Opera senza voci alte

2014. február 12.

Wolfgang Amadeus Mozart: Titus kegyelme – koncertszerű előadás a Művészetek Palotájában, 2014. február 5. MONA DÁNIEL kritikája

Wolfgang Amadeus Mozart

Wolfgang Amadeus Mozart

„Első magyarországi előadás korabeli hangszereken…” Kicsit félrevezető, ám végső soron mégiscsak valami újat hallottunk a Művészetek Palotájában az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus tolmácsolásában. A Titus kegyelme (La Clemenza di Tito) című opera koncertszerű előadásban állíttatott színpadra. S mint ilyenben – meglepő vagy sem – a látványt kell elsőként kiemelnem. Lax Éva jelen előadáshoz készített librettófordítása pontosan követte a zenét, és kiválóan, egy pillanat alatt segített nekünk tájékozódni a díszlet- és jelmezmentes színen. A szöveg mellett a helyszínek és a jelentőséggel bíró mozdulatok/utasítások kiírása átláthatóbbá, színházszerűbbé varázsolta az operát.

Az énekes szólisták elrendezése hagyományos, egy egyszerű trükk segítségével mégis újszerű volt. Hat énekes – hat kottatartó; három-három a karmester, Vashegyi György mindkét oldalán. Az énekművészek ide-oda mászkáltak a pódiumon, az éppen passzív szereplőknek oldalt biztosítottak helyet. Néha az egész színpadot megkerülték, hogy átkeveredjenek a túloldalra, de a kórus dobogói eltakarták, észrevétlenné tették e mozgásokat. A karmester választóvonalként különítette el a két térfelet, ahol a pillanatnyilag ellentétes érdekeket képviselő személyek csoportosultak. Aki a másikkal egy párton, egy véleményen állt, azonos oldalon, szó szerint bajtársa oldalán énekelt. A konfliktusba kerülő szereplők – a köztük lévő „fal” miatt – csak verbálisan tudtak vitatkozni, ám akusztikai veszteség nélkül, jobban egymás felé fordulhattak, mint a meghittebb közelségbe kerülő, ám szigorúan a közönség felé énekelni köteles szerelmesek. Nagyon érdekes volt nyomon követni, miként alakulnak az emberi kötelékek, hogyan fordulnak egymás ellen, vagy találnak egymásra a szereplők. Olyan plusz ez, mely a díszes színpadon rohangáló kosztümös alakok esetében nem feltétlen látható ily könnyen át. Társadalmi tanulmány… Eszköz, mellyel a koncertszerű előadás több, mint a hagyományos opera.

Szutrély Katalin

Szutrély Katalin

Opera magas hangok nélkül… Pontosabban: opera szép/tiszta magas hangok nélkül. Sajnos ez jellemezte az énekesek aznap esti teljesítményét. Mikor a szólamok kevésbé technikás, középfekvésben mozgó szakaszai szóltak, alatta pedig hömpölygött a mozarti dráma hangfolyama, kellemes és megbízható zenei élménnyel gazdagodtunk. De a magas hangok és a koloratúrák ezúttal nem tudtak kilépni az erőltetett virtuozitás, az izzadságszagú énekgyakorlat szerepéből; nem tudtak könnyed díszítésekké válni.

A mű drámai szopránját, a bonyodalmakat generáló Vitelliát Szutrély Katalin énekelte. Az igencsak megerőltető szerephez alapvetően jól állt az énekesnő egyenes hangja, de néhol az egyenes nyersre váltott. A vibratomentes háromvonalas hangok élesre, alkalmanként bántóan durvára sikerültek. Mindazonáltal Szutrély irigylésre méltó állóképességgel énekelte végig a szerepet.

Az est másik szopránja Baráth Emőke (Servilia) volt. Ő a magasságokban is kristálytiszta és lenyűgözően lágy hangjával kitűnt az énekesgárdából. A háta mögött elhelyezkedő zenekar és énekes társainak hangereje mellett azonban finom orgánuma gyakran elveszett. További nehézséget okozott, hogy többször csak a profilját láttuk, így nem csak tekintete, de hangja is oldalra összpontosult. De ha végre hallottuk… Feledhetetlen!

Baráth Emőke (fotó: Raffay Zsófia)

Baráth Emőke (fotó: Raffay Zsófia)

Schöck Atala (Sesto) mind hangban, mind színpadi megjelenésben-játékban rutinosnak és kielégítőnek bizonyult. A koloratúrák mégis kifogtak rajta… Akadoztak, nem voltak kellőképp könnyedek, és néhány alkalommal az ütem tartását is veszélybe sodorták. Az opera nagyobb részében azonban lubickolt: biztos hangjával meggyőző alakítást nyújtott.

A szintén nadrágszerepben feltűnő Heiter Melinda (Annio) elmaradt kolleganőitől. Biztató lehetőségeket sejtető hangja, bár nem tartalmazott emlékezetes hibát, maga sem volt emlékezetes.

A címszereplő Kálmán László hangja azonban emlékezetes volt, sajnos a kedvezőtlenebb értelemben. Az elcsukló magas és leszakadó tartott hangok, valamint a remegő és bizonytalan hangszín betegségre utaltak, mindenesetre az igazságos hős császár karakterétől igen távol álltak. Kálmán előadása erőltetettnek, már-már szenvedőnek tűnt, s ez gyakran arcára is kiült.

A basszista Cser Krisztián (Publio) esetében nem volt gond a magasságokkal, hacsaknem annyi, hogy személyre szóló kottatartó hiányában a hangverseny végére hatból ötöt fel kellett emelnie… De viccet félretéve: Csernek akadt a legkevesebb nehézsége szólamával; birtokolta a szerepéhez szükséges összes technikai megoldást. Baráth Emőke ellentéte ő, robosztus basszusát az egész előadás alatt kordában kellett tartania. Szemmel látható és füllel hallható volt, ahogy próbálja visszafogni orgánumát, a legtöbb esetben sikeresen.

Az Orfeo Zenekar a megszokott hangminőséget produkálta, néhány kevésbé megszokott belépési pontatlansággal. Külön dicséret illeti a fafúvós szekciót, illetve a natúrkürtösöket, akik kétségtelenül kiváló mestereik hangszereiknek. A fegyelmezett Purcell Kórus erős és biztos teljesítményt nyújtott, a zenekarral átütő hangzást ért el. Vashegyi György arca pedig összegezte az estet: Mozartot játszani jó, Mozartot hallgatni jó!

Hasonló bejegyzések