Operatórium

2015. április 1.

Georg Friedrich Händel: Nagy Sándor ünnepe – A Litván Nemzeti Opera és a Művészetek Palotája közös produkciója, 2015. március 28. MONA DÁNIEL kritikája

Jelenet az előadásból (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Jelenet az előadásból (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Minek? – Ez a kérdés foglalkoztatott az előadás előtti Előhangra menet. Minek állítanak színpadra egy olyan művet, amelynek szándékosan és egyértelműen nincs drámai cselekménye? Mert hiába a „félig szcenírozott” kifejezés, egyetértek az Előhangon elhangzottakkal: az előadás az első rendezői instrukciótól kezdve szcenírozottnak tekinthető. Okos döntés-e egy allegorikus figurákkal teli oratórium énekeseit – jelmez és rendezés segítéségével – adott szereplőkkel azonosítani? A rendező, Káel Csaba elmagyarázta, hogy Händel az ekkoriban írt oratóriumaiban valósította meg mindazt, amit gazdasági okokból az opera műfajában már nem valósíthatott meg. Témái egyre inkább világiak, szereplői színpadra kívánkoznak. Majd fél perccel később elhangzik, hogy a Nagy Sándor ünnepének nincs is drámai cselekménye, a darab csupán képszerű, ünnepélyes szakaszok sora, semmi több. Egy pillanatig tehát azt hittem, meggyőztek a színpadra állítás ügyében, később azonban újra visszaestem a kételkedés gödrébe. De döntsön az előadás…

A színpadon pódiumok, átlátszó műanyagszékek és szimmetrikusan belógó vetítővásznak. Orosz milliárdos miliőnek nem elfogadható, főleg a csillogó estélyikben és frakkokban megérkező énekesekkel együtt. Előkerülnek a műanyag pezsgőspoharak, melyek érthető biztonsági okokból, de mégiscsak megmosolyogtatóan rá vannak tapasztva a pincérek tálcájára. A vásznakon Bordos László Zsolt 3D animációit figyelhetjük. Érdekes egybeesés, hogy az Operaház is épp hasonló ötlettel rukkolt elő új Rajna kincse-bemutatója alkalmából. Így önkéntelenül is összehasonlítást végez az ember, és mire jut? Arra, hogy a Rajna alatti vetítés, lett légyen bármilyen polgárpukkasztó, mégiscsak a mondanivaló erősítését szolgálta, míg Bordos munkája – bár esztétikailag kifejezetten kellemes látvány volt – független maradt a cselekménytől, illetve a… a… a cselekményszerűségtől. Nem fejezett ki érzelmi változásokat, csupán a jeleneteket próbálta tagolni, miközben gyakran elvonta a figyelmet a színpadról, az énekesekről. A vetítés tehát ezúttal nem volt több, mint show-elem. Az pedig minek? Hogy kitöltse a színpadi űrt.

Jelenet az előadásból (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Jelenet az előadásból (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Mint a színpad egének közepén csüngő hatalmas rozsdaszín bolygószerű gömb, mely sokat sejtetően fénylik a történések felett. Minek? – Tettem fel magamnak újra a kérdést, mígnem a darab végén szép lassan lejjebb ereszkedett a bolygó, egészen a szereplők fejéig. Aztán semmi. Szövegbeli utalás nincs, bolygóval való interakció nincs. Kérdés viszont van: Minek? Szendrényi Éva díszlete (letisztultsága ellenére is) rengeteg lehetőséget rejtett magában. A vetítés, egy véres hold – sokat adhatott volna hozzá a Nagy Sándor ünnepéhez. Az, hogy ezt nem tette, sajnálatos rendezői döntés.

A jelmezeket Juozas Statkevičius, „a nemzetközi divatvilág litván sztárja” tervezte és kiviteleztette. A Purcell Kórus ruhái elegánsra és csinosra sikerültek. A Venekei Művek táncosai már egy fokkal izgalmasabb, merészebb kosztümben léptek színpadra. A divatbemutatót megjeleníteni szándékozó előadásban sorra tűntek fel a fátyolos, sokat mutató, mégis takaró jelmezek. Bacchus és Dáriusz király figurájának kontrasztja alkalmas volna egy divatbemutatón prezentált kollekció sokszínűségének ábrázolására, a színpadi mozgás azonban erősen akadályozta, hogy egy pillanatra is eszünkbe jusson a látottakat egy kifutóhoz hasonlítani. A tervező tehát ismét kiváló munkát végzett, ám a színpadra állítás során munkája a túlmozgás áldozata lett. Minek, minek, minek? A díszlet és a jelmez is azt bizonyítja, hogy mégiscsak van értelme a „félig szcenírozásnak”. Ha egyszerű tablókat kaptunk volna, ahol kevés, de találó vetítésben, illetve mozdulatlan, de beöltözött figurákban merül ki a rendezés, talán többet nyertünk volna. Pláne az énekeseknél…

