Operalexikon

Armida – Operavizsga-előadás a Zeneakadémia Solti György Kamaratermében. KONDOR KATA írása a január 19-i bemutatóról

Míg az utóbbi évek év végi operavizsga-produkciói közül jó néhányat az évad legjelentősebb előadásai közé sorolhattunk, a növendékek félévi megmérettetése más szempontból érdekes. A fiatal művészek egy részét ekkor hallhatjuk először, és az előadások létrehozói arra törekszenek, hogy ők minél a változatosabb feladatokban próbálhassák ki és mutathassák meg magukat. Szerencsés esetben a pedagógiai és a művészi célok egybevágnak, ám a tapasztalatok alapján félévkor az előbbiek, év végén pedig az utóbbiak a hangsúlyosabbak (a másik teljes hanyagolása nélkül, természetesen).

Jelenet az előadásból (fotó: Valuska Gábor / Zeneakadémia)

A mostani előadás, szintén nem példa nélküli módon, különböző darabok részleteiből állt össze. A válogatás alapja a tematikus egyezés volt: mind a hat szerző (Händel, Rossini, Gluck, Haydn, Lully és Dvořák) műve az Armida-történetet dolgozza fel. A részletek együttesen adták ki a teljes, jól ismert cselekményt, kezdve a keresztes lovag, Rinaldo elleni szövetkezéstől annak a varázslónővel folytatott szerelmi viszonyán át egészen a tragikus végig.

A patchworkszerű operából ugyan nem lett egységes műalkotás, ám ezúttal ezt nem hibaként kell felróni;

egyfelől az előadás inkább emlékeztetett egy ismeretterjesztő könyvre, amelyet nem a maga egészében olvasunk, hanem egy-egy érdekes jelenség (ebben az esetben egy énekesi produkció vagy egy operajelenet) jobb megismerésére szolgál, másrészt a produkció egészét áthatotta a kortárs nézőpontból eredő, kissé ironikus, távolságtartó megközelítésmód, amelyhez sokkal jobban illett az elidegenítés, mintsem a nézők bevonása.

Jelenet az előadásból (fotó: Valuska Gábor / Zeneakadémia)

Az operavizsga létrejöttében ezúttal is közreműködtek a Zeneakadémia zeneszerzésszakos hallgatói, intermezzókat írva az egyes komponisták darabjai közé, melyek a zenei és a színpadi váltást is lehetővé tették.

A színlap ezeket a részleteket kortárs zenei reflexióknak nevezte, amely kifejezés nagyszerűen írja le az egész produkcióban elfoglalt helyzetüket: rajtuk keresztül saját korunk nézőpontjából tekintettünk a régebbi muzsikára.

A közjáték néha továbbvitte a közvetlenül előtte hallott zenei stílust, néha meglepő módon illesztette azt össze egy attól jelentősen különbözővel, vagy éppen szokatlan, jobb szó híján a „modern” gyűjtőfogalom alá sorolható zenei elemeket vegyített régiekkel, átszőve őket, ezzel megzavarva és kérdésessé téve a közönség kultúrtörténeti időérzékelését.

Jelenet az előadásból (fotó: Valuska Gábor / Zeneakadémia)

Az említett pedagógia szempontok a művek kiválasztásánál is érvényesültek. Míg az utóbbi években – különösen a klasszikus operairodalom egyes darabjai esetében – úgy éreztem, a növendékek túlságosan bő kabátba próbálnak belenőni,

ezúttal a sokszínű zenei anyagban mindenkinek jutott képességeihez és aktuális tudásához illő énekelnivaló.

Az ilyen típusú válogatásban az is előnyt jelenthetett, hogy a fiatal művészek egy estén több nyelven is énekelhettek, az olasz és a francia mellett néhányan cseh nyelvű operában is kipróbálhatták magukat. Sokoldalú feladatot rótt rájuk Almási-Tóth András rendezése is, mely nagymértékben épített a színpadi mozgásra (a koreográfiát Lázár Eszter készítette), és bár a színészi játékot helyenként eltúlzottnak éreztem, a korábban kiemelt (és a kétségtelenül jelen lévő líraibb pillanatok ellenére is uralkodó) ironikus szemlélethez ez is jól illett.

Jelenet az előadásból (fotó: Valuska Gábor / Zeneakadémia)

Elégedettek lehettünk az énekesgárda összetételével is. Most kevesebb, de összességében jobb teljesítményt nyújtó növendék jár az operaszakra, mint az utóbbi években. Főleg az eleve nagyobb számban jelenlevő szopránoktól hallottunk kifejezetten érett vokális produkciókat. Megyimórecz Ildikó és Erika Estefanía Avilés Fernández ígéretes hangi adottságokkal rendelkezik, a legkomplexebb alakítást pedig Molnár Tímea nyújtotta, aki Armida mellett a Gyűlölet szerepében is színpadra lépett, így egészen különböző karakterekben mutathatta meg tehetségét.

Az utóbbi időben igen népszerűvé vált Ninh Duc Hoang Long elsősorban kifinomult muzikalitásával tűnt ki,

de nagyszerűen énekeltek a vendégszereplő fiatal művészek, Farkas András és Erdős Róbert is – utóbbinak élénk színészi játéka különösen emlékezetes maradt.

Jelenet az előadásból (fotó: Valuska Gábor / Zeneakadémia)

Az esten a szintén énekes-hallgatókból létrejött kórus működött közre; a Budapesti Vonósok Kamarazenekar Sándor Szabolcs vezényletével játszott. Kiegyenlítetten magas színvonalú produkciójuk is hozzájárult, hogy élvezetes előadásban ismerkedhettünk meg a jövő énekeseivel.

Fotók: Valuska Gábor / Zeneakadémia