Wolfgang Amadeus Mozart: A varázsfuvola – Iseum savariense, 2011. augusztus 19. BÓKA GÁBOR kritikája
Hiába rendelkezünk elméleti tudással az ízlés gyors változásáról, leginkább mégis a személyes tapasztalat segít belátnunk: ami tegnap még érvényes lehetett, mára reménytelenül elavult. Ezzel a nem túl vidám tanulsággal távoztam a szombathelyi Iseum tizenkét éves szünet után felújított szabadtéri játékainak nyitóelőadásáról – melyen mi más is kerülhetett volna színre, mint Mozart e helyütt igazán otthonos Varázsfuvolája?
Félreértés ne essék: iménti eszmefuttatásom nem a hely szellemének megváltozása feletti borongás – noha az Iseum területe az utóbbi években romkertből hatalmas múzeumkomplexummá alakult, jócskán behatárolva ezzel a szabadtéri előadások lehetőségeit, a varázslatos hangulat megmaradt. No és a hazai operajátszás jelen helyzetében minden kezdeményezést örömmel kell fogadnunk, mely a játszóhelyek szaporítását indítványozza, hát még ha ez zeneileg ily magas színvonalú előadás keretében történik. Merthogy a muzsikálásra nem lehetett panasz, s ez olyan nehézségi fokú mű esetében, mint A varázsfuvola, nem kis fegyvertény. Igaz, a karmesteri koncepcióról a szabadtéri előadások ismert körülményei miatt szinte lehetetlen véleményt formálni (ezúttal még hangosítással sem könnyítették meg a dolgunkat), annyi azonban biztos, hogy a Rodrigo De Carvalho vezette Savaria Szimfonikus Zenekar kellő elevenséggel és eleganciával, élvezetesen szólaltatta meg a partitúrát. Jóval kedvezőtlenebb benyomást tett az Erkel–Szent Márton Oratórikus Kórus (karigazgató: Horváth Imre): esetükben számos pontatlan belépés rongálta az összképet.
A szólisták teljesítménye kivétel nélkül jó, néhány esetben kiváló. Csereklyei Andrea Paminája a második felvonás áriájától kezdődően az előadás létrejöttének legfőbb értelmévé magasztosult: nemes egyszerűség s a drámaiságot nem külső rátétként erőltető, hanem belülről, a zenei formából kibontó megközelítés jellemezte e szokatlanul érett és beteljesült éneklést és szerepformálást. Helyes-e, hogy oly ritkán találkozhatunk a színlapokon Csereklyei Andrea nevével? Miklósa Erika mint az Éj királynője világmárka; hogy szerepléséről kevesebbet mondhatunk, az a két női főszerep alapvető különbözőségéből fakad: míg Pamina fejlődő jellem, addig az Éj királynője maszk. Miklósán jól áll e maszk, a szerep technikai megpróbáltatásait – kell-e mondani? – gond nélkül győzi, s méltán arat kiemelkedő sikert. Egyebekben ez a királynő korunk gyermeke: Miklósának mind hangjából, mind lényéből hiányzik az autoritás. Nem egy királynő alakít fájdalmas anyát és féktelen fúriát céljai eléréséért, hanem egy mindennapi nő akar királynőnek látszani – és sikerül is neki. Zavaros Eszter bájos Papagenája, valamint Fodor Beatrix, Galambos Lilla és Szolnoki Apollónia vokálisan kellően összecsiszolódott három hölgye is hozzájárult, hogy a női szakaszról pozitív benyomásaink alakuljanak ki.
A férfiak esetében már több kötözködnivalót talál a kritikus. Fellegi Balázs például nem tudott jelentőséget kölcsönözni az öreg papnak – a személyiség kellő formátuma nélkül a Sprecher és Tamino jelenete menthetetlenül odavész. Igaz, kettőn áll a vásár: Boncsér Gergely sem látszik még kellőképpen késznek Tamino szerepére. Esetében nem a nagyságrendi eltérés a döntő, hanem az éneklés csiszolatlansága: Boncsérnak egyelőre nincs kulcsa a Mozart-muzsikához, a darab számos pontján (így a Képáriában is) darabosan énekel, az első fináléba ékelt fuvolás áriában pedig nem intonál tisztán. Az idő és a kitartó munka jóvoltából azonban még igazán jó Tamino lehet Boncsér Gergelyből – már most számos szép pillanattal örvendeztetett meg minket. Bretz Gábor Sarastrója igen meggyőző: az extrém mélységeket bebarangoló szólamot magabiztosan uralja, s a megformálás hangvétele nem nélkülözi a humanitást sem. Ez nem mellékes körülmény: a szerep (hagyományos keretek közti) hiteles megszólaltatásának kulcskérdése ennek megléte vagy hiánya – így remélhető, hogy Bretz Gábor személye hosszú távra jelent megoldást az oly nehezen kiosztható szerepben. Kálmán Péter Papagenóját lehetetlen tárgyszerűen megítélni, ő lett leginkább a mindeddig nem említett hátráltató körülmények áldozata. Ha csak hallgatom: karakteres, színgazdag, a szerepet nem túlbonyolító, de nem is üres fajankóként értelmező előadást hallok. Ha nézem is, akkor olcsó fogásokból építkező, kevéssé meggyőző színjátszást látok. De mivel Kálmán Péter személyében egyik legkiválóbb énekes-színészünket tisztelhetjük, aligha varrhatjuk az ő nyakába e színészi zsákutcát – sokkal inkább az ludas, ami voltaképpen nincs is: a rendezés.
S ezen a ponton kényszerülök a bevezetőben már jelzett önvizsgálatra: öt esztendővel ezelőtt már láttam Káel Csaba színpadra állítását a Művészetek Palotájában, írtam is róla, s benyomásaim alapvetően kellemesek voltak. Noha memóriámban pozitívabb összkép rögzült annál, mint ami akkori kritikám újraolvasása nyomán kirajzolódik, bármelyik fokozat is áll közelebb a valósághoz, ma értetlenül állok a jelenséggel szemben. Magyarázatokat persze gyárthatunk: a 2006-os előadás a mostanival ellentétben kiváló akusztikai körülmények között zajlott, s a magas színvonalú zenei megvalósítás jótékonyan elterelte figyelmünket a színpad hiányosságairól. Nem volt azonos a játéktér sem: a Müpa színpadán labirintusban bolyongtak a szereplők, Szombathelyen maga az Iseum rekonstruált épülete funkcionált díszletként, jóformán csak dekorációt szolgáltatva az eseményekhez, alig bejátszhatóan. Elgondolkodtató, hogy a rendező nem érezte problémának, hogy egyazon koncepciót két gyökeresen eltérő környezetben állítsa színre – ennél még a hagyományosnak nevezett előadási keretek közt is fontosabb szerepet kéne szánni a díszletnek avagy a játéktérnek.
Belátom, hogy az Iseum környezete legalább annyira béklyó is, mint amennyire inspiráló tényező, s hogy ilyen körülmények között nehéz valami okosat kitalálni a darabban oly gyakori színváltozások megoldására, de legalább kísérletet lehetett volna tenni rá. Az állandó ki-bemászkálás az esetlegesség benyomását kelti, s így van ez az előadás többi részével is: Káel a jelek szerint nem kívánta értelmezni a művet, csupán színre állítani – sőt, inkább csak keretet biztosítani ahhoz, hogy elhangozhassanak a zeneszámok. Legalábbis ezt a szándékot vélem kiolvasni abból, hogy a párbeszédek nem hangzanak el, helyettük egy narrátor foglalja össze a bennük történteket, miközben az énekesek pantomimeznek. Öt éve nem zavart ez a megoldás – most kínosnak találom. S nem csak azért, mert a mutogatás önmagában véve inkább idétlen, mint humoros, hanem mert a dialógusok kiiktatása felszámolja a drámát: a cselekmény nem történik meg, a zeneszámok az őket létrehozó szituációból kiszakadva légüres térben lebegnek, színházi este helyett jelmezes koncertet látunk. Minden részlet erre utal: az énekesek többsége bejön, megáll, énekel, majd távozik – csak Kálmán Péter tesz kísérletet arra, hogy instrukció híján valamit csináljon (más kérdés, hogy játéka engem személy szerint nem győz meg).
Antiszínházi hatást kelt a német nyelvű előadás is: hiába Ausztria közelsége és az eredeti nyelvű operajátszás uralkodó volta, A varázsfuvola közvetlensége elvész, ha az ember nem érti a szöveget, s minduntalan a szövegkiírót kell bámulnia – még a németül jól tudó hallgató számára sem kellően közvetlen az élmény, ha nem magyarul hallgatja a darabot. Márpedig A varázsfuvola fontos jellemzője, hogy magasztos eszmékről egészen mindennapi nyelven szól hozzánk: a közvetlenség nem csak mint par excellence színházi igény, hanem mint a darab jellegéből fakadó fontos vonás is elengedhetetlen esetében.
Az iseumi játékok felélesztése nemes kezdeményezés, támogatandó kulturális tett, a színvonalas muzsikálás pedig fontos eredmény. A valódi ünnepi hangulathoz azonban a darab előadásához szükséges tényezők alaposabb felmérésére és előkészítésére lett volna szükség. Mindez nagy, de nem megoldhatatlan feladatot ró a szervezőkre az elkövetkező évek során – de bízunk a folytatásban.
Fotók: Garas Kálmán