Opera seria II.

2018. október 31.

Joseph Haydn: Armida – BODA BENJAMIN GÁBOR írása a Warner régi-új kiadványáról

Joseph Haydn: Armida

Nagykorú lett Joseph Haydn első egész estés opera seriájának emblematikus felvétele, a Nikolaus Harnoncourt és Cecilia Bartoli nevével fémjelzett Armida. A 2000-ben, a bécsi Musikvereinban rögzített élő, koncertszerű előadásról már a lemez első megjelenésekor szinte mindent megírtak a kritikusok, legtöbbször a Doráti Antal–Jessye Normann-féle 1978-as interpretációval vetve össze az ezredfordulós korongot. Ettől az összehasonlítástól ezúttal elvonatkoztatva, önmagában vetném górcső alá az osztrák karmester vitathatatlanul mérföldkőnek számitó felvételét, az apropót pedig a lemez újbóli, ezúttal librettó nélküli kiadása szolgáltatja.

A felvétel tizennyolcadik évfordulójára Haydn operái még mindig nem kerültek a nagy operaházak által gyakran játszott művek közé. Nincs ez másképp a zeneszerző által 1784-ben saját maga addigi legjobb munkájaként aposztrofált, utolsó Eszterházának komponált háromfelvonásos dramma eroicója esetében sem. Jelen lemez ezáltal még mindig egy operaritkaság referenciaértékű felvétele, melyben két megosztó, de megkerülhetetlen művészegyéniség pályájának különböző állomásáról kapunk látleletet.

Az előadás idején közel hetvenéves Harnoncourt az általa alapitott Concertus Musicus Wien élén markáns hangzású, historikus előadást dirigál. A szépséges és csábító varázslónő, Armida, Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsálem című eposzának hősnője, valamint a keresztes lovagi kötelesség és a szerelmes férfi vonzalma között őrlődő Rinaldo lovag viszonyának zenei megjelenítését hiba lenne a bécsi klasszicizmus egyik legnagyobb alakjától egy Goldmark vagy egy Saint-Saëns hőfokán várni – ám Harnoncourt mindvégig az észre, s nem a szívre hatva tolmácsolja a 18. századi opera seria minden egyes elemét felvonultató partitúrát. Intellektuális értelmezése ez egy a szimfonikus zenében, kamarazenében s az oratórium műfajában korszakalotót létrehozó zeneóriás, Joseph Haydn tökéletesnek, ámde kevéssé ihletettnek nevezhető operájának. Egy olyan opera seriának, amely mégiscsak előremutat a harmadik felvonás első képének folyamatos zenei folyásával, ahol az erdőben utoljára megkísértett Rinaldo próbatételét nem szakítja meg egyetlen secco recitativo sem. A géniusz Haydnt az Armida esetében jó mesteremberként tisztelhetjük. A darab témájából fakadóan ugyan szembeállítja a keresztény Nyugatot s az egzotikus, muszlim Keletet, lévén a cselekmény az első keresztes hadjárat idején játszódik, a zenei szövetben mégsem érhető tetten semmilyen keleti íz – atmoszférateremtő funkciója miatt kiemelendő viszont az emlitett harmadik felvonás természetzenéje, s a háborús közeget megidéző indulódallamok, katonai zenék szerepeltetése már a nyitányban is, melyek mesteri precizitással csendülnek fel Harnoncourt pálcája alatt.

Az előadás idején harmincnégy éves Cecilia Bartoli 2000-ben abszolút virágkorát élve bújik Armida szerepébe, s valóban, egy koncertszerű előadás lemezfelvételen is komplett alakítást nyújt – ízlés kérdése, mennyire nyeri el a hallgató tetszését a másik öt énekesét szinte teljes mértékben maga alá gyűrő, szélsőségesen „bartolis” temperamentumú produkció. Ne legyünk igazságtalanok a művésznővel: az érzelmek széles skáláján mozgó Armidája kifejezetten megérintő, visszafogott pillanatokat is tartalmaz, félelmetes dühkitörései azonban akár el is riaszthatnák a hős Rinaldókat. Bartoli technikailag kifogástalanul, magabiztosan uralja a szólamot, igazi jutalomjáték ez számára, de a szereposztásban más értékes, egyben finomabb éneklést felmutató szólistákkal is találkozunk. Ilyen a felvétel idején kereken harmincéves, pályája első éveiben járó, szárnyait bontogató Patricia Petibon, aki szeretetreméltó, szépen éneklő s Bartolinál nem kevésbé virtuóz Zelmirát formál, valamint a rendkívül férfias alsó regiszterrel rendelkező német lírai tenor, Christoph Prégardien Rinaldo szerepében. Prégardien dús tenorja finom eleganciával, valódi érzékenységgel uralja azt a kiegyensúlyozott hierarchiát, amely a darab szereposztásának felét kitevő három tenor között megvan, s amely a felvételen őket megszemélyesitő három énekes különböző hangszínárnyalataiban is megnyilvánul. A nagyon enyhén karaktertenorba hajló Markus Schäfer Clotarcója ideális az Idrenóval ravaszul politizáló keresztes alakjához, a Zelmirával szerelembe eső katonához viszont talán jobban illene Scot Weir átlagos és klasszikus Mozart-tenorja, aki viszont Ubaldo dramaturgiailag szintén másodrendű, énekelnivaló szempontjából viszont előkelő helyen álló szólamát tolmácsolja magabiztosan és jó stílusérzékkel. Sajnálatos módon lóg ki a szereplőgárdából a szarcén királyt, Idrenót megformáló Oliver Widmer. A magas basszus szólamot jóindulattal lírai baritonnak titulálható hangon szólaltatja meg, színtelen-szagtalan produkciójával pedig Haydn műve egy sok lehetőséget magában rejtő, félelmetes intrikus férfifigurát veszít.

Haydn Armidájának szövege a kor szokásához híven úgymond kölcsönvett librettók összeolvasztásával született. A kortárs Da Ponte-i dramaturgia mellbevágó élménye tehát elmarad, s szinte biztosan állíthatjuk, a mű sosem lesz az alaprepertoár része – a felvétel mégis nagy jelentőséggel bír. Harnoncourt- és Bartoli-rajongóknak kötelező, ikonikus darab, de talán nem csak ínyencek lemezpolcain talál megfelelő helyet.

Joseph Haydn: Armida
Cecilia Bartoli, Christoph Prégardien, Patricia Petibon – ének
Concentus Musicus Wien
Vezényel: Nikolaus Harnoncourt
Kiadja: Warner

Hasonló bejegyzések