Opera-drog függőknek

2014. március 19.

Jules Massenet: Werther – HD-közvetítés a Metropolitan Operából. KONDOR KATA írása

Charlotte és Werther: Sophie Koch és Jonas Kaufmann (fotó: Ken Howard)

Charlotte és Werther: Sophie Koch és Jonas Kaufmann (fotó: Ken Howard)

A hagyományos operajátszás kedvelői alighanem a mennyekben érezhették magukat a Metropolitanből közvetített Werther-produkciót nézve. Nem véletlenül: szemet gyönyörködtető, hatásos, magával ragadó előadást láthattunk, kiváló énekesekkel. És ami miatt még népszerűségre tarthat számot: semmi váratlan, zavarba ejtő, a nyugalom megzavarására alkalmas nem történt közben, a színpadi események az opera cselekményét követték.

Ennyi ironizálás után el kell ismerni: a produkció valóban lenyűgöző látványvilággal bír. Nem tudunk nem csodálattal adózni a Metropolitan technikai lehetőségeinek, amelyek ezt az illúziókeltő hatást a szemünk elé tárják: a vetítések, a hihetetlen gyors színváltások következtében úgy érezzük, nem is színpadi közvetítést, hanem egy valóságos filmet nézünk. A jelenetek kint játszódnak a természetben, a háttér előbb egy csendes völgy, majd egy kis falu főtere. Charlotte otthonából nem függöny vagy más megszokott eszközök vezetnek át Werther szobájába, hanem azonnal ott is vagyunk, szinte pillanatok alatt tűnnek el a falak és a könyvespolcok, és tárul fel helyettük a színpad hátulsó részében elhelyezett kis szoba. A legjobban sikerült váltás azonban az első felvonás báli jelenetében következik be: itt előbb még látjuk az induló fiatalokat, hogy egy pár pillanat múlva már a bálteremben legyünk. Ez a jelenet különösen szép, a fények, a vetítés és a többi táncos mozgása azt érezteti: Werther és Charlotte körül foroghat színes kavalkádban a világ, számukra csak a másik létezik. És valóban forog is a világ: a háttérvetítésen elmozduló szobakép a mozivásznon kifejezetten azt az illúziót keltette, mintha a szerelmespár maradna egy pontban, és minden más elmozdulna.

A vizuális kivitelezés tehát jóval magasabb színvonalú, mint amit az úgynevezett hagyományos produkcióktól megszoktunk, már csak ezért is lehetnénk engedékenyebbek az előadással. Habár jómagam azt az elvet képviselem, hogy egy műalkotás – így egy operaprodukció is – a közvetlen érzékszervi élvezetnél magasabb rendű, intellektuális hatást is kell, hogy keltsen, hiszen a legszebb, legprofibb technikával kivitelezett előadás is érdektelenné válik, ha nincs mögötte tartalom, de Richard Eyre rendezésére még ebben a tekintetben sem lehet túl nagy panasz, mivel a rendező, a hagyományos színre állítás igen szűk eszköztárával ugyan, de igyekezett valamit mondani is a darabról. Koncepciója pszichologizáló szemléletű, és kézenfekvő módon a darab boldogságkereső motívuma áll a középpontjában.

Báljelenet, középen Sophie Koch és Jonas Kaufmann (fotó: Ken Howard)

Báljelenet, középen Sophie Koch és Jonas Kaufmann (fotó: Ken Howard)

Már a nyitány alatt megjelenik – igen közérthető formában – a boldogság és a boldogtalanság ellentéte: míg a függöny vidám karácsonyi képeslapot ábrázol „Joyeux Noël” felirattal, egy sarokban már a családi tragédiának vagyunk szemtanúi: a boldog együttlétet az édesanya váratlan rosszulléte, majd halála szakítja meg. Láthatjuk a temetését – ismét filmszerűen –, és az emlékére állított szobrot is. Ez a szobor az első felvonásban nagyon fontos szerepet tölt be, az önfeledt pillanatokban is emlékeztet a fájdalmas múltra, azokra a percekre, amelyekben nem csupán két, de négy főszereplő sorsa dőlt el: Charlotte és Werther mellett az előbbi férje és az utóbbihoz reménytelenül vonzódó Sophie sem találhatja meg a boldogságot. Különösen figyelemre méltó a két férfi eltérő viszonyulása a boldogtalanság mementójához: míg Werther eltelve a természet és a nyiladozó szerelem örömeivel szinte észre sem veszi a szobrot, miközben éppen mellette énekel ezekről, addig Albert megérkeztekor óvatosan kalapot emel neki, mindig is szem előtt tartva a múlt árnyát. Talán e felkészületlenség miatt éri olyan súlyosan a csapás Werthert, hogy nem képes elviselni, ám a befejezés azt sugallja: az életben nem lehet a boldogságot meglelni, a karácsonyi ének hazugnak és részvéttelennek bizonyul, így Charlotte is megragadja a fegyvert.

