Opera vagy operett?

2015. június 2.

Arthur Sullivan: A Királynő kalózai – az Angol Nemzeti Opera előadásáról KŐRY ÁGNES írását olvashatják

Stanley ellentengernagy: Andrew Shore (fotó: Tristram Kenton / English National Opera)

Stanley ellentengernagy: Andrew Shore (fotó: Tristram Kenton / English National Opera)

Gilbert és Sullivan művei jól ismertek Angliában, egyik-másik művükkel sokszor már iskolai előadásokon is találkozhatnak a gyerekek. Nincs hiány a szerzőpáros rajongóiban sem, de meglepő módon nevüket hallva elsősorban az operett műfajára, azaz könnyed szórakozásra szoktunk gondolni. Ez számomra még A Királynő kalózai (The Pirates of Penzance) című darabbal kapcsolatban is érthetetlen, bár vitathatatlan, hogy Gilbert szövegkönyve itt jobban elszakad a realizmustól, mint a Mikádó vagy a Patience esetében.

A gyerek Fredericből véletlenül lesz kalózinas, mert nagyothalló dajkája félreérti a szülők utasítását: az angol pirate (kalóz) és pilot (pilóta) szavak nagyon hasonlóan hangzanak, ezért viszi rossz helyre Ruth, a dajka a kisgyereket. A szerződés szerint Frederic huszonegy éves korában válna függetlenné, addig együtt kell élnie a kalózokkal (és dajkájával, aki, felismerve hibáját, szégyenében a kalózoknál maradt). Huszonegyedik születésnapján Frederic vissza akar térni a régen elhagyott világba, ahol már nem a negyvenhét éves Ruth az egyetlen nő. Ám kiderül, hogy ebben az esetben harcolnia kellene a kalózok ellen. Csakhogy az is kiderül, hogy – mivel február 29-én, tehát szökőévben született – Frederic elvben még csak ötéves, tehát szerződése értelmében még nem hagyhatja ott a kalózokat. A történet egy másik szála jóvoltából kiderül, hogy a kalózok elvből nem bántanak árvákat; tehát bárki árvának mondja magát, biztonságban van. Stanley ellentengernagy becsapja a kalózokat: árvának mondja magát, hogy lányait megmentse a kalózokkal kötendő házasságtól. Ám ezért nagy bűnbánata támad, rettenetesen szenved. Amikor a rendőrség szembekerül a kalózokkal, nem mondhatják, hogy mindegyik rendőr árva. Viszont megemlítik Victoria királynő nevét, mire a kalózok azonnal megadják magukat. Kiderül ugyanis, hogy a kalózok mindegyike magas rangú arisztokrata, aki rossz útra tévedt. Majdnem minden jól végződik: a kalózok visszatérnek a felsőházba, Frederic pedig elveszi az ellentengernagy lányát, tehát a rendőrök rendet csináltak. Csupán a negyvenhét éves Ruth marad egyedül.

Az Angol Nemzeti Opera jelenlegi produkciójában a darabot nem modernizálják: úgy adják, ahogy Gilbert és Sullivan vélhetően elképzelte.

Mabel: Claudia Boyle (fotó: Tristram Kenton / English National Opera)

Mabel: Claudia Boyle (fotó: Tristram Kenton / English National Opera)

Talán a rendező, Mike Leigh Sullivan zenéje iránti tisztelete miatt nem nyílik szét a függöny a nyitány alatt. Ezt a háromrészes bevezetőt – Allegro Maestoso, Andante, Allegro Vivace – valóban lehet koncertdarabként is értelmezni. Én örültem, hogy ezúttal csak a zenére koncentrálhattam. A közönség figyelméből ítélve nem egyedül voltam ezen a véleményen.

Mire a második számhoz érünk (Ruth dala: „When Fred’ric was a little lad”), világossá válik, hogy Sullivan zenéje nem csak könnyen emészthető, fülbemászó muzsika, de mély tartalommal is bír. Mint ahogy Gilbert iróniája és szarkazmusa – az utóbbit Mike Leigh kétségbe vonja a műsorfüzetben írott cikkében – sem csak könnyed szórakoztatás, hanem mélyre ás a jó és a rossz emberi viselkedés értelmezésében. Ahogy Mike Leigh megjegyzi, Gilbert tükröt tart a világnak, és reagál annak őrültségére.

