Orosz szezon Londonban

Nyikolaj Rimszkij-Korszakov: Az aranykakas – London Coliseum, 2014. július 8. KŐRY ÁGNES beszámolója

Polovec táncok (fotó: Jelena Lapina)
Polovec táncok (fotó: Jelena Lapina)

Rimszkij-Korszakov nem élte meg utolsó operája, Az aranykakas bemutatóját. A művet 1907-ben fejezte be, a következő évben hunyt el, a bemutató előadásra pedig csak 1909 őszén került sor a magántulajdonban lévő moszkvai Szolodnyikov Színházban. A szövegkönyvet Vlagyimir Ivanonvics Belszkij írta az azonos című Puskin-mese alapján. Oroszországon kívül az opera Le Coq d’Or címen is ismert.

A zeneszerző összetűzésbe keveredett a cári cenzorokkal a szövegkönyv olyan részletei miatt, amelyek nem ábrázolták pozitívan a mesebeli cárt. A történetben szereplő Dodon cár nem ellenszenvesebb vagy nevetségesebb, mint sok király a világirodalom mesevilágában, de 1907-ben, vagyis röviddel az 1905-ös forradalom után, a cári cenzorok nagyon érzékenyek voltak bármilyen cárellenes nézettel kapcsolatban.

Az 1909-es bemutató után Az aranykakas nem került színre 1914. május 24-ig, amikor Gyagilev mutatta be opera-balett formájában, Fokin koreográfiájával, a párizsi Saison Russe fesztivál keretében. Száz évvel később, 2014 júliusában, Andris Liepa és a moszkvai Satsz Színház újra megrendezte Gyagilev Saison Russe fesztiválját, de ezúttal a londoni Coliseumban. A Gyagilev-fesztivál című hatnapos rendezvénysorozat keretében előadásra került Az aranykakas opera-balett változatban, továbbá négy balett (a Petruska, a Polovec Táncok, Les Sylphides és a Seherezádé).

Londonban a Satsz társulata hosszú angol névvel jelent meg: The Moscow State Music Theatre for Young Audience named after Natalia Sats – eredeti orosz nevük sem rövidebb. Mint a név is sugallja, a társulatot Natalja Satsz alapította 1965-ben, hogy gyerekeket, fiatal felnőtteket és családokat neveljenek a zene és tánc szeretetére; reklámjuk szerint ez a társulat a világ első és egyetlen hivatásos állami zenés színháza ilyen céllal. Teljes létszámú opera- és ballettársulatuk van, több mint száz zenekari taggal, hetvenöt szólóénekessel, harminckét tagú kórussal és hatvan balett-táncossal. A Russian Seasons of the 21st Century (Orosz évadok a 21. században) programjuk igazgatója a már említett Andris Liepa, aki a Māris Liepa Charitable Foundation (Māris Liepa Jótékonysági Alapítvány) segítségével hozza létra a Gyagilev-fesztiválokat.

Daria Ljakiseva és Oleg Fomin (fotó: Jelena Lapina)
Daria Ljakiseva és Oleg Fomin (fotó: Jelena Lapina)

Az 1914-es párizsi Saison Russe számára Az aranykakas opera-balettet Mihail Fokin koreografálta, a jelmezeket és díszleteket Mihail Larionov és Natalja Goncsarova tervezte. A fokini koncepció szerint a táncosok némajátékkal és tánccal ábrázolták ugyanazt a cselekményt, amiről az énekesek énekeltek. Liepa és kollégái részben újjáteremtették az eredeti díszleteket és jelmezeket. Az egész játékteret káprázatos színek töltötték be, míg a Coliseum nagyméretű színpada közepén a táncoló és némajátékkal ábrázoló táncosok tömege mesebeli alakként jelent meg. A színpad két szélén a szólóénekesek modern fellépőruhában álltak, a kórus azonban mesebeli fehér díszruhában énekelt, ám ők is oratorikusan. (Időnként a szólóénekesek a dráma részvevői lettek, mert néhány alkalommal színészként is bekapcsolódtak a cselekménybe.) Fokin eredeti Aranykakas-koreográfiája elveszett, de más fennmaradt Fokin-koreográfiák felhasználásával Gali Abajdulov megpróbált Fokin-sílusú mozdulatokat és lépéseket rekonstruálni.

