Örömteli viszontlátások

Richard Wagner: Trisztán és Izolda; Parsifal – Budapesti Wagner-napok, 2011. június 11., 16, 18. BÓKA GÁBOR kritikája

Izolda, Trisztán és Marke: Evelyn Herlitzius, Christian Franz és Jan-Hendrik Rootering (fotó: Pető Zsuzsa)

Hetek óta keresem a magyarázatot arra, miért okozott sokkal nagyobb örömet mind a Trisztán és Izolda, mind a Parsifal ez évi repríze, mint az előző találkozások. Első körben kézenfekvő a személyes indokokat megtalálni: a Trisztán esetében a művel szembeni ellenérzéseim és az egyetlen látott előadás közbeni leküzdhetetlen fáradtságom is okozta, hogy a tavaly bemutatott produkciót nem élveztem, nem élvezhettem a maga teljességében. A Parsifallal más a helyzet: itt szó sincs ellenérzésekről, a mű nagy kedvenceim közé tartozik, s a fesztiválindító 2006-os előadások a Parsifal-interpretáció origójaként élnek bennem – talán éppen ezért volt felemás élmény két éve, hogy a részben új szereposztással kiállított ismétlés nem tudott felnőni az elvárásokhoz.

Szereposztási problémák persze a tavalyi Trisztánban is adódtak: sokunk kedvence, Christian Franz a férfi címszerepben minden más Wagner-szólamnál kevésbé tudta feledtetni énektechnikai hiányosságait és matériájának nem feltétlen szépségdíjas voltát. Megvolt az igyekezet a figura szenvedés általi nagyságának érzékeltetésére, ám a néző minduntalan kizökkent az átélésből a már említett okok miatt. Bántóan halvány volt Jan-Hendrik Rootering fakó hangú és súlytalan személyiségű Marke királya, s Tomasz Konieczny esetében is úgy tűnt, korlátlan erejű hangját ezúttal mintha nem a kifejezés szolgálatába állítaná, hanem sportteljesítményt akarna véghezvinni vele.

S hogy mi változott tavaly óta? Mindössze annyi, hogy új Izoldája lett az előadásnak: Evelyn Herlitzius. Három éve lenyűgözve hallgattuk Sieglindéjét és Siegfried-beli Brünnhildéjét, s nagyon vártuk a mielőbbi találkozást a Fidelióban – utóbbi sajnos nem jött létre, s mindmáig kellett várni a viszontlátásra. Megérte. Herlitzius olyasvalamit tud, ami felett könnyű örömködni, amiért könnyű rajongani, ami megismerteti velünk a katarzist – ám amit szavakba foglalni nagyon nehéz, sőt szinte lehetetlen. Beszélhetnénk klasszikus, világos tónusú, nagy vivőerejű drámai szopránjáról, mely a jelek szerint kifejezetten a Wagner-hősnők megszólaltatására van predesztinálva. Pontokba szedhetnénk, hogy az előadás folyamán mely pillanatokban volt nagyobb a művész akarata a kifejezésre, mint fizikai teljesítőképessége, s hogy ez hol okozott néhány másodpercnyi megingást. Még hosszabban sorolhatnánk azokat a pillanatokat, amelyek nemhogy nagyszerűen, de beteljesült tökéletességgel szólaltak meg – úgy, hogy a kérges szívű, és a művel szemben zárkózott hallgató azt érezhette: ez így, ebben a formában felülmúlhatatlan. Ezzel persze csak tényeket közöltem, helyzetet írtam le, élményt rögzítettem – elemzői kötelezettségem teljesítését ügyetlenül próbálom halogatni a végsőkig. Hiába: csődöt mond e sokszor hasznosítható képesség. Csak közhelyeket ismételgethetek: hogy Herlitzius nem eljátssza és elénekli Izoldát, hogy nem átéli a szerepet, hanem azonosul vele. Ő volt maga Izolda az előadás négy és fél órája alatt.