Nem egészen világos, hogy vajon Sullivan akart-e más zeneszerzőket parodizálni, vagy sem. Az viszont biztos, hogy jó néhány olyan gyönyörű számot komponált, amelyek egyenrangúak az esetleg valóban parodizált anyaggal. Gondoljunk csak Mabel belépőjére! Frederic szerelmese egészen az opera hetedik számáig, Frederic női kórussal kísért dalának („Oh! Is there not one maiden breast…”) végéig nem lép színre. Első megjelenésekor viszont rögtön egy neve két szótagját összekötő, harminckettedekből álló, virtuóz koloratúrafutamot énekel. Az ezután következő, Frederickel énekelt háromnegyedes ütemű lírai duettje, amit a nőikar kétnegyedes csevegése („How beautifully blue the sky”) kísér, bámulatra méltó mestermű.

Ruth és Frederic: Rebecca de Pont Davies és Robert Murray (fotó: Tristram Kenton / English National Opera)

Ruth és Frederic: Rebecca de Pont Davies és Robert Murray (fotó: Tristram Kenton / English National Opera)

Miként Mike Leigh rendezői koncepciója, úgy Francesca Jayne egyik kórusrészlethez („Climbing over rocky mountain”) készített koreográfiája sem tolakodó: azt a látszatot kelti, hogy a lányok magától értetődő természetességgel énekelnek és táncolnak. Alison Chitty jelmezei a viktoriánus kort idézik, tehát a darab 1879-es ősbemutatójának időszakát. Chitty díszletei egyszerűek, a kék, zöld és narancssárga színek dominanciája jellemzi őket.

A szereposztás két kivételtől (Mabel két testvérétől) eltekintve nagyszerű. A szoprán Claudia Boyle (Mabel) impozáns színpadi alkat, biztos technikával. A mezzoszoprán Rebecca de Pont Davies érett művészi tapasztalattal, megható drámaisággal, de ugyanakkor erős humorral ábrázolja Ruth alakját. A bariton Andrew Shore jelentősebb művész, mint amit Stanley ellentengernagy szerepe megkíván, de komolyan veszi dolgát: nyelvtörő dalát („I am the very model of a modern Major-General”) nagyszerű komikus időzítéssel és humorral énekli, s ugyanakkor meghatóan ábrázolja az ellentengernagy képzelt tragikumát is. A basszus Joshua Bloom imponáló kalózkirály, Robert Murray (Frederic) lírai tenorján pedig gyönyörűen szól Sullivan szép és értékes zenéje. A basszus Jonathan Lemalu – egykor Rózsa Vera növendéke – valószínűleg nem érzi magát túl jól a rendőrparancsnok szerepében, de érzékenyen énekel, és kielégítően ábrázolja a nem túl okos és nem túl bátor jellemet. A bariton Alexander Robin Baker (Samuel) kollégáihoz hasonlóan magas színvonalat nyújt.

A kórus és a zenekar kiváló teljesítményt nyújt a nagyon tapasztalt karmester, David Parry irányításával. Parry nagyon komolyan veszi Sullivan zenéjét és – sok olyan karmesterrel ellentétben, akik ezt a zenét szórakoztató műfajúnak tekintik – a mélységet és a szépséget, de ugyanakkor a humort is kihozza a partitúrából.

Mike Leigh és David Parry nyilvánvalóan operának, tehát nem operettnek vagy speciálisan könnyű operának tekinti A Királynő kalózait. És ez így jó!

Fotók: Tristram Kenton / English National Opera


Gilbert and Sullivan: The Pirates of Penzance, English National Opera, May-June 2015

By Agnes Kory

For English National Opera’s current run of The Pirates of Penzance, this Gilbert and Sullivan opera is neither updated nor embellished. It is presented straight, as Gilbert and Sullivan most probably envisaged.