Jelenet Az aranykakas című előadásból (fotó: Valerija Komiszarova)
Jelenet Az aranykakas című előadásból (fotó: Valerija Komiszarova)

Meglepő módon a Satsz-társulat hatnapos londoni vendégszereplésük valamennyi produkciója számára több szereposztás is kiállított. Az aranykakas július 8-i előadását láttam: az aznapi szereplőgárda kiváló volt. Pjotr Melentyijev (az Asztrológus, itt Gyagilev megtestesítőjeként) bámulatos könnyedséggel énekelte magas fekvésű „tenor-alt” szólamát. Oleszja Titenko (Semaha királynője) szintén hihető drámai alakítást nyújtott nehéz koloratúrszoprán szerepében; kár, hogy első megjelenésekor intonálása nem mindig volt összhangban a pizzicato vonóskisérettel. Csak dicsérni lehet a többi énekest is, főleg Alekszander Tszilinkót (Dodon cár), Natalja Jeliszejevát (Amalfa) és Zarina Szamadovát (az Aranykakas). De dicséretre méltó Szergej Petrisev (Guidon herceg), Gyenyisz Boldov (Afron herceg) és Nyikolaj Petrenko (Polkán hadvezér) is. A kiváló táncosok közül Pavel Okunev (az Aranykakas) ragadta meg leginkább figyelmemet. Magas, lendületes és elegáns ugrásai bármilyen kakas dicséretére váltak volna. (Két nappal később Okunev kiváló volt Petruska, az elnyomott rongy-baba, utána pedig a poloveci hős szerepében is). Oleg Fominnak jutott az a nehéz feladat, hogy aggastyánt színlelő némajátékkal, de ugyanakkor virtuóz, férfias tánclépésekkel ábrázolja az öreg cárt; Fomin sikeres volt mindkét feladatban. Natalja Szaveljeva (Semaha királynője) bájos balett-táncos, de szerepéhez méltóan erőteljesen megnyerő is volt.

Ivan Titov és Oleg Fomin (fotó: Jelena Lapina)
Ivan Titov és Oleg Fomin (fotó: Jelena Lapina)

Ezen az estén a zenekar egy kicsit redukált vonós együttest alkalmazott (tíz első hegedűt, nyolc második hegedűt, hat brácsát, öt csellót és két nagybőgőt), de a zeneszerző által jelzett minden hangszer (beleértve a hárfát, fa- és rézfúvósokat és ütősöket) részt vett. A zenekar tagjai muzikálisan, erőteljesen és megbízhatóan játszottak, valószinüleg Alevtina Ioffe karmester hatására. Ioffe bíztos kézzel irányított, példát mutatva arra, hogy hölgyek is képesek ilyen feladatra.

Ioffe vezényelte a július 11-i, három eredeti Fokin koreográfiát tartalmazó balettestet is. A Polovec táncok jelenete (Borogyin Igor herceg című operájából) leírhatalanul erőteljes élményt nyújtott. Az utolsó percekben az erőteljes, koncentrált kórushangzás (a színpad feletti páholyokból) és az elbűvölően virtuóz, lendületes táncosok látványa érthetővé tette, miért nem hódította meg Napóleon, Hitler vagy bárki más Oroszországot. Az orosz lélek impozáns megnyilvánulásának voltunk tanúi, magasrendű művészi színvonalon.

Fotók: Valerija Komiszarova és Jelena Lapina


The Golden Cockerel, Diaghilev Festival, London Coliseum, 8th July 2014

by Agnes Kory

Rimsky-Korsakov did not live to see his last opera, The Golden Cockerel, performed. He completed the opera in 1907, died a year later in 1908 and then the first performance took place in the private Solodnikov Theatre in Moscow in the autumn of 1909. The Golden Cockerel libretto by Vladimir Nikolayevich Belsky was based on Pushkin’s short fable of the same title, which is also known as Le Coq d’Or outside Russia.

Rimsky-Korsakov had run into trouble with the Tsar’s censors who objected to those elements of the story which showed the tsar of the libretto in negative light. King Dodon of the story is no more objectionable or ridiculous than many kings in fairy tales but the tsarist censors of 1907 were very sensitive to any anti-tsarist sentiments so soon after the 1905 uprising against the authorities.

