Az örök boldogság

2018. december 10.

Giacomo Puccini: A Nyugat lánya – a Magyar Állami Operaház előadásai az Erkel Színházban. KONDOR KATA írása a felújítás december 1-i és 4-i előadásairól

Szokatlanul későn, de végre megkezdődött az Opera 2018/19-es évada is. Az Operaház felújítása közben, a turnéktól lefoglalt ősz után különös öröm újra operaelőadásokat hallgatni, amelyre csaknem fél éve nem volt rendszeresen alkalmunk. Miközben legutóbb magam dicsértem az operai nagyüzemen kívül eső előadások vérfrissítő hatását, ezek a nagy művészi értékkel rendelkező produkciók már ritkaságuknál fogva sem képesek a teljes operakedvelő közönség igényeit kielégíteni, arról nem is beszélve, hogy ezeken az alkalmakon általában nem a legtöbbek által kedvelt és igényelt darabok csendülnek fel – éppen ezért is jelentenek üde színfoltot a palettán. Ám az évadkezdést kellemetlen mellékzöngék előzték meg, az Operaháztól és az Erkel Színháztól távol maradva az ember már-már elfelejthette, hogy az új produkcióknak milyen felemás elvárásoknak kell megfelelniük.

Nem kívánok tágabb kultúrszociológiai kérdésekbe belemenni annak érdekében, hogy lássuk, milyen alapon alkotnak egyesek véleményt olyan előadásokról, amelyeket nem láttak (és nem is láthatott senki, hiszen még be sem mutatták őket),

sem abba, hogy a közönség soraiból sokan még az előadás közben sem azt látják, ami a színpadon valójában történik, hanem egyszerűen egy dichotóm felosztás mentén döntik el, az megfelel-e a fejükben élő képnek. Mivel ez a jelenség erősen összefügg az opera műfajának jövőjével kapcsolatos aggályokkal, érdemes lenne neki nagyobb figyelmet szentelni, akár egy kutatás formájában, ám erre a jelen lehetőségeink nem elegendőek. A továbbiakban mindössze annyit vállalunk feladatul, hogy az idei Nyugat lánya-előadás, megtekintése és értelmezése során, Puccini operájának milyen zenei és színpadi interpretációját mutatta meg, miért és mennyiben tért el az eredeti cselekménytől, és mely pontokon sikerült épp ezáltal feltárnia a mű mélyebb jelentésszerkezetét.

Jelenet az előadásból (fotó: Kereszturi Levente / K. L. Photography)

A fiatal orosz rendező, Vaszilij Barhatov már az első felvonásban meggyőzőt alkotott, a mára az időbeli távolság miatt kissé romantikus színben feltűnő aranyláz helyett a jelenkori munkaerő-vándorlás közegébe helyezte a darab cselekményét, húsbavágóan életszerűvé és elképzelhetővé téve a jobb élet reményében hazájukat elhagyó, de az ígéret földje helyett csak kemény munkát és sokszor embertelen körülményeket találó férfiak történetét.

Még különösebben érdeklődnünk sem kell a téma iránt, hogy tisztában legyünk vele: ma pontosan az történik, amit a színpadon látunk

– míg természetesen akadnak néhányan, akik megtalálják a számításaikat, és a célország megbecsült polgárai lesznek, egyes nyugati országokban szinte minden alacsonyabb presztízsű vagy kellemetlen munkát bevándorlók végeznek. Látunk a színen építőmunkásokat, hot-dogárust, szendvics-, helyesebben pizza-embert és így tovább. Puccininek a társadalmi kérdések iránt egyik legérzékenyebb műve így azonnal közvetlen, akár személyes tapasztalatainkat hozza működésbe. Hogy ez a megfeleltetés metaforikus volna? Természetesen, ám a metafora kultúránk, sőt, a nyelvtudomány szerint az emberi gondolkodás egyik legalapvetőbb kifejezésmódja, és mint ilyen, ugyan ki vitatná el, hogy helye van a művészetben?

Rance és Minnie: Szegedi Csaba és Bátori Éva (fotó: Kereszturi Levente / K. L. Photography)

A helyes alapfeltevés még nem lenne elég, sok múlik azon is, hogyan tudja azt a rendező a gyakorlatban is megvalósítani. Ezen a téren ismét igen elégedettek lehettünk, rendkívül részletgazdag színre állítást láthattunk, ahol minden apróságnak jelentősége volt.

Telitalálat a kultúráját szórakoztatóipari termékké silányító indiai alakja, a Minnie házában kínált Oreo keksz (melyből a nőt meglátogató sheriff magától értetődően falatozik), a jelenet, amelyben Minnie a Bibliájából kitépett lapra írja fel Johnsonnak, hol találja majd meg, a betegágynál jobb híján olvasó-kávézó Nick 

– és még sorolhatnánk bőven. Épp ezek a kis motívumok teszik átélhetővé, életszerűvé a történéseket: amit látunk, azt mind ismerjük, sőt, afféle kulturális kódként funkcionál, mivel értjük ezeket a szituációkat, és mindazt, ami hozzájuk tapad – kevés eszközzel képesek a közlés maximumát nyújtani.

Minnie és Dick Johnson: Bátori Éva és Gaston Rivero (fotó: Kereszturi Levente / K. L. Photography)

Hasonlóan kidolgozottak a karakterek is, és ami ritkaságnak számít: a létrehozott figurák, a jelmezek és a cselekvések mind illeszkednek az őket megformáló énekesek habitusához, színpadi alkatához. Ezt már a kisebb szerepek alakítójánál is gyaníthattuk, ám legélesebben a főszereplők két szereposztása közti különbségeknél rajzolódott ki. Az első szereposztást némileg kidolgozottabbnak éreztem; hogy velük dolgozott többet a rendező vagy nekik voltak jobb színészi adottságaik (az énekesekkel kapcsolatos eddigi tapasztalataink alapján az is lehetséges), nem tudhatjuk.

Ebben a változatban Minnie az a fajta jótékony, vallásos aggszűz, aki alighanem minden hívő közösségben felbukkan, ezalatt a típusnak nem a vígjátéki változatát értve; inkább az életét másoknak szentelő nő, aki saját magát és nőiségét elhanyagolja.

Érthető hát a hatás, amit a szinte gyermekeiként szeretett emberek között a nagybetűs Férfi megjelenése tesz rá – még ha az illető csak az ő szemében is az. Megindító ügyetlenkedése a randevúra készülődés közben, közeli hozzátartozóit, a szüleit és egy fiatalon elhunyt férfit – talán testvérét – ábrázoló fotóinak lefordítása, a Bibliából kitépett lapról pedig már esett szó.

Minnie: Bátori Éva (fotó: Kereszturi Levente / K. L. Photography)

A sugárzó nőalak két felvonáson át kissé háttérbe szorítja a férfi főszereplőt, pedig lényegében ő testesíti meg a legjellemzőbb Puccini-problematikát, az élet korlátaival, a mulandósággal és a saját hibákkal való szembenézést. Ezen a ponton a rendező ismét elszakadt a felszíni cselekménytől, hogy a mű mélyrétegét vigye színre. Az egész akasztási jelenet ugyanis Johnsonnak a lázálmaiban átélt víziója lett, áriája végén átkel a túlvilágba vezető alagúton, Minnie-nek pedig a megmentése helyett csupán annyi lehetősége van, hogy a holttestnek megóvja a becsületét, maga pedig kövesse a férfit a halálba (amely a darab poétikusságát megőrizve, szintén nem jelenik meg realista módon). Mert elsősorban miben is tér el A Nyugat lánya a legtöbb Puccini operától? A hősök nem halnak meg, happy end van – vágja rá bizonyára mindenki. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a halál megjelenik a darabban, és

Johnsonnak a műben többször is angyalként megnevezett Minnie általi megmentése valójában megváltástörténet – a férfi meghal, és új életre támad fel.

A direkt bibliai utalásokon és Puccininak a Wagner művészete iránti érdeklődésén túl a mű zenéje is ezt sugallja, az akasztást megelőlegező zene egy másik operát előlegez, mégpedig a Turandotnak azt a jelenetét, amelyben Kalaf a gong megütése után – szintén szimbolikusan – átlép egy másik világba, ahol a halállal való találkozás várja. Ebből következően az sem teljesen véletlen, hanem a darabelemzésből és a közös művészi nyelvből következik, hogy a vizuális megoldás is ismerős lehet: Kovalik Balázs jelenleg is műsoron lévő Turandot-rendezésében a szóban forgó helyen ugyanez az alagútmotívum jelenik meg.

Minnie és Dick Johnson: Bátori Éva és Gaston Rivero (fotó: Kereszturi Levente / K. L. Photography)

Az igényes színpadi megvalósítás természetesen csak kellőképpen színvonalas zenei produkcióval egységben tud hatni. Bár nem állítom, hogy nem hallottam/tudnék elképzelni jobb előadást, mindkét általam hallott este okozott örömteli pillanatokat. A legnagyobb elismerés az első szereposztás címszerepét éneklő Bátori Évát illeti, aki a szólam extrémebb fordulatait is kellemesen puha hangon szólaltatta meg, ily módon a közvetlen esztétikai élményen túl Minnie karakterének gondoskodó, nőies oldalát is megmutatta.

Egész alakítását kifinomult érzékenység jellemezte, az esetében már sokszor megtapasztalt, kidolgozott színészi és hangi karakterformálás az est egyik legnagyobb értéke volt.