Charlotte és Sophie: Sophie Koch és Lisette Oropresa (fotó: Ken Howard)

Charlotte és Sophie: Sophie Koch és Lisette Oropesa (fotó: Ken Howard)

Az eleve elrendeltség motívuma akár még érdekessé is tehetné a produkciót. Hogy mégsem ez történik, azt igazából nem tudom az előadás hibájaként felróni, mivel éppen hogy egyes erényei okozzák azt. Röviden: túlságosan szép, túlságosan magával ragadó, érzelmes és hatásos, aminek következtében egyfajta módosult tudatállapotba kerül az ember, nem tud, de már nem is akar gondolkodni közben, nem érdekli, hogy van-e értelme annak, amit lát, mint valami drog hatása alatt, transzba esik, és teljesen reflektálatlanul adja meg magát az élménynek. Egyfelől persze örvendetes, hogy egy produkció ilyen nagy hatást tud tenni a nézőre, mintegy visszaváltoztatva naiv befogadóvá, és minden bizonnyal szükség van ilyen előadásokra is, mégsem tudom elhessegetni azt a színházelméleti kérdésekhez vezető gondolatot: nem vagyunk-e becsapva, az orrunknál fogva vezetve egy ilyen előadáson? Olyan állapotba kerültünk, amikor lényegében bármit el lehetne hitetni velünk – de megéri-e feladni az ítélőképességünket némi élvezetért?

Albert: David Bižić (fotó: Ken Howard)

Albert: David Bižić (fotó: Ken Howard)

Ezért a hatásért nem kizárólag a rendező felel. Jonas Kaufmannban minden megvan ahhoz, hogy magával ragadja a hallgatóságot. Wertherje annyira vonzó – a szó valamennyi értelmében –, hogy csak szeretni, együtt érezni lehet vele – miközben persze tudjuk, hogy maga a figura közel sem ennyire tökéletes, ha mást nem, személyisége eredendően instabil voltát a számlájára lehetne írni. Természetesen meg lehet fogalmazni, mitől ennyire lenyűgöző a tenorista alakítása: gyönyörű, gazdag hangja minden regiszterben és hangerőnél szépen cseng, és az összeomlás egészen változatos stádiumait képes megmutatni általa. Másfelől – ahogyan már százszor elmondták róla, többek között a szünetben a rendező, aki ezen a téren Kaufmannt a legnagyobbakhoz hasonlította – az énekes remek színész is. Alakításából most csak egyetlen momentumot emelnék ki: az első felvonás csetlő-botló szerelmeseként rövid némajátékában érzelmek egész tárházát mutatta meg: volt zavart, boldog, reménykedő, majd elbizonytalanodó, és ezekben a mindannyiunk által ismert kis esetlenségekben nagyon is emberi figurát jelenített meg.

Werther: Jonas Kaufmann (fotó: Ken Howard)

Werther: Jonas Kaufmann (fotó: Ken Howard)

Sophie Koch egészen sokoldalú hanggal rendelkezik, partneréhez hasonlóan ő is remekül veszi a szólam sokrétű kihívásait. Boldog fiatal lányból lesz megtört nő, és ennek megfelelően igen széles hangtartományt is jár be, ám hangja végig szépen, hajlékonyan szól. Színészi alakítása annyira nem gazdag ugyan, mint Kaufmanné, ám érzékeny, kidolgozott, és – bizonyára az összeszokottság teszi –nagyon hiteles, a szerelmi jelenetekben is. Sajnos operaszínpadon sokszor látjuk azt, hogy az előadók mindazokat a kötelező gesztusokat megcsinálják, amivel a szerelmest játszani illik, ám annak köze sincs ahhoz, ahogyan szerelmesek igazából egymáshoz szoktak érni. Itt szerencsére nem így történt: különösen emlékezetes, hogy az utolsó felvonásban akár egyetlen, arcra adott csókban is valódi gyöngédséget érezhettünk.

Charlotte és Werther: Sophie Koch és Jonas Kaufmann (fotó: Ken Howard)

Charlotte és Werther: Sophie Koch és Jonas Kaufmann (fotó: Ken Howard)

Lisette Oropesa szopránja elsőre kissé élesnek tűnik, ám az énekesnő szép magasságokkal és szárnyaló hanggal rendelkezik, valamint illúziókeltően üdén formálta meg a fiatal lány alakját. David Bižić is értékes hanganyag birtokosa, s bár az ő magasságai nem kifogástalanok, produkciója egészével képes kellően visszataszító figurát megjeleníteni. Ennél tovább nem árnyalja Albert karakterét, de a két nagyszerű főszereplő mellett talán csak nem maradt tér a mellékszereplők figurájának kibontására. Jonathan Summers Charlotte apjának szerepében mind alakítását, mind hangját tekintve tiszteletet parancsoló jelenséget formál meg, a kisebb szerepekben pedig Tony Stevenson és Philip Cokorinos korrekt teljesítményt nyújtott.

Werther: Jonas Kaufmann (fotó: Ken Howard)

Werther: Jonas Kaufmann (fotó: Ken Howard)

A Metropolitan Opera Ének- és Zenekarát Alain Altinoglu vezényelte: a kezdeti darabosságok és kevésbé míves megoldások után a zenekar is hozzátette a magáét az opera áradóan szépséges, érzelemgazdag és magával ragadó megszólalásához. Külön dicséret illeti a gyerekszereplőket szépen csengő énekükért.

Bizonyára akadnak, akik csodálkoznak, hogy egy ilyen nagyszerű előadás után kifogásaim maradtak, és azt mondom, hogy a Werther túl szép, túlságosan elbűvölő. Talán nem kell mindig szigorúnak lenni: a Metropolitan Opera és a művészek kitettek magukért, mi pedig örülhetünk, hogy láttuk az előadást.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések