Opera seria I.

2018. augusztus 10.

Christoph Willibald Gluck: Orpheusz és Eurüdiké – BÓKA GÁBOR kritikája a Warner/Erato új felvételéről

Gluck: Orpheusz és Eurüdiké

A nemzetközi operarepertoár egyetlen darabjáról sem mondható, hogy diszkográfiájának oly sok magyar vonatkozású tétele lenne, mint Gluck Orpheuszának. Hazai kiadásban is két felvétele jelent meg: a Hungaroton 1980-as kiadványát (Hamari Júliával, Kincses Veronikával, Zempléni Máriával) 2007-ben egy DVD-kiadás is követte egy másfél évtizeddel korábbi, emblematikus színpadi produkció nyomán (a Budapesti Kamaraopera első bemutatójának címszerepét Derek Lee Ragin énekelte – erről magam is beszámoltam korábban). Világkarriert befutott dirigenseink közül ketten is lemezre vezényelték Gluck remekét: Fricsay Ferenc 1956-ban, Solti György pedig 1970-ben. S akkor az olyan meglepetésekről, mint a Furtwängler 1951-es élő felvételén Ámorként feltűnő, magyar származású Gábory Magda, még nem is beszéltünk! Gazdag tehát az Orpheusz magyar vonatkozású előadás-története, még ha ez nem is feltétlenül tükrözi a mű valós hazai ismertségét és játszottságát. Elvégre – mint arra a mű legutóbbi operaházi felújítása kapcsán is felhívtam a figyelmet – a szerzőt mifelénk inkább elismerés, mintsem szeretet övezi, s ebből fakadóan az Orpheusz előadásai sokszor inkább hatnak kötelesség-teljesítésként, mintsem átszellemült művészi produkcióként – tisztelet a kivételnek.

Szerencsére nem mindenhol van ez így! Diego Fasolis példának okáért olyan sistergő drámát, elementáris színpadi élményt varázsol a sokszor sterlinek érzett korongokra a Warner/Erato nemrég megjelent CD-jén, ami minden piaci megfontolással szemben hitelesíti, hogy igenis szükség van újabb és újabb hangfelvételekre – ha azokat ilyen színvonalon készítik el. A dirigens keze alatt a Svájci Rádió és Televízió Énekkara a legrutinosabb operai énekkarokat meghazudtoló drámaisággal, szó és zene egységének tanítani valóan pontos megvalósítójaként szerepel, az I Barocchisti hangszeres együttes pedig világhíréhez méltón tolmácsolja Gluck zenekari textusát – cáfolva azt a közkeletű hiedelmet, hogy a mester lapidáris zenei nyelve, monumentális klasszikája hidegséget árasztana. Szó sincs ilyesmiről:

ez a muzsika egyszer zsibbasztóan szép, máskor fortyog az indulatoktól, megint máskor pedig torokszorító hitelességgel ábrázolja a legmélyebb fájdalmat.

Az előadók dolgát persze bizonyos fokig megkönnyíti, hogy Gluck operájának nem közismert formáját rögzítették lemezre. Pontosabban: közismert formái közül valamelyiket – hiszen az 1762-es, bécsi Orfeo ed Euridicét követte egy francia átdolgozás, az 1774-ben, Párizsban bemutatott Orphée et Eurydice. A két verzió lényegében egyenrangú alternatívának tekinthető, köztük minőségi különbség nincs – az előadói gyakorlat is szabadon választ köztük, leginkább attól függően, hogy kontratenor/női alt, avagy tenor címszereplővel képzelik-e el az előadást (az előbbi a bécsi, az utóbbi a párizsi változat sajátja). Nem érintjük most azt a kérdést, hogy a darabnak léteznek jóval későbbi, idegen kezektől származó átdolgozásai is (egy bariton címszereplővel előadott, amúgy kiváló Orpheuszról magam is írtam jó pár évvel ezelőtt) – szorosan a tárgyunkhoz tartozik viszont, hogy van az operának egy még Gluck életében készült harmadik verziója, melyet 1774-ben Nápolyban mutattak be, s melyet most mintegy alternatívaként kínálnak Fasolisék az eddigiek mellé.