After the 1909 premier, The Golden Cockerel was not performed until 24 May 1914 when Diaghilev staged it as an opera-ballet at the Paris Opera during the ‘Saison Russe’. Almost a hundred years later, in July 2014, Andris Liepa and the Sats Moscow Theatre Company recreated Diagilev’s ‘Saison Russe’ at the London Coliseum. The six-day season, presented as the Diaghilev Festival, included The Golden Cockerel in its opera-ballet version and four ballets (namely Petrushka, Polovtsian Dances, Chopiniana and Scheherazade).

Daria Ljakiseva és Oleg Fomin (fotó: Jelena Lapina)
Daria Ljakiseva és Oleg Fomin (fotó: Jelena Lapina)

Strictly speaking, the company performing in the festival is called the Moscow State Music Theatre for Young Audience named after Natalia Sats. The company was founded by Sats in 1965 and is, as the long name suggests, focusing on educating young children, young adults and families. Apparently the world’s first and only professional state music theatre created specifically with such aims, it has a full-scale opera and ballet theatre with a symphony orchestra of over 100 musicians, 75 solo singers, a chorus of 32, and 60 ballet dancers. Their artistic director for the ‘Russian Seasons of the 21st Century’ is the above mentioned Andris Liepa, whose Maris Liepa Charitable Foundation promotes these Russian seasons.

In the 1914 Paris ‘Saison Russe’ the ballet scenes for The Golden Cockerel were choreographed by Michael Fokine and the costume/set design was created by Michael Larionov and Natalia Goncharova. In Fokine’s concept the dancers used mime as well as choreography to show the action which the singers sang about. For the ‘Russian Seasons of the 21st Century’ Liepa and his team have partially recreated the original sets and costumes. Glorious colours were on display and dancing/miming fairy-tale figures populated the middle of the large Coliseum stage. On the two sides (of the stage) the solo singers in modern concert attire and the chorus in fairy-tale like white robes told the story mostly in a concert performance. (At times the solo singers became part of the action on account of adding some acting to their singing). Fokine’s original choreography was lost but, using other surviving Fokine choreography, Gali Abaidulov has attempted to create Fokine-type movements and steps.

Polovec táncok (fotó: Jelena Lapina)
Polovec táncok (fotó: Jelena Lapina)

Astonishingly, the Sats company fielded several casts for all their productions during their six days in London. On 8th July the cast of The Golden Cockerel was top standard. Petr Melentiev (The Astrologer, in this staging evidently the Diaghilev figure) tackled the high tessitura of his tenor-altino part with extra-ordinary ease. Full mark is also due to coloratura soprano Olesya Titenko (Queen of Shemakha) who made her difficult vocal part dramatically credible. (It was unfortunate that, on her first entry, her pitching and that of the pizzicato string accompaniment were not entirely in agreement.) I can only praise all other singers, in particular Alexander Tsilinko (King Dodon), Natalia Eliseeva (Amalfa) and Zarina Samadova (The Golden Cockerel). But credit is also due to Sergey Petrishchev (Prince Guidon), Denis Boldov (Prince Afron) and Nikolay Petrenko (General Polkan). Among the excellent dancers it was Pavel Okunev (The Golden Cockerel) who grabbed my attention the most. His high, energetic but graceful jumps would have put any cockerel to shame. (Two days later Okunev excelled as the downtrodden rag-doll Petrushka as well as the heroic Polovtsian.) Oleg Fomin had the difficult task of miming/dancing the role of the old Tsar with some virtuoso virile steps; he delivered on both fronts. Natalia Savelieva (Queen of Shemakha) was graceful as a ballet dancer but also appropriately seductive as the Queen of the story.

The orchestra on this occasion fielded slightly reduced strings (ten first violins, eight second violins, six violas, five cellos and two basses) nevertheless with all other instruments (including harp, wind, brass and percussion) as specified by the composer. They were musical and strong, no doubt thanks to their conductor Alevtina Ioffe. Her full control was admirable (and provided another excellent example of ladies more than equal to the task).

Ioffe was also in charge for the ballet evening (11th July) consisting of three original Fokine choreographies. The Polovtsian Dances (from Borodin’s opera Prince Igor) was the most powerful imaginable. The final minutes with the strong, focused sound of the chorus (standing in the dress circle stage boxes) and the mesmerising virtuosity of the dancers made me understand why Napoleon, Hitler or anybody else have been unable to conquer Russia. On stage we saw the spirit of Russia at its best, delivered with a high artistic standard.

Photos by Valerie Komissarova and Elena Lapina