One woman show

Gaetano Donizetti: Boleyn Anna – koncertszerű előadás a Művészetek Palotájában, 2013. szeptember 10. Edita Gruberová fellépéséről BÓKA GÁBOR írt kritikát

Edita Gruberová (fotó: Posztós János)
Edita Gruberová (fotó: Posztós János)

Már-már megoldhatatlan feladat elé állítanak az utóbbi nyolc év szlovák–magyar koprodukcióban létrejött koncertszerű belcanto-operaleőadásai: ha lelkiismeretes kritikusként hivatásomnak tekintem, hogy beszámolóim ne korlátozódjanak csupán az események szűkszavú leírására, de egyben élvezetes olvasmányul is szolgáljanak, úgy nehezen tudok megküzdeni a problémával, hogy Edita Gruberová négy Müpa-beli vendégfellépése árnyalatnyi különbségektől eltekintve kísértetiesen ugyanolyan élményekkel és tanulságokkal szolgált – vagyis aligha kerülhető el az egymást követő recenziók közti tautológia. Az eddigi három alkalommal (Robert Devereux – 2005; Norma – 2009; Lucrezia Borgia – 2011) egyként azt jegyezhettük fel, hogy e betanulások létrejöttének egyetlen oka és célja Edita Gruberová prima donna assulataként való megdicsőülése, melyet saját művészi nagyságrendje mellett az is segített kiemelni, hogy – kevés kivételtől eltekintve – a körítés többnyire a lába nyomába sem érhetett. Némileg részletesebben: közepes vagy annál is gyengébb zenekari produkciókhoz jó átlagos énekesi teljesítmények járultak, melyek közül csak egyet-kettőt jegyezhettünk fel mint Gruberováéhoz valóban méltó szerepformálást (közülük Ulbrich Andrea Sarája és Pavol Breslik Gennarója érdemel feltétlen említést). A képlet alapvetően most sem volt más, csupán a mindig változó árnyalatok szorulnak részletezésre – lássuk hát, miként is alakult a Gruberová melletti felhozatal 2013 őszén, Donizetti Boleyn Annájának előadásán!

Andrij Jurkevics és a Kassai Állami Filharmonikus Zenekar (fotó: Posztós János)
Andrij Jurkevics és a Kassai Állami Filharmonikus Zenekar (fotó: Posztós János)

Az előadás első hangjai súlyos aggodalmakkal tölthettek el: ha korábban közepes vagy annál gyengébb zenekari produkciókról beszéltünk, úgy mit mondhatunk majd a Kassai Állami Filharmonikusok mostani mélyrepüléséről? Megszámlálhatatlan pontatlanság, elkent vonósfutamok tömkelege, réz-, de ami meglepőbb: fafúvós gikszerparádé – röviden: amatőrizmus a köbön. Andrij Jurkevicset tavalyelőtt megbízható közlekedési rendőrként ismertük meg, aki képes alapszinten levezetni egy operaelőadást – ez egy belcanto opera esetében elég is lehet a kellemes élményhez, ha a katarzishoz nem is. Mindent elmond a Kassaiak kedd esti szétszórtságáról, hogy még egy Jurkevicshez hasonlóan megbízható ütemezőt is sikerült zavarba hozniuk. Nem rendelkezem mély ismeretekkel a szlovák zenekari kultúra állapotairól, így nem is szeretnék általános következtetéseket levonni a hallottakból – reménykedjünk abban, hogy mindez egyszeri kisiklás Európa idei Kulturális Fővárosának szimfonikus együttese részéről. Jóval meggyőzőbb teljesítményt nyújtott a Debreceni Kodály Kórus (karigazgató: Pad Zoltán); velük kapcsolatban mindössze annyi bírálatot fogalmazhatunk meg, hogy talán túlságosan is oratóriumfeladatként értelmezték szerepüket – a szép éneklésből olykor hiányzott a valódi drámai erő.

Edita Gruberová, Philippe Do, Andrij Jurkevics, Jozef Benci és Cser Krisztián (fotó: Posztós János)
Edita Gruberová, Philippe Do, Andrij Jurkevics, Jozef Benci és Cser Krisztián (fotó: Posztós János)

A szólistákat illetően aggodalmaink már jóval kedd este hét órát megelőzően éledeztek – ha egy előadás négy főszereplője közül három lecserélődik, az általában nem szokott jó vért szülni. Szerencsére akadt kellemes meglepetés: Jane Seymourt végül Regina Richter keltette életre – és esetében nem túlzás ezt a kifejezést használni: koncertkörülmények között is képes volt hús-vér emberré változtatni Donizetti nemes anyagból kiszabott, ám mégiscsak klisékből táplálkozó seconda donnáját. Ha megállapítjuk, hogy hanganyaga nem különösebben jellegzetes, világos színű, majdnem-szoprán karakterű mezzo, melyet azonban különlegesen kifinomult énekkultúra nemesít meg, úgy nem bizonyos fokú csalódottságunknak adunk, ha palástolva is, de hangot. Épp ellenkezőleg: azt próbáljuk érzékeltetni, hogy Richter megformálásában Jane Seymour pontosan oda került a darab szerephierarchiájában, ahová való: nem egyenrangú kihívója Boleyn Annának, csupán a sors játéka, no meg Henrik zsarnoki akarata folytán sodródik abba a helyzetbe, hogy akként kelljen viselkednie. (Épp ellenkezőleg volt a két évvel ezelőtti bécsi előadásban: Anna Netrebko és Elīna Garanča jóvoltából akkor két királynő állt szemben egymással.) Cseppet sem meglepő, de szintén a feltétlen pozitívumok köze sorolandó Schöck Atala újabb kiválóan megoldott nadrágszerepe, Smeton apród.