Alternatív szerzői verzióként, noha ami a lemezen felhangzik, nem mind Gluck kezétől származó zene – s itt olyan tényekkel találjuk szembe magunkat, melyek érdekesen árnyalhatják az elmúlt napok alkotói eredetiségről szóló RockGiovanni-vitáját is. Tudható: a 17-18. század színházi életében napi gyakorlatnak számított, hogy egy-egy operát a helyi igényekhez alkalmaztak – ami többnyire a helyi előadóknak kedvező betétszámok beiktatását jelentette, sok esetben más szerző által. Az így kialakult változatokról a zenetörténet tud, ám az eredetiséget kultiváló kortárs előadói gyakorlat nemigen törődik velük. Azonban itt a ritka kivétel:

az Orpheusz nápolyi változatának legalább két számát tudhatóan nem Gluck komponálta.

Orpheusz és Eurüdiké duettjét (Vieni, appaga il tuo consorte) egy kéziratos forrás tanúsága szerint Diego Naselli írta, és vélhetően őt sejthetjük Eurüdiké Tu sospiri… ti confondi… kezdetű áriája mögött is, mely Gluck Che fiero momento… kezdetű, egyébként teljesen más hangulatú eredetije helyett áll (nem is azonos helyen).

Hogy szabad-e beleírni Gluck zenéjébe? Vagy ha már megtörtént, szabad-e az így született művet előadni, mintegy szentesítve ezzel a „hamisítást”? Olyan kérdések ezek, melyeket csak a végeredmény dönthet el. Esetünkben az előadás egyetlen hatalmas érv az „igen” mellett: karmester, zenekar és énekkar teljesítménye mellett ugyanis a szólisták szereplése is a kivételesen fontos bejátszások közé utalja az új Orpheuszt. Philippe Jaroussky vokális produkciói mindinkább levetik magukról a korábbi felvételeinek összehasonlíthatatlan szexepilt kölcsönző kisfiús bájt – ami azonban veszteség az egyik oldalon, nyeremény a másikon:

a figurateremtés zsigeriből elmélyülten építkezővé vált, a művész most már nem csak a szerep alapkarakterét ragadja meg zseniálisan, hanem izgalmas és állandóan változó jellemet épít – kizárólag hangi lehetőségeire támaszkodva.

E lehetőségek egyelőre korlátlannak tűnnek, de Jaroussky – dicséretére legyen mondva – nem él vissza velük. Igaz, erre a korábbi barokk operákénál szigorúbb faktúrájú partitúra sem igen ad lehetőséget – noha többet, mint a megszokott Orpheuszok: a betétszámok mellett ugyanis Gluck muzsikáját is számos ponton érték átdolgozások – jelentős hangnemi, hangszerelési és egyéb változtatásoknak lehetünk fültanúi, melyek közül a legemlékezetesebb minden bizonnyal a legnagyobb sláger, a „Che farò senza Euridice?” pizzicatós kísérete. Éppen annyival lesz ettől bensőségesebb a muzsika, hogy egy árnyalattal könnyebbé legyen megnyerni az előadók számára a Gluck ügye mellett csatát.

Amanda Forsythe, ha nem is az énekesi zsenialitásnak ezen a fokán, de méltó partnere Jarousskynak. Különösen a figurateremtésben jeleskedik: Eurüdikéje nem kevésbé eleven és körüljárható figura, mint Jaroussky Orpheusza – csak a vocét érezzük kevésbé eredetinek, kevésbé izgalmasnak, egy árnyalatnyival hétköznapibbnak. De le kell szögeznünk: ez a kitétel csakis Jaroussky kiemelkedő képességei és énekesi zsenialitása mellett értendő. Még ennyi fenntartásunk sem lehet Baráth Emőke Ámorával szemben: ő egyszerűen úgy jó, ahogy van. Éneklése könnyed, elegáns, aprólékosan kidolgozott, ugyanakkor nem vész el a részletekben – pontosan ilyen Ámor, az emberek sorsát könnyű kézzel irányító isten. Örömmel mondhatjuk el: Baráth Emőke világsztárhoz méltó teljesítménnyel járult hozzá, hogy az Orpheusz diszkográfiája újabb magyar vonatkozású tétellel bővüljön.

Christoph Willibald Gluck: Orpheusz és Eurüdiké
Philippe Jaroussky, Amanda Forsythe, Baráth Emőke – ének
Coro della Radiotelevisione Svizzera
I Barocchisti
Vezényel: Diego Fasolis
Kiadja: Warner/Erato

Hasonló bejegyzések