Kissé halványabban szerepelt Gaston Rivero, de az arányokat azért nem borította fel: az első felvonásbeli szép éneke után a duett kifogott rajta, attól kezdve rendszeresen produkált néhány kevéssé kellemes, erőltetett hangot, főleg a középfekvésben. Alakítása csak a harmadik felvonásban bontakozott ki, addigi visszafogottsága után itt a szélsőséges érzelmeknek is helyet adott – ami a figurateremtés előnyére vált. Szegedi Csaba viszont kiváló formában volt, hangja is egészségesebben szólt, mint az utóbbi évek néhány gyengébb produkciójában, emellett megformálásában a sheriff csak úgy sistergett a benne rejlő indulatoktól, érzelmektől. Úgy tűnik, a Rance-hez hasonló karakterek közel állnak az énekeshez, nem először mutatja meg hasonló figurában erős színpadi jelenlétét.

Minnie: Bátori Éva (fotó: Kereszturi Levente / K. L. Photography)

A második szereposztás hangi produkciói több kívánnivalót hagytak maguk után, ám a produkció egészének színvonalát dicsérte, hogy még ezzel együtt is pozitív lett az este mérlege. Rálik Szilvia az Opera jolly jokere, a legváltozatosabb feladatokra lehet bevetni.

Ezt a bánásmódot méltatlannak érzem vele szemben, az énekesnő többször bizonyította, milyen kiváló produkciókra képes, nem szerencsés, ha mindent neki kell csinálnia, beleértve az adottságaihoz kevéssé illő szerepeket is.

Hogy Minnie-t el tudja énekelni, nem jelenti azt, hogy biztosan neki kellene: a hang egyenetlenül szólt, a magasságok élesek, a regiszterek közötti váltás durva hangszínváltozással jár együtt. Boncsér Gergelyen váltótársához hasonlóan az első duett fogott ki, addig kellemes tenorja többször hamisan szólt, és szerepformálása is az udvariasan jellegtelen szókapcsolattal írható le. Florin Estefan mindent megtett, hogy baritonja kellően impozánsan szóljon, de ez legfeljebb csak pillanatokra sikerült neki; egy-egy zengő mélységet valóban fel lehetett fedezni énekében, ám azt nem sikerült a teljes frázisra megtartania, hosszabb énekelnivalókban hangja fakón, szárazan szólt.

Bátori Éva, Gaston Rivero és Szegedi Csaba (fotó: Kereszturi Levente / K. L. Photography)

Mint már szó esett róla, az előadást nézve az az érzésünk támadt, hogy a rendező a mellékszereplők esetében is a konkrét énekesekre szabta a karaktereket, ez pedig nyilvánvalóan jót tett színpadi jelenlétüknek, és bár szólóban keveseknek akadt komolyabb feladata, így is hallhattunk néhány, a karaktert kiválóan alátámasztó vokális produkciót. Elsőként a Nick szerepét megformáló Balczó Pétert kell kiemelni, mivel kevés számú jelenetében is összetett személyiséget keltett életre, aki millió apró cselekvéssel segíti Minnie-t, miközben hajlékony tenorja is ilyen finom érzékenységet árult el. Bakonyi Marcell az utóbbi időben szebben szóló basszusát Ashby szerepében is megmutatta, hasonlóképpen Cseh Antal hangja is örvendetes javuláson ment keresztül az elmúlt évben. Kiss Tivadarról régóta tudjuk, hogy ha felmegy a színpadra, oda kell rá figyelni, így volt ez Harry szerepében is, de emlékezetesnek bizonyult még Ujvári Gergely fényes tenorja, Erdős Attila és Kristofori Ferenc remek karakterszerepei és a címszereplő melletti egyetlen nő, Heiter Melinda – hangjával is kifejezett – törékenysége. A Magyar Állami Operaház Zenekarát és Énekkarát Kocsár Balázs vezényelte, a premieren elismerésre méltó precizitással (csak a sokszereplős jelenetekben akadtak kis eltérések a színpad és az árok között).

A második estén a karmester egy merészebb interpretációt kívánt megvalósítani

– habár kellően kifejező és hatásos volt a korábbi is –, ami az első felvonásban jócskán megnövelte a pontatlanságok számát, és csak a második felvonás óriási zenei tömbjeinek és íveinek megszólaltatása során állt helyre a rend. Innentől a színgazdag Puccini-muzsika valóban részegítő erővel szólt, és nagy szerepe volt abban, hogy a produkció egésze különleges élményt nyújtott.

Jelenet az előadásból (fotó: Kereszturi Levente / K. L. Photography)

A bizonytalanság évében (a felújítás és a kihagyott év eleji három hónap mellett ide kell sorolnunk a produkció szereposztásának gyakori változásait is) igen erős premierrel kezdte évadát a Magyar Állami Operaház. Nem tudhatjuk, ebben mennyi a véletlen, és mennyi a még tartalékban levő művészi potenciál, de azt reméljük, a jövőben nem valamilyen tényezők ellenére lesznek jók az előadások, hanem minden az igényes művészi munka megvalósulását fogja szolgálni.

Fotók: Kereszturi Levente / K. L Photography

Hasonló bejegyzések