Izolda: Evelyn Herlitzius (fotó: Pető Zsuzsa)

S a színház megmagyarázhatatlan csodája folytán a partnerek felnőttek Herlitziushoz – kivétel nélkül meggyőzőbben élték szerepüket, mint tavaly. Ez éppúgy megmagyarázhatatlan jelenség, mint az azonosulás imént körülírni próbált mértéke – de legalább nem ismeretlen: világító emlékem, hogy jó pár évvel ezelőtt Kelen Péter miképp emelt magához egy rajta kívül nem éppen felvillanyozó szereposztású Tosca-előadást. Most is ez történt: Franz tavaly zavaró hiányosságai hirtelen erényekké nemesültek, a hangadás problematikussága a szenvedés, a darabokra hullott lélek önkifejezésének eszköze lett. Rootering fakósága befelé fordulásként értelmeződött újjá, Konieczny pedig összehasonlíthatatlanul árnyaltabban énekelt, mint korábban (vajon az előre bejelentett indiszpozíció okozta volna?). Bár a Parditka MagdolnaSzemerédy Alexandra-páros ezen rendezését a mostani megtekintés alkalmából sem tudom olyan koherens munkaként és – ami talán fontosabb – felvillanyozó élményként számon tartani, mint Parsifaljukat, a darab eljátszásához szükséges keretet kétség kívül biztosítják, sőt olyan kiemelkedő epizódalakításokra is lehetőséget teremtenek, mint Megyesi Zoltán fiatal pásztora.

Izolda és Trisztán: Evelyn Herlitzius és Christian Franz (fotó: Pető Zsuzsa)

Az összehasonlítás persze nem a megszépítő messzeség miatt üt ki a Parsifal javára, hiszen műsoron volt az utóbbi is, ezúttal azonban jóval szerencsésebb szereposztási konstellációban, mint két éve. A címszerepben visszatért Christian Franz: ahogy 2006-ban, úgy most is fel kellett figyelni arra, hogy ez a már-már erkölcs nélküli vademberként a színre lépő srác micsoda lelki és ezzel párhuzamosan szellemi fejlődésen megy keresztül. Ha hiányolhatjuk is az alakításból azt a nemességet és tisztaságot, amit idehaza Molnár András Parsifalja képviselt számunkra (még csak áprilisban búcsúzott a szereptől, s máris mennyire hiányzik!), a Parsifal nevelési regényként való megfejtése ezért bőven kárpótol, s újabb adalékkal szolgál ahhoz, milyen is lehet a Teljes, az Egész. Eric F. Halfvarson két éve szinte hátán cipelte az előadást: mostani Gurnemanza nem mutat felfogásbeli különbségeket a korábbiakhoz képest, ám érettebb lett – több benne a bölcsesség és a líra, mint a már látott keménykötésű, a Grál-lovagoknak inkább harcos, mintsem áhítatos vonásait közvetítő figurában. Kováts Kolos, a Wagner-napok örök Titurelje most az egyik zengőkamrából szólalt meg – a hatás, ha lehet, így még misztikusabb volt, mint az elmúlt években bármikor. Ez persze – kell-e hangsúlyoznunk? – közel sem csak a kiváló akusztika érdeme.

Jelenet a Parsifal I. felvonásából (fotó: Pető Zsuzsa)

A Wagner-napokon először fellépő John Wegner kicsit fojtott, ám nagy vivőerejű hangjával megfelelően képviselte Klingsornak a darabban betöltött funkcióját. Hanno Müller-Brachmann Amfortasa új színnel gazdagította az itthoni palettát: az Istennel szemben dühödten lázadó bűnös király, a „végletekig felfokozott Trisztán” Konieczny vagy Perencz Béla által képviselt felfogása helyébe egy bűneit megbánó, a sorssal és magával számot vető, introvertált karakter lépett. E felfogást a színészi megformáláson túl a nem par excellance Wagner-hang is hitelesíti: e Mozarton és a német dalkultúrán iskolázott vokalitás a szerep szokatlanul árnyalt megformálására képes.

