Origó

2013. április 11.

Korai Verdi-operák felvételeiről (3): A lombardok az első keresztes háborúban. A Warner kiadásában megjelent 1951-es lemezről BÓKA GÁBOR írt kritikát

Verdi: A lombardok az első keresztes háborúban

Verdi: A lombardok az első keresztes háborúban

„Hiányzó láncszem” – írhatnánk e nemrég újra megjelent felvételéről, csakhogy a diszkográfiákat böngészve azzal kell szembesülnünk: a hajdani Cetra kiadó 1951-es, élő rádióelőadáson alapuló kiadványa egyben A lombardok első rögzítése is. Kiindulópontja tehát a darab hangfelvételen ellenőrizhető interpretációtörténetének, mely a magyar operalátogatók számára különösen fontos, hiszen nem éppen jelentéktelen fejezete íródott Budapesten az 1974-es, Lamberto Gardelli vezényelte és Mikó András rendezte bemutatóval. Az olasz színpadokon elvétve fel-feltűnő darab ezen előadás nyomán került be ismét a nemzetközi operaélet vérkeringésébe – Mikó rendezését Gardellistül, Sass Sylviástul megvette a Covent Garden saját 1976-os előadásához, de az eredeti operaházi produkció is több rangos helyen vendégszerepelt azon két évtized alatt, míg a társulat műsorán szerepelt (legyen elég csak Berlint és Barcelonát említeni). Aligha mondható el más Verdi-operáról, hogy ilyen sokat köszönhetne budapesti bemutatójának (melynek emlékét egy részben azonos szereposztású, remekbeszabott Hungaroton-felvétel is őrzi); számunkra ezért különösen érdekes, hogy mi is az a pislákoló hagyomány, amit Gardelli átplántálhatott az Erkel Színház falai közé.

Első szavunk a rácsodálkozásé: a technikailag meglehetősen korlátozott hangzáshűségű felvétel eleven, szikrázó, ugyanakkor a darab misztikus, transzcendens szférái felé is nyitott – vagyis minden ízében adekvát előadást rögzített. Ez elsősorban a karmester, Manno Wolf-Ferrari érdeme, aki mindösszesen három fennmaradt operafelvétele közül ezen a másodikon nem csupán avatott kezű dirigensnek, de jelentős művésznek tűnik – érthetetlen, hogy a nagy, de akár csak a kisebb lemeztársaságok miért nem foglalkoztatták többet a neves zenészcsaládból származó, 1994-ben elhunyt karmestert (Ermanno Wolf-Ferrari zeneszerző unokaöccsét). A Milánói RAI Zenekaráról már A pünkösdi királyság nyomán is meg kellett állapítanunk, hogy nem helyiérdekű együttes: benyomásaink, ha lehet, most még jobbak – a sokszor harsányságra csábító partitúra megszólaltatásakor Wolf-Ferrari intenciói nyomán minden szélsőségtől tartózkodnak. A hangszeres kivitelezés különösen szép példája a harmadik felvonás tercettjének zenekari bevezetője, e miniatűr hegedűverseny, melynek szólója valóban éterien gyönyörű és könnyed – kár, hogy a szólista nevét nem tartalmazza a kísérőfüzet.

Ám a rácsodálkozások sora még nem ért véget a karmester „felfedezésével”. A három főszerepben három jószerivel ismeretlen énekes: a Paganót éneklő Mario Petri neve még csak-csak felidézhet bennünk néhány élő felvételt a hatvanas évekből (ezek némelyike már fachváltása után, baritonszerepekben örökítette meg művészetét), Maria Vitale (Giselda) és Gustavo Gallo (Oronte) nevének olvastán azonban elképzelésem sem volt, mire is számíthatok. Röviden összefoglalva: mindhárom szerepformálás kiváló, a karakter lelkéből lelkedzett és az olasz operakultúra legjavát reprezentáló produkció – ám ha így van, joggal merül fel a kérdés: miért, hogy e három nagyszerű művész nem futott be világkarriert, sőt Petri kivételével még a hazai színpadokon sem tudtak hosszú időre megkapaszkodni? A válasz talán mindhármuk esetében azonos: különböző mértékben és módon, de egyik művész sem rendelkezik olyan természetes hangszépséggel, mint a korszak legnagyobbjai. Ez leginkább Mario Petri esetében érhető tetten: ő semmiképp sem az az öblös hangú basso cantante, amelyen a legszebben szólnak Verdi nagylélegzetű dallamai. Ám ha a szóösszetétel nem is áll meg, annak két eleme önmagában annál inkább: Petri nagyon is basso, szonórus mélységekkel, és cantante, az olasz énekiskola legjobb hagyományait folytató énektudással, mely két tényező összességében feledteti mindazt, ami adottságként hiányzik nála. Hasonlóan áll a dolog Gustavo Gallóval: esetében a középfekvés hangjai tűnnek a kelleténél kissé nazálisabbnak – de kit érdekel mindez ilyen frazírozás, no és nem utolsósorban ilyen magabiztos, fényes magasságok hallatán? Maria Vitale hangja minden fekvésben kicsit élesen szól, ám ezen sokféle hangadásával tudatosan igyekszik enyhíteni. Alakításának a lírai pillanatok az igazi erősségei; a strettákban rendszerint a kelleténél leheletnyivel többet áldoz fel a zenei pontosságból a kifejezés oltárán.

Ez a kiváló felvétel természetesen nem relativizálja Lamberto Gardelli e darab érdekében kifejtett fáradozásait, interpretációjának magasrendűségét, s általában a hajdani budapesti előadás érdemeit. Mégsem árt szembesülnünk vele, hogy A lombardok XX. századi előadás-történetének 1974 előtt is voltak mérföldkövei. Az a tény pedig, hogy a három főszereplő vokális produkciója az adottságokkal való gazdálkodás intő példája, különösen megbecsülendővé teszi ezt a CD-t a magyar hanglemezpiacon.

Giuseppe Verdi: A lombardok az első keresztes háborúban
Maria Vitale, Mario Petri, Gustavo Gallo – ének
A Milánói RAI Szimfonikus Zenekara és Énekkara
Vezényel: Manno Wolf-Ferrari
Kiadja: Warner / Cetra

Hasonló bejegyzések