura, bizonyos szenvedélyesség, határozottság mintha Carmen karakteréből került volna cselekedeteibe, míg Carmen, a címszereplő, olykor a Micaela jelképezte világ mozzanataiba kényszerülne. Megvilágításul érdemes felidézni, amint Micaela a hozzá túlságosan bizalmaskodóan közelítő Moralest esernyőjével igencsak határozottan tántorítja hátra magától, Carmen pedig tereget, és szendvicset csomagol a hegyi út előtt, mintha csak egy gondoskodó feleséget látnánk. Kettejük ábrázolásának párhuzamát mutatja, hogy Micaela szódavízzel hűti le a reá nyomuló katonákat, s így nyer utat a szabadulásra, majd Carmen a Zuniga poharából kortyolt itallal köpi szembe a hadnagyot, hogy zavart keltve elmenekülhessen. A két nő találkozásakor, mikor egymás szemébe néznek a hegyi kép fináléjában, izzik a levegő, pillantásuk alapján mindkettő ölni tudna. Nem tudom, helyes-e a két élesen megkülönböztetett karakter személyiségjegyeinek ilyetén elhomályosító összemosása, hiszen az operában messze nem azonos fajsúlyú a két nő szerepe. Oberfrank Pál ezzel a megoldással még jobban megnehezíti Don José döntését, hiszen az egyszerre vágyódik a harmonikus családi életre és a szenvedélyes nagy szerelemre; a múltját az anyja iránti szeretete és tisztelete határozza meg, jövője talán a Micaela teremtette boldogság lehetne, Carmen pedig a jelen, ami a végzete is egyben.

Rinat Shaham, Létay Kiss Gabriella és Kiss B. Atilla (fotó: Vermes Tibor)
Rinat Shaham, Létay Kiss Gabriella és Kiss B. Atilla (fotó: Vermes Tibor)

Szintén kidolgozott szála a rendezésnek Mercedes és Frasquita sorsa – ez némi komikumot csempész az előadásba: a kártyavetési képnek megfelelően a két hölgy körül mindvégig ott legyeskedik egy ifjú lovag és egy idős, meglehetősen rozoga állapotban lévő öregember, ez utóbbi egyre értékesebb ajándékokkal egyetemben. Az utolsó felvonásban végül mindenki sorsa beteljesül, amint a kártya jósolta: Mercedes az ifjú, Frasquita az idős gavallér oldalán vonul be az arénába, míg Carment Don José karjaiban várja a halál. Azonban nehéz mit kezdeni az olyan öncélú, olykor a zenei-dramaturgiai kötöttségeknek ellentmondó vagy fölösleges színpadi akciókkal, mint az utcanép esernyős mutatványai; persze lehetne esőben játszatni a jelenetet, de itt nem sétáló, hanem inkább táncoló embereket látunk. Mondhatnánk, hogy ez egyfajta mozgásszínházi jelképes, artisztikus megjelenítés, de ne feledjük: az operai realizmus egyik alapműve adatik éppen! Ugyancsak érhetetlen, miért kell Carmennek mindjárt belépésekor az utcakövön vonaglania mindenki előtt, majd a két kísérő táncos fenekén dobolnia. Az is talány, koncepció-e vagy véletlen, hogy ki kinek az italából iszik, fogadja azt el, avagy szétlocsolja, kiköpi. Egyetlen megtekintés aligha elegendő a megfejtéshez; nekem is csak az előadás után, az elkészült képsorozatot végignézve tűnt fel, hogy minden fontos szereplő iszik, vagy kapcsolatba kerül itallal; Micaela például – mint láttuk – szétlocsolja a katonák vizét, de Josétól elfogadja a poharat.