Kundry és Parsifal: Waltraud Meier és Christian Franz (fotó: Pető Zsuzsa)

A szereposztás csúcsán azonban – igaz, itt inkább az egyenlők közötti elsőként, mintsem egyeduralkodóként – Waltraud Meier Kundryja állt. Alakításának eszközei komplexebbek, sokrétűbbek, mint Herlitzius Izoldájáé; Meier nem azonosul olyan fokig a szereppel, mint kolléganője, a formálásban nála legalább olyan mértékben vannak jelen a tudatosan megválogatott, néha az illusztrativitásig is elmerészkedő eszközök, mint az azonosulás. Tanítani való, ahogy a második felvonás nagy kettősében pontról pontra kidolgozza a csábítás trükkjeit, s hogy a Parsifal megvilágosodás-monológja utáni szakaszban miként alakul át e nemrég még fölényes stratéga kétségbeesetten könyörgő asszonnyá – aki a bizonytalantól való félelmében a megszokott rossz életben tartásáért könyörög a férfinak. Innen aztán egyenes út vezet a harmadik felvonás kizárólag a jelenlétre építhető, néma színjátékáig: Meier itt az arckifejezés megváltoztatásával, járásának finom áthangolásával (a szöveg ad alapot rá!) Kundry figurájának legbelsőbb lényegbe hatol – ahogy Parsifalnak, úgy neki is végig kellett járnia a bűn útját a megtisztuláshoz; ha az opera egyfelől Parsifal nevelési regénye, úgy másfelől Kundryé is lehetne. A rafináltan kikevert, és felvonásonként változtatott hangszín a vokalitás olyan gazdagságát tárja elénk, ami mellett eltörpülnek az olyan akadékoskodások, mint hogy a hang már nem mindig képes átvinni a zenekart (az ilyen pillanatok száma amúgy nagyon csekély), vagy hogy néhány magasság nem úgy sikerül, mint az elvárható lenne.

Fischer Ádám vezényléseit általában nem a gondos előkészítettség, hanem a személyes meggyőző erő „élesben”, vagyis az előadás közegében megnyilvánuló felragyogtató ereje kapcsán szokás méltatni. Tavalyi Trisztánjából éppen ezt hiányoltam: a szuggesztió elmaradt a megszokottól, s így sokkal zavaróbbak voltak a produkcióiban máskor is feltűnő apróbb összjátékbeli pontatlanságok, neadjisten hangszeres gikszerek. Most azonban sikerült átlendülni az ihletettség ismeretlen terepen húzódó határvonalán, a varázslat az első pillanatban megszületett – s a Magyar Állami Operaház Zenekara olyan teljesítménnyel rukkolt elő Fischer pálcája alatt, amilyenre az idei évadban vajmi kevés alkalommal vetemedett. A Parsifal esetében is felfigyelhettünk fejlődésre: a már 2006-ban is megejtő zenekari játékot az MR Szimfonikusok most elsősorban a hangszínek elmélyültebb kidolgozásával tudták még emlékezetesebbé tenni. A számos együttesből – így a Nemzeti Énekkarból (karigazgató Antal Mátyás), az MR Énekkarból (karigazgató Somos Csaba) és a Budapesti Stúdió Kórusból (karigazgató Strausz Kálmán) – verbuválódott felnőtt kórus minden pillanatban megadásra késztető éneklését csak az úrvacsora-jelenetben közreműködő, Thész Gabriella irányította Magyar Rádió Gyermekkórusa múlta felül. Megszólalásuk pillanata, mint minden korábbi Parsifalon, most is az előadás legfőbb értelme volt: így valóban csak az angyalok tudnak énekelni.

Az idén legjobb formáját mutató Wagner-napokat csak egyetlen gondolat árnyékolhatta be: míg az elmúlt években az eseménysorozat rendre az izgalmas momentumokat is tartogató budapesti operaévadok megkoronázása volt, addig idén teljesen más funkciót töltött be – fény lett a sivár és fekete éjszakában.

(Fotók: Művészetek Palotája / Pető Zsuzsa)