Perhaps it is director’s Mike Leigh’s respect for Sullivan’s music which keeps the curtains down during the overture (which could, indeed, well serve as a concert piece with its three contrasting sections: Allegro Maestoso, Andante, Allegro Vivace). I for one was delighted to be able to focus on the music. Judging by the audience’s attention, my opinion may be widely shared.

Rendőrparancsnok: Jonathan Lemalu (fotó: Tristram Kenton / English National Opera)

Rendőrparancsnok: Jonathan Lemalu (fotó: Tristram Kenton / English National Opera)

By the second vocal number – Ruth’s song: ‘When Fred’ric was a little lad’ – it is clear that Sullivan’s music contains not only easily digestible so-called light music but also true depth. As indeed, Gilbert’s irony and presumed sarcasm – the latter challenged by director Mike Leigh’s article in the programme notes – are far from light entertainment. Gilbert’s libretto is highly entertaining, but with deep insight into human behaviour at its good and bad. As Mike Leigh comments, Gilbert merely holds up his mirror to the world and reflects on its madness.

Mabel, in due course Frederic’s love interest, does not reveal herself until the opera’s seventh number, that is towards the end of Frederic’s song with the chorus of the girls (‘Oh! Is there not one maiden breast…’). But when she reveals herself, she does it with a virtuoso coloratura run of demisemiquavers between the two notes announcing her two-syllable name. Her ¾ time lyrical duet with Frederic, juxtaposed with the 2/4 time weather chatter of the chorus of the girls (‘How beautifully blue the sky’) is a masterpiece on all level.

Joshua Bloom, Robert Murray és Rebecca de Pont Davies (fotó: Tristram Kenton / English National Opera)

Joshua Bloom, Robert Murray és Rebecca de Pont Davies (fotó: Tristram Kenton / English National Opera)

It is not entirely clear whether Sullivan intended his Pirates music as a parody of other composers. However, he created some beautiful numbers, equalling those whom he might have parodied.

As Mike Leigh’s whole directorial concept, Francesca Jaynes’s choreography to the chorus of the girls (‘Climbing over rocky mountain’) is unobtrusive. She creates the illusion of girls singing and dancing as naturally as folks in the country might sing and dance. Alison Chitty’s costumes are Victorian period as they would have been at the first performance in 1879. Chitty’s stage design is simple but full of beautiful blue, green and orange colours.

Jonathan Lemalu és Joshua Bloom (fotó: Tristram Kenton / English National Opera)

Jonathan Lemalu és Joshua Bloom (fotó: Tristram Kenton / English National Opera)

ENO filled an exemplary cast although with a couple of exceptions (that is for the minor parts of Mabel’s two sisters) who do not yet match the rest of the top standard singers. Soprano Claudia Boyle (Mabel) provides an astonishing presence and technical assurance, mezzo soprano Rebecca de Pont Davies brings consummate artistry, dramatic warmth as well as plenty of humour to the part of Ruth. Baritone Andrew Shore is arguably luxury casting in the role of Major General Stanley; he delivers his tongue-twister song (‘I am the very model of a modern Major-General’) with excellent comic timing and portrays with humour as well as with sympathy the pathos of the character. With his blooming bass voice, the aptly named Joshua Bloom is an impressive Pirate King. Tenor Robert Murray (Frederic) delivers rare lyrical beauty; bass Jonathan Lemalu (Sergant of Police) might not be particularly comfortable in this role but provides sensitive singing and the required deadpan humour. Baritone Alexander Robin Baker (Samuel) matches the high standard of his colleagues; while chorus and orchestra excel under the baton of the highly experienced conductor David Parry. He takes Sullivan’s music seriously and – unlike far too many conductors who treat such music as light entertainment – Parry brings out the beauty as well as the humour contained in the score.

Stage director Mike Leigh and conductor David Parry treat The Pirates of Penzance as an opera, that is not as an operetta or as an exclusively light opera. Rightly so! Thank you!

Photos by Tristram Kenton / English National Opera

Hasonló bejegyzések