Carmen és Don José: Rinat Shaham és Kiss B. Atilla (fotó: Vermes Tibor)
Carmen és Don José: Rinat Shaham és Kiss B. Atilla (fotó: Vermes Tibor)

A katonásdit játszó gyerekek helyett most az őrségváltás ceremóniáját kigúnyoló, a katonákkal incselkedő, közéjük vegyülő mai kölyköket láttunk, akik takarítóeszközeikkel sepregetik a nemrég eső áztatta sevillai kövezetet (ha hihetünk az esernyőknek), és inzultálják a felvonulókat. A pompomlányok hiába helyesek, ügyesek, és erősítik remekül a zárókép előtti forgatag színességét, ha máskor – nevesint az osztott női kórus első felvonásbeli vitázó jelenetében – a zene drámai hatása ellen dolgoznak. A Lillas Pastia lokáljában látott – később fergetegessé váló – táncjelenet eleje egy edzőtermi gimnasztikai bemelegítésre emlékeztetett (koreográfus: Venekei Marianna), az arénakép bevezető zenéje alatti porszívós takarítás és cifra porolós tükörtisztítás vitatható látványa kissé erőlködve, de elfogadható mint a nagy eseményre készülődés része vagy mint – Carmen és José utolsó szembesülése okán – a tisztánlátás metaforája. S ha már tisztánlátás: a szcenírozott nyitány annak a pár nézőnek is rögtön felfedi az egész opera tartalmát, aki esetleg nem ismeri a Carmen történetét.

Jelenet a IV. felvonásból (fotó: Vermes Tibor)
Jelenet a IV. felvonásból (fotó: Vermes Tibor)

„Même chanson, même refrain…”

Az előadás címszerepében az izraeli származású mezzoszoprán, Rinat Shaham mutatkozott be a budapesti közönségnek. Az énekesnőnek meg kellett küzdenie a „legkapósabb” és az „egyszerepes” jelzők bélyegével. Valóban, a fájlmegosztók zenei kínálatában egy-két kivételtől eltekintve csak Carmen szerepében láthatjuk az énekesnőt, de kétség kívül neves partnerekkel, színvonalas előadásrészletekben. Életrajzi ismertetőjéből képet kaphatunk repertoárjának egyéb szerepeiről is: Charlotte, Rosina, Cherubino, Zerlina… Felvetődik a kérdés: Amneris, Eboli miért nem? – de ezt inkább egy interjú keretében kérdezhetnénk érdemben. Rengetegszer formálta meg tehát Bizet operájának hősnőjét, s budapesti alakítása is nagyjából az ezek alapján várhatót mutatta. Vokálisan a szerep birtokában van, hangja bármelyik tartományban remekül szól, egyes megoldásai kifejezetten egyéniek, árnyaltan kidolgozottak. A szerep sokszori eléneklése és a viszonylag szűk repertoárban való mozgás következményének tudom be, hogy a slágerszámok esetében mindig a biztosra törekszik, kevésbé bevállalós például az Habanera vagy a kocsmai táncjelenet során. Eljátssza, eltáncolja, amit kell, de mintha minden mozdulat kimért, kiadagolt lenne, pontosan annyi, ami az éneklés biztonságát még nem veszélyezteti. És a hangok is ennyire precízen kiszámítottak. Ő is tudja, egy belépőnek (itt: Habanera) jól kell sikerülnie, rontani nem lehet, ennek következtében pont a tűz, a szikra hiányzik belőle. Magánjeleneteiben tehát elsősorban a szerephez ideális alkati adottságainak és kiérlelt szereptudásának, szép mezzójának tapsolhatunk, a Kártyaáriában viszont már drámaibb színeket is mutat alakítása. Igazából a nagy kettősökben válik énekesből szenvedélyes, érzéki nővé, a Don Joséval vívott szerelmi harcok az előadás legizzóbb momentumai.

Carmen: Rinat Shaham (fotó: Vermes Tibor)
Carmen: Rinat Shaham (fotó: Vermes Tibor)

„Carmen, c’est moi que tu suivras…”

Az előadás hőse Kiss B. Atilla volt Don José szerepében. Egyrészt mert érezhetően-hallhatóan küzdött a szólam nehézségeivel, s bizonyos finomságaival adósunk is maradt, másrészt mert a sztárvendég címszereplőt közös jeleneteikben ő emelte drámai színésznővé: leginkább neki köszönhető, hogy a mű drámai vonala katarzisban bontakozhatott ki végül. Sajnos úgy tűnik, Kiss B. hangjának karcosságát, egyfajta kísérő zöngéjét immár visszafordíthatatlanul el kell fogadnunk, s ha a Virágária makulátlanságáról ezúttal le is kellett mondanunk, az éneklés szenvedélye, a Carmennel vívott szerelmi jelenetek tüze elvitathatatlan. Az előadás legnagyobb hatású emlékei Kiss B. Atilla szerepformálásához kötődnek számomra, amint a szobajelenetben kisfiús mosollyal vágyódva figyeli Carmen erotikus táncát, majd mikor ugyanezt a nőt durván eltaszítja magától a harmadik fináléban, s a darab végén a sírásba csukló hangon könyörgő szerelmes utolsó, reménytelen küzdelmének árnyalt megformálása is ide sorolható.

Don José: Kiss B. Atilla (fotó: Vermes Tibor)
Don José: Kiss B. Atilla (fotó: Vermes Tibor)

Micaela szerepében Létay Kiss Gabriellát láthattuk; alakításában a korábban már említett koncepciónak megfelelő, a megszokottnál erőteljesebb személyiségű leányt mutat be, ha nem is Carmen riválisát, de komoly alternatíváját, aki felelősen érez, lelkiismeretesen szolgál, és határozott véleménye is van az események alakulásáról. Néhány éve szerepe ez már Létay Kiss Gabriellának, a szólam nem is okoz gondot neki, mind áriáját, mind a Joséval való gyönyörű kettősét szépen, átélten énekli. Ritkán, de hallani véltem a hang vibrálását, fáradtságát: lehet, hogy az énekesnőnek ideje lenne egy szerepkör mellett döntenie és válogatnia a szerepek között (nemrég A trubadúrban hallottam, olykor bizony sötétített), hogy szép hangját még sokáig élvezhesse a közönség.

Kálmándi Mihály szintén rutinosan énekelte és formálta meg Escamillo, a torreádor szerepét. A mai korba áthelyezett történetben a celebkultusz arrogáns figurája kéjjel fürdik a rajongók szeretetében, Carmen is jár neki, s magához is emeli.

A további szerepekben Gábor Gézát (Zuniga) és Haja Zsoltot (Morales), valamint Cecília Lloydot (Frasquita), Várhelyi Évát (Mercedes), Mukk Józsefet (Remendado) és Bátki Fazekas Zoltánt (Dancairo) láthattuk. Az énekkar és a zenekar összeszedetten szólt, Kesselyák Gergely karmester lendületes tempókkal, már a nyitány lassú része alatt is (például az ütősök mély hangjainak kiemelésével) érezhetően a drámai erőre koncentrálva vezényelte az előadást.

Carmen és Escamillo: Rinat Shaham és Kálmándi Mihály (fotó: Vermes Tibor)
Carmen és Escamillo: Rinat Shaham és Kálmándi Mihály (fotó: Vermes Tibor)

„Vous pouvez m’arrêter…”

A kritikus feladata itt véget ér. Hogy az őrségváltás mennyire volt és lesz sikeres, ki-ki eldöntheti most vagy majd ősszel a látottak alapján. Nyilván lesz, aki visszasírja majd a Szinetár-koncepciót, s történelmi távlatokban még Terrasson is rehabilitálást nyerhet. Egy biztos: pár évig most ezt a Carment nézhetjük, még nem tudjuk, hogy franciául vagy magyarul, és arról is olvashattunk, hogy nem teljesen azonos a margitszigeti a majdani erkeles színre vitellel. Most sikert aratott, elsősorban a zenei megvalósításnak köszönhetően, a színpadit pedig még lehet csiszolni, érdemes. A címszerepben Rinat Shaham beváltotta a hozzá fűzött reményeket – ő ősszel nem lesz, de szerencsére van nekünk is ideális Carmenünk: bizalommal nézek a jövőbe.

Fotók: Vermes Tibor