Jelenet az előadásból (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Jelenet az előadásból (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Nem véletlen, hogy a műsorfüzetben nem szerepel egyik énekművész neve alatt sem, hogy melyik szereplőt alakítja. Csupán a hangfajukat tüntették fel, hiszen – bár egy szereplőt mindig ugyanaz az énekes jelenít meg – az előadók az oratórium során többször kilépnek szerepükből, és személytelen, szimbolikus–allegorikus áriákat énekelnek. Még maga Nagy Sándor sem végig Nagy Sándor, a mindenkori szoprán és alt énekesnőről nem is beszélve. Márpedig Káel mindhármuknak adott egy-egy csillogó ruhát, vagyis egy-egy szerepet. Mozogtak a színpadon, kommunikáltak egymással, reagáltak egymásra, majd egyszer csak addigi szerepüktől függetlenül énekeltek. Hol opera volt, hol oratórium. Operatórium, de nem az elegáns hibrid-értelemben. A nagy vállalkozás sajnos ide-oda ugráló, skizofrén műfaj lett.

Nem illik az énekesek külsejéről írni, most mégis megteszem. Statkevičius ugyanis egy ízben nagyon melléfogott. Ő felelt a sminkekért is, így a szereplők megjelenésének egészéért. A két énekesnő, Eleanor Dennis és Lucia Duchoňová, a paróka, az elnagyolt és ügyetlen smink, valamint az előnytelen ruha miatt igencsak maszkulin benyomást keltett… A látvány kellemetlen és nevetséges volt, mivel csinos énekesnőkről van szó, akik nem a rendezői koncepció miatt kaptak ilyen külsőt. Szerencsére Dennis kompenzálta a látványt, és fényes szopránjával az est legemlékezetesebb pillanatit produkálta. Puhán megénekelt tartott magas hangjai és parancsolóan erős fortéi érett technikai képességekről árulkodnak. Duchoňová kevésbé nyűgözött le. Hangja bizonytalan, néhol időben és intonációban is pontatlan volt. Látszott és hallatszott rajta, hogy nincs pontos elképzelése (nem kapott pontos utasítást!) arról, hogy ki is ő pontosan a színpadon.

Jelenet az előadásból (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Jelenet az előadásból (fotó: Posztós János / Művészetek Palotája)

Az est Nagy Sándorát Tadas Girininkas énekelte. Basszusa tisztán és dúsan szólt, de hiányzott belőle a sándori nagyság. Talán egy koncertszerű előadáson, ahol nem vonja el figyelmét a színpadi ügyetlenkedés, jobban ki tudta volna engedni a hangját. Épp ez lehet az oka annak is, hogy Eric Stoklossa viszont (Dennis mellett) kiemelkedett az énekesek közül. A Timotheust alakító tenor sokkal inkább narrátora volt az eseményeknek, semmint szereplője, ezért maximálisan az éneklésre koncentrálhatott. Karakteres hangja színessé tette a jeleneteket, zenei gesztusai és melizmatikus megszólalásai fenntartották a hallgatóság figyelmét. A körszakállától megvált, s így éveket fiatalodó, lendületes énekművész életet vitt az előadásba.

A megingathatatlan minőségű zenei alapot az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus adta. A kórus jól állta a sarat a színpadon, annak ellenére, hogy nincs színházi előadásokra specializálódva. A zenekar pedig, Vashegyi Györggyel egyetemben Rolf Beck kezének engedelmeskedett. A natúrkürtök feltűnően sok, de elkerülhetetlen gikszerétől eltekintve az együttes tagoltan, értelmesen és érzékenyen játszott. Az olykor kissé nyersre sikerült hegedűszólók ugyan kiszóltak az egységes hangzásból, ám a csellószólam és a furulya kárpótoltak minket. Az Orfeo Zenekar azon kevés döntések egyike, amelyről nem kérdeztem meg, hogy minek…

Fotók: Posztós János / Művészetek Palotája

Hasonló bejegyzések