Örökifjú Trubadúr

Verdi operáját játszották Galgóczy Judit rendezésében a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál „Ezrek Operája” sorozatában. A június 19-i előadásról VONA ILDIKÓ beszámolóját olvashatják

Jelenet A trubadúr 1990-es miskolci előadásából: Vadász István, Jobbágy Mária, Egri László és Szüle Tamás (fotó: Dobos Klára)
Jelenet A trubadúr 1990-es miskolci előadásából: Vadász István, Jobbágy Mária, Egri László és Szüle Tamás (fotó: Dobos Klára)

Az idei Bartók Plusz Operafesztiválon bemutatták Verdi Trubadúrját is, amit Galgóczy Judit állított színpadra. Külön érdekessége a produkciónak, hogy huszonöt évvel ezelőtt már bemutattak egy Galgóczy rendezte Trubadúrt Miskolcon, ám teljesen más formában. Először a rendező hagyományos megközelítésben és korhű díszletek, jelmezek közé álmodta meg a történetet, most viszont modern felfogásban játszatta. A cselekmény mai közegbe helyezésével ügyesen kikerülte azt a csapdát, hogy önmagát ismételgesse.

Bár már vége a fesztiválnak, csak most találtam meg otthon kazettán a huszonöt évvel ezelőtti előadás teljes hanganyagát. Hetek óta kerestem, és persze működőképes, megfelelő fordulatszámú magnó is kellett a lejátszáshoz, de végre sikerült meghallgatni, és így valóságos időutazás részese lehettem.

A Miskolci Nemzeti Színházban akkoriban indult újra az operatagozat. A bemutatók azzal a céllal készültek, hogy a nézőkkel megszerettessék a műfajt. Szemet-fület gyönyörködtető produkciók létrehozására törekedtek. Ilyen volt A trubadúr is. Galgóczy Judit remek csapatot hozott össze a főszereplők terén: Egri László (Luna gróf), Pirisi Edit (Leonora), Vadász István (Manrico), Lukin Márta (Azucena), Szüle Tamás (Ferrando). Meghallgatva a régi felvételt, elsőként az tűnt fel, milyen hatalmasat fejlődött azóta a színház zenekara. Sokkal dúsabban szól, a zenészek pedig magabiztosabban, pontosabban játszanak.

Rengeteg jó ötlet volt az akkori előadásban. Emlékezetes számomra, amikor a kórus egyik fele a színpadon, míg a másik a karzaton énekelt. Egészen döbbenetes hatást keltett, ahogy megszólalt a nézők feje felett az énekhang. Nagyon tetszett az a rész, ahol az idős, de jó kiállású katona, Ferrando mögött felsorakoztak a harcosok, és előre kidolgozott koreográfiára menetelve készülődtek a csatába. Szintén élénken megmaradt bennem a Cigánykórus, mely közben fiatal, roma férfiak cigánybotolót táncoltak.

Sok emlékem van a régi, színházbeli előadással kapcsolatban, így aztán nagyon vártam az újat, amit a miskolci Jégcsarnokban mutattak be júniusban. Idén ez volt az „Ezrek operája”, a Bartók Plusz ingyenesen megtekinthető produkciója.

Azucena és Manrico: Ulbrich Andrea és Hector López Mendoza (fotó: Éder Vera / Bartók Plusz)
Azucena és Manrico: Ulbrich Andrea és Hector López Mendoza (fotó: Éder Vera / Bartók Plusz)

Galgóczy Judit már első rendezésével bizonyította, hogy érti a művet, és képes áthidalni a nehezen követhető cselekmény által felvetett kérdéseket, kényes helyzeteket. Mostani munkája során meglehetősen merészen nyúlt a darabhoz. A mai korba helyezte az eseményeket, így a szereplők modern ruhákban, mobiltelefonnal a kézben, a nézőtér két oldaláról érkeztek a színpadra, ami magát a színházat szimbolizálta; még ruhatár és büfé is volt benne. Aztán az ünneplőbe öltözött vendégek átalakultak művészekké, és elkezdődött a tényleges játék.

Az első rész történései az őrültekházában zajlottak, melynek a kényszerzubbonyos Leonóra is lakója. Itt hangzott el Ferrando elbeszélése, aki tolókocsis öreg katonaként jelent meg. Galgóczy már a miskolci színház főrendezőjeként is szerette azt a módszert, hogy kiemelt egy szereplőt a darabból, és különleges tulajdonságokkal ruházta fel: ő az, aki mindent lát, mindent ért, és meg tudná akadályozni a tragédiát, de nem teszi meg. Most Ferrando ez a személy. Szinte végig a színpadon tartózkodik, folyamatosan figyelve az eseményeket. Luna és Manrico párbajához a kardot a tolószékéből húzzák elő, az opera végén pedig ő lövi le a címszereplőt a gróf parancsára. Közben több jelenetben feltűnnek a színen lefátyolozott, fehér ruhás szellemalakok, akik kezükben tartják a Sors könyvét. Ferrando képes lenne befolyásolni a jövőt, ám hallgatásával megpecsételi a fiatalok végzetét.

Juhász Katalin díszletei meglepőek, modernek és rendkívül praktikusak. Szürke színű, szögletes kapukat tervezett, melyek mozgathatók, egymásba tolhatók. Falaikra vérrel van felírva a 666-os szám, amit Inez megpróbál letörölni, de nem sikerül. Ez az alagútszerű monstrum alkalmas a bolondokházának szimbolizálása, aztán elegendő egy kicsit odébb csúsztatni, és máris egy másik helyszínen vagyunk.

Nem próbálom meg leírni a látottakat, mert lehetetlen. Az ismert sztori most is lezajlik, csak rengeteg apróság történik még mellette. Szinte állandó a mozgás a színpadon, sokat sürög-forog a statisztéria, ami még inkább megnehezíti a cselekmény rövid vázolását. Míg elől dúl a dráma Manrico, Leonora, Luna között, addig a háttérben őrültek dühöngnek, akiket ápolók próbálnak meg lefogni. Majd védőöltözetet viselő férfiak jönnek, és fertőtlenítik az ágyakat meg a szobákat a diliházban. Aztán megérkezik Azucena, a szőke cigányasszony estélyi ruhában…

Tudnám még sorolni az érdekességeket, de nincs értelme. Sokkal izgalmasabb a rendezésnek az a rétege, ahogyan Galgóczy a láthatatlan dolgokat láthatóvá teszi. Nagy hangsúlyt fektet a szereplők közötti viszonyok ábrázolására. Igyekszik kidomborítani azokat az alapvető emberi érzelmeket, tulajdonságokat (szerelem, gyűlölet, bosszúvágy, önfeláldozás stb.), amelyek a cselekményt mozgatják.

Jelenet az előadásból (fotó: Éder Vera / Bartók Plusz)
Jelenet az előadásból (fotó: Éder Vera / Bartók Plusz)

A Jégcsarnokbeli előadások problémája: hangosítás nélkül nem lehet beénekelni a teret. A jó akusztika ellenére a helyszín akkor is visszhangzik, amikor teljesen megtölti a közönség. Ráadásul ezen az estén még a technika kisördöge is dolgozott. A Luna grófot megszemélyesítő Alexandru Agheniével többször is előfordult, hogy nem hallottuk, amit énekel. Kár érte, mert hitelesen alakította a féltékeny, bosszúszomjas, ám Leonóra láttán ellágyulni is képes ifjút.

A Manricót alakító mexikói tenor, Hector López Mendoza bizony alaposan megdobogtatta a női szíveket. Jóképű férfi, aki nagyon erős színpadi jelenléttel rendelkezik, ráadásul csupa tűz. Maga a szerep nem okozott neki gondot: könnyedén, nagy szenvedéllyel, ám ha kellett, líraian énekelte, magas hangjai pedig szépen szóltak.

Leonóra szerepében Létay Kiss Gabriella remek teljesítményt nyújtott. Hangja szárnyalt, lírai szopránjához kellő drámaiság is társult. Ügyesen megbirkózott a feladattal, hogy az elején őrültet kellett játszania, csak később – miután kiszabadult a bolondok házából – formálhatta a hősnő karakterét a megszokott módon.

Leonóra és Luna: Létay Kiss Gabriella és Alexandru Aghenie (fotó: Gálos Mihály Samu / Bartók Plusz)
Leonóra és Luna: Létay Kiss Gabriella és Alexandru Aghenie (fotó: Gálos Mihály Samu / Bartók Plusz)

Ulbrich Andrea Azucenája színészi és énekesi szempontból egyaránt kiválóan sikerült, bár az alaphelyzet nem igazán kedvezett neki: estélyi ruhás, szőke cigányasszonyként kellett hitelesen előadnia mindazt a szenvedést, borzalmat, ami vele történt az élete során. Nem vette nagyon „őrjöngősre” a figurát, szépen kidolgozott szerepformálással találkozhattunk, ami színekben gazdag, kifejező énekléssel párosult.

Szvétek László Ferrandóját hallva kifejezetten sajnálom, hogy végig tolószékbe kényszerülve kellett énekelnie. Magabiztosan, precízen adta elő az áriáját, és nagyon férfias jelenség. Ha a rendező engedi, rengeteget hozzá tudott volna adni a szerephez, sőt az egész előadáshoz.

Az est karmestere Kesselyák Gergely volt, aki a Miskolci Nemzeti Színház és a Miskolci Szimfonikusok muzsikusaiból egyesített, óriási zenekart dirigálta. Jól sikerült a közös munka, pici pontatlanságok fordultak elő csupán. Itt-ott a tempóváltásoknál akadt egy kis probléma, de Kesselyák profizmusát mutatja, hogy azonnal korrigált mindent, és végig nagyon figyelt a szólistákra, zenészekre, kórusra.

Valószínűleg kevés ideje volt a stábnak az előadás kivitelezésére, mert gyakran úgy éreztem, hogy a sok jó ötlet ellenére bizonyos jelenetek nem lettek kellőképpen kidolgozva. A Bartók Plusz „Ezrek operája” sorozatának része ez a produkció, ami azt jelenti, közönségcsalogatónak és érthetőnek is kell lennie. Összességében tetszett az előadás, de sajnos most nem éreztem azt, amit Galgóczy első Trubadúr-rendezése kapcsán. A huszonöt évvel ezelőtti előadás úgy hatott a közönségre, akár a drog: zenei és színpadi szépsége együttesen valósággal megbabonázta, rabul ejtette a nézőket, akik újra és újra át akarták élni a csodát, amit Verdi zenéje és A trubadúr története közösen nyújtani tud.

Fotók: Dobos Klára (1990); Éder Vera, Gálos Mihály Samu / Bartók Plusz Operafesztivál (2015)