Edita Gruberová és Philippe Do (fotó: Posztós János)
Edita Gruberová és Philippe Do (fotó: Posztós János)

Minden szempontból elégtelennek bizonyult viszont Jozef Benci VIII. Henrikje. Két éve, a Lucrezia Borgia Don Alfonsójának jóval kevésbé jelentős basszusszerepében – legalábbis számomra – nyitva hagyta még a kérdést, hogy lesz-e belőle jelentős énekes; mostani szereplése nyomán inkább az tűnik megválaszolatlannak, érdemes-e ilyen technikai készületlenséggel főszerepekre vállalkozni. A matéria súlyossága persze még mindig pozitív adottság, ehhez azonban e stílusban nemkívánatos merevség is társul, valamint azt is időről időre rögzíteni voltunk kénytelenek, hogy a hang az egyvonalas C, D környékén, vagyis a szólam exponált magasságaiban rendre befullad. Mindez annál is feltűnőbb volt, mert az előadásban, ha csupán néhány mondat erejéig is, de hallhattunk egy jelentős basszushangot – ráadásul Cser Krisztián, aki ezúttal Lord Rochefortként lépett színre, korábban énekelte is már VIII. Henrik szerepét. A középutat Philippe Do Lord Percyje képviselte ezen az estén: első megjelenésekor még nem volt igazán meggyőző – kulturált éneklésére már ekkor sem lehetett panasz, az erősen megkurtított cavatina két magas C-je azonban úgy hangzott, mintha egy másik énekes kiabálta volna be a Hangversenytermen kívülről. Az előadás nagy részében aztán megfeledkezhettünk az ilyen problémákról, és sokkal inkább Do hangadásának pozitívumaira: a természetes hangszépségre és a szolid technikai vértezettségre koncentrálhattunk – csupán búcsújelenetének gikszerei figyelmeztettek ismét e szimpatikus tenorista hangi korlátaira.

Másvalaki hangi korlátaira is fel kellett azonban kapnunk a fejünket ezen az estén – márpedig sokáig elképzelhetetlennek tűnt, hogy Edita Gruberovával kapcsolatban valaha is le kelljen írnunk ezt a szókapcsolatot. Mégis: a két évvel ezelőtti vendégszereplés csaknem tökéletes vokális tűzijátékához képest most érezhetők voltak a repedések – s bizonyos esetekben még csak nem is a hajszál-fajtából. Sietek leszögezni: a művésznő által nyilvánosan is vállalt, s a sajtó által bőséggel tematizált életkorban e hangi állapot több, mint csodálatra méltó; ha tehát kifogásokat emelek Gruberová Boleyn Annájával kapcsolatban, azok nem egy-egy magasság erőből történő megszólaltatását, olykori alulintonáltságát érintik, sokkal inkább a szerepformálás egészét, melyet nem egy pillanatban éreztem tökéletesen hamisnak, de legalábbis az én ízlésemtől nagyon távol állónak.

Mindebben az a paradox, hogy érzésem szerint e mostani félresikerült megközelítés ugyanabból a törekvésből ered, amiből korábban Gruberová utánozhatatlan erényei is származtak: a kizárólag zenei indíttatású szerepépítésből. Fénykorában (s két éve még nyugodtan beszélhettünk e fénykorról) Gruberová képes volt mindent csakis a hangjával kifejezni, vokális fantáziájának és technikai lehetőségeinek korlátlansága lehetővé tette ezt számára; most viszont azon pillanatokban, melyekben problémái adódnak, ahelyett, hogy ezeket felvállalná, zenén kívüli modorosságokkal, már-már manierista eszközökkel próbálja leplezni őket – így például az Anna–Jane-kettős emfatikus nyögéseivel, melyek jelen sorok írója számára felértek egy szíven döféssel. Szerencsére ennél sokkal több volt a pozitívum, amit jó szívvel raktározhattuk el korábbi nagy Gruberová-élményeink mellé: például az első felvonás első képének tercettje, ahol az énekesnő valóságos hangkupolát épített férfipartnereinek szólamai fölé – kristálytiszta intonációval, nemes visszafogottsággal. Vagy éppen a zárójelenet „Al dolce guidami” lassú szakaszának ezúttal pontosan eltalált érzelmi megfogalmazása, mely után még a transzparensekkel készülő, mindvégig hívői lelkesültséggel tapsoló rajongótábor is elfelejtett ovációban kitörni – méltán: itt valóban csak a csöndnek volt helye. S e nagy pillanatok biztosították, hogy ez a Boleyn Anna-előadás minden fenntartásunk ellenére is a korábbiakhoz hasonló one woman show-ként, Edita Gruberová személyes diadalaként maradjon meg emlékezetünkben.

A képek forrása: Művészetek Palotája – Budapest, Posztós János