Ön dönt!

Aki igent mond – Bertolt Brecht és Kurt Weill iskolaoperája a Bridging Europe fesztiválon. A szeptember 10-i előadásról BÓKA GÁBOR számol be

Vizi Dávid (Tanár) és Szántó Balázs (Fiú) (fotó: K. Kovács Ákos)
Vizi Dávid (Tanár) és Szántó Balázs (Fiú) (fotó: K. Kovács Ákos)

Emlékeznek még a címben idézett tévéműsorra a kilencvenes évekből? Az adásonkénti egy órában fontos társadalmi vagy magánéleti problémákat tálaltak többnyire igen gyengén kivitelezett, brazil gyártású filmek segítségével: olyan krízishelyzeteket, melyekben a főhős választani kényszerül. A döntést azonban a nézők hozták meg, és a műsorban ennek megfelelően vetíttették le a film két befejezése közül az egyiket – hogy mi lett volna a következménye annak, ha másként határoz a többség, azt sosem tudhattuk meg.

Noha az utóbbi mozzanatában eltért a Budapesti Fesztiválzenekar legutóbbi operaprodukciója az imént megidézett példától, a kettő miértjei és hogyanjai mégis sokban emlékeztetnek egymásra. Szándékosan említettem az aktuális előadást, és nem a darabot alkotó szerzőpáros, Bertolt Brecht és Kurt Weill nevét: a tájékozatlanul és készületlenül beülő néző ugyanis könnyen csapdába eshetett, és úgy vélhette, mindaz, amit lát, elejétől a végéig a szerzői szándékot tükrözi – úgy a fiú választása élet és halál között, mint a két alternatív befejezés egymás utáni prezentálása. Azonban nem egészen így van: Brecht és Weill Der Jasager (Aki igent mond) című, gyerekek általi és gyerekeknek történő előadásra komponált iskolaoperája valójában csak az egyik befejezést tartalmazza – a főhős igent mond az ősi törvény betartására, és vállalja a halált. Brecht azonban később megírta a félórás opusz ellenpárját, a Der Neinsagert is – Weill viszont ehhez nem komponált zenét; jelen előadás alkotói az előbbi muzsikáját illesztették az utóbbi szövegéhez is.

De mi is pontosan az a döntési helyzet, melyben a fiúnak élet és halál között kell választania? A japán nó-dráma átdolgozásából született operácska cselekménye voltaképpen nagyon egyszerű. A tanár vándorútra készül, és ehhez csatlakozni szeretne a fiú is, aki egyedül gondoskodik beteg édesanyjáról. Célja az lenne, hogy gyógyszert hozzon szeretett anyukájának, s hiába figyelmezteti mind ő, mind a tanár az út várható veszélyeire, és arra, hogy aligha fogja bírni fizikailag, ő kitart elhatározása mellett. A tanár jóslata sajnos igaznak bizonyul: a fiú az út egy pontján összeomlik, nem tud továbbmenni. Ekkor választania kell: vagy mindenki visszafordul, és hazaviszi őt, vagy a közösség ősi szokásának engedve beleegyezik, hogy ledobják a szakadékba, és a többiek továbbmehessenek. Amikor igent mond, a közösség akaratával való messzemenő azonosulás mellett teszi le a voksát – amikor nemet, akkor amellett érvel, hogy a törvényt is meg lehet változtatni, ha az a törvény rossz.

Tanár: Vizi Dávid (fotó: K. Kovács Ákos)
Tanár: Vizi Dávid (fotó: K. Kovács Ákos)

Igényel-e magyarázatot, hogy miért bizonyult jó választásnak ez az első olvasásra (és talán megtekintésre is) szájbarágósnak érzett iskolaopera? A kérdés, hogy hol a határ a többségi vélemény akceptálása, ill. saját magunk mások érdekeiért történő feladása között, meglátásom szerint éppoly égetően fontos 2014 Magyarországán, mint annak számbavétele, hogy hol húzódik az a határ, melyet elérve, hosszas mérlegelés után valóban változtatni kell egy mindenki által elfogadott, ősi törvényen. Ha a mostani bemutatót követően – a Fesztiválzenekar korábbi kisopera-előadásaihoz hasonlóan – Brecht és Weill darabját is sorozatban játsszák majd iskolások számára, úgy ezt az előttünk álló tanév egyik legfontosabb pedagógiai eseményének tartom.

Jelenet az előadásból (fotó: K. Kovács Ákos)
Jelenet az előadásból (fotó: K. Kovács Ákos)

A Jasager/Neinsager egyébként nem csak témájában, de feldolgozásmódjában is szorosan kapcsolódik Brecht életművének további, ismertebb darabjaihoz: a tanulság mindkét változatban egyértelműen kimondatik, a nézőnek nem a szituáció érzelmi átélése, hanem átgondolása folytán kell meghoznia saját döntését. Weill zenéje minden ponton igényes, és – talán a szerzői szándék ellenére, de talán kimondatlanul mégiscsak azt követve – illusztratív jellegéből adódóan, a maga egyszerűségében nem egyszer érzelmeinkre is hat. Hasonlóképpen volt ez a Novák Eszter rendezte előadással, mely szinte eszköztelen természetességben, nagyrészt a színészi játék és a szövegmondás manapság oly gyakran elsikkadó szuggesztivitására építve tárta elénk az aznap esti töprengenivalót. Tehette, mert Vizi Dávid (Tanító), Szántó Balázs (Fiú) és Kádár Lilla (Anya) személyében e játékmód követelményeihez magas szinten alkalmazkodni képes főszereplő hármasra lelt a Színművészeti Egyetem másodéves hallgatói között. Hogy nem énekeltek operai hangon? Ez biztos, sőt az is, hogy némelyikük olykor nem is intonált egészen tisztán. Viszont értették, és ennek megfelelően közvetíteni is tudták mondanivalójukat; a szó szoros értelemben vett szép éneklés hiánya tehát ezúttal a brechti értelemben vett elidegenítés fontos eszközeként működött. Az internet névtelen hősei, akik büszkén hirdetik, hogy nem akarnak gondolkodni egy operaelőadáson, persze nyilván felháborodottan tiltakoznának az ilyesfajta szereposztás ellen – kár, hogy meg sem jelentek, hogy esélyt adhassanak a darabnak (a bemutató közönsége ugyanis nagyrészt a fellépők tanáraiból és hozzátartozóiból állt). Magam nagyon élveztem, hogy Brecht és Weill nem csak színházi és zenei nyelvében, de e tekintetben is más.

Jelenet az előadásból, középen a fiú: Szántó Balázs (fotó: K. Kovács Ákos)
Jelenet az előadásból, középen a fiú: Szántó Balázs (fotó: K. Kovács Ákos)

A Budapesti Fesztiválzenekar élén ezúttal Jankó Zsolt állt. Szolid, precíz munkájával nem csak a Weill-zene értékei mellett tett bizonyságot, de azt is sugallta, hogy a Kolozsvárott és Nagyváradon immár megérdemelt ismertségre szert tett fiatalemberre Budapesten is ideje lenne felfigyelnie a nagyközönségnek.

Fotók: K. Kovács Ákos