Olympia a hóviharban

Jacques Offenbach: Hoffmann meséi – Közvetítés a Metropolitanből, 2009. december 19. CSEPELYI ADRIENN írása

Antónia: Anna Netrebko (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)
Antónia: Anna Netrebko (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Neil Armstrongnak valamivel könnyebb dolga lehetett a Holdon, mint a szombaton a Metropolitan-közvetítésre igyekvőknek a hóviharban, én azonban megküzdöttem az elemekkel (életemet és véremet Offenbachért) – jutalmul meg is kaptam életem legcsodálatosabb Olympiáját.

A jegyek a sorozat elindulása előtt hetekkel elfogytak, így nem vitás, hogy az ítéletidőnek „köszönhettük” a félházat az általában zsúfolásig megtelt előadóteremben. Bár tavaly óta figyelemmel követem a közvetítéseket, láttam már példaértékű Hamupipőkét az imádnivaló Elīna Garančával, a szombati Hoffmann meséi mindent vitt. Nem tudom és nem is szeretném visszafogni magam az elragadó Kathleen Kimmel kapcsolatban, akit – bevallom – különösebben nem követtem eddig figyelemmel. Hiba volt. Hogy ebben a nagyjából száznegyven centis hölgyikében hol férnek el azok a megdöbbentő szépségű koloratúrák, az rejtély. Az viszont tény, hogy eredeti változatában, minden magas hanggal együtt énekelte el Olympia áriáját úgy, hogy percekre állt az előadás az ováció miatt, a mi termünkben pedig az emberek vagy örömkönnyeiket törölgették, vