Önszcenírozás

2012. szeptember 10.

Nabucco – Giuseppe Verdi operája a Zsidó Nyári Fesztivál programján, 2012. szeptember 2. FÜLÖP KÁROLY írása

Giuseppe Verdi

Koncertszerű előadásban csendült fel Verdi korai remeke a Dohány utcai zsinagógában szeptember első vasárnapjának estéjén. Mű és helyszín – kell-e taglalni? – kivételes összecsengése, a zene avatott tolmácsolása és az énekes szerepek magas szintű interpretálása ünneppé avatta az estét, amit a lelkes közönség hálája álló tapssal honorált. Ünnep volt: egyfajta nyárbúcsúztató hangulatban s talán kicsit az elkövetkező Verdi-évad nyitányaként is. Ha ezt a nyitányt hasonló színvonalú produkciók követik majd országszerte, egy év múlva jólesően állapíthatjuk majd meg, hogy méltó módon ünnepeltük a 200 éves mestert.

A Nabucco ún. kórusopera, túl nagy szcenikai ötletelést nem is igényel – persze itt nem a jól átgondolt színészvezetésre, a dráma megrendezésére gondolok –, színházban is viszonylag jól megállja helyét statikus, de hatásos tablóképekben megkomponálva. A legutóbbi, Mikó-féle felújítás is ilyen volt, és sikeresen futott a ’90-es évek fordulóján. A zsinagóga mint helyszín gyakorlatilag teljesen megfeleltethető az opera első felvonásának, s gyönyörűbb, autentikusabb díszleteket elképzelni aligha lehet. Tehát a nyitány, az expozíció a nyitó kórussal hatásos, és színészi játék nélkül is megidézi a bibliai történet atmoszféráját. S ha már kórusopera, akkor az énekkar is kiemelt helyen, a karzat oldalán szólal meg, hiszen a főszereplőkkel egyenrangú, hatalmas feladatot lát el.

A produkció zenei irányításáért Pál Tamás karmester volt a felelős; jó volt látni, hogy a mű ismerete, a tolmácsolás iránti elhivatottság, a szakmai tudás mellett dinamikusan vezényel, szólistákra, énekkarra egyaránt figyel, s pontosan tudja, hogy a darab mely pontján kire kell figyelmet fordítania, hogy egy kórus lehengerlően, egy jóslat dörgedelmesen, vagy egy ária zenekari bevezetője a leglíraibb érzelmességgel szólaljon meg. Jó érzékkel tapint rá, hol lehet a tempót büntetlenül növelni, hogy a hatás magával ragadja a publikumot, s a gyorsaság ne menjen a zenei finomságok rovására – így például a III. felvonás bevezető indulója és È l’Assiria-kórusa vagy a börtönéből szabaduló Nabucco jelenete sodró lendületéről marad emlékezetes. A zsinagóga akusztikai viszonyai azonban nem mindig kedveztek a zenének: a zenekar többször fedte az énekeseket, pláne, amikor azoknak még a kórussal is meg kellett küzdeniük, a visszhang pedig olykor összemosta a zenekari és énekkari hangzásokat.

Pál Tamás és Bretz Gábor (Zakariás) (fotó: Vajda Tamás)

A közönség az „élő” látvány mellett több kivetítőn közelről is élvezhette a koncertet. Igaz, a szinkron kissé elcsúszott az eredeti hanghoz képest, ezt elsősorban a szólisták szájmozgásáról lehetett észrevenni. Nem ez volt azonban a legfőbb probléma a látványt illetően. A félszcenírnek mint előadásmódnak immár hagyományai vannak Magyarországon, s ezt nem feltétlenül pozitívumként említem (elég csak az operaházi Ős-Bánkra gondolni). Itt persze nem volt trónba ölés és egyéb sületlenségek, de a szereplők egymás közti interakciói sok logikátlanságot tükröztek. Nem tudom, mennyire szokás koncertszerű előadás esetén megállapodni a színjátszás adta lehetőségek kihasználásáról. Mint az említett Ős-Bánkban, a művészek itt is különböző vérmérséklettel szcenírozták önmagukat. Nyilván nehéz lehet a már sokszor játszott szerepet megtisztítani a színpadi interpretáció bevált eszközeitől, de ha az egyik énekes majd belehal a drámába, akkor mulatságossá válik a jelenet, ha a másik passzívan koncertszerű marad. És a szerep is önellentmondásba kerül a helyszíni lehetőségek miatt: Boross Csilla, Abigél alakítója, szinte végigjátssza a szerepet – ül a trónon, írást gyűröget, de később a Nabuccóval való nagyjelenetében már nem tépi szét, aztán a darab végén meghal szerepe, szövege szerint, de a földre már nem hanyatlik.

A fellépők önszcenírozási aktivitását a következő táblázat szemlélteti:

Boross Csilla – Abigél (70%)
Kálmándi Mihály – Nabucco (35%)
Bretz Gábor – Zakariás (0%)
Gál Erika – Fenéna (20%)
Fekete Attila – Izmael (25%)

A koncertszerűséghez Bretz Gábor ragaszkodott leghívebben, talán Zakariás szerepének statikussága is segítette ebben.

Pál Tamás és a szólisták: Fekete Attila, Gál Erika, Bretz Gábor, Boross Csilla, Fülöp Zsuzsanna (fotó: Vajda Tamás)

Játékából is láthattuk, hogy Boross Csillának van fogalma szerepéről, a hanggyilkos szólamot végig jól győzte, a magvas mély hangokat azonban nagyon hiányoltam produkciójából. Kárpótolt azonban a hang üzembiztossága, a kimunkált, biztosan szárnyaló magas hangok, amit a nemrég közvetített Angelicájában még hiányoltam. Szerepkörének határait még próbálgatja, tágítja: Georgette, Abigél és Angelica nem egyívásúak. Boross Csilla Abigélje nem súlyos drámai szoprán hangon szólal meg; inkább könnyedebb drámai szopránnak nevezném, akinek a szerep lírai részletei, finomságai sem okoznak gondot, így II. felvonásbeli áriájának cavatinája igen szépen sikerült is.

Kálmándi Mihály Nabuccóként két évtizedes kiforrott szerepét hozta a zsinagóga falai közé. A pálya csúcsán lévő énekes minden erényével rendelkezik: erőteljes, kifejező volumen, üzembiztos hang, a szerep megformálását segítő érett egyéniség.

Bretz Gábort hallva az első felvonásban – mikor már Kálmándi is „színre lépett” – az az érzésem támadt, hogy két baritont hallok, de a szünet után hallhatóan változás következett be. Mintha ekkor talált volna Bretz igazán önmagára, Zakariás imájának ihletett előadását hallva már a basszbariton kifejezés sem jutott eszembe; gyönyörű mélységekkel énekelte áriáját, s később a temperamentumos jóslatban is megmaradt a hangnak ez a teltsége és kifejezőereje.

Gál Erika és Fekete Attila is az operaházi produkcióból hozták szerepeiket. Előbbi finom arcjátékkal kísérte végig a cselekmény fordulatait, és fenséges-fájdalmasan énekelte a halálba induló leány áriáját, utóbbi szenvedélyesen küzdött az Átok-kórust reá zúdító papokkal.

A koncerten közreműködött még Fülöp Zsuzsanna, Kiss András és Kiss Péter – az Operaház művészei –, valamint a Magyar Állami Operaház Énekkara és Failoni Zenekara. A karigazgató Szabó Sipos Máté volt.

Fotók: Vajda Tamás / Zsidó Nyári Fesztivál

Hasonló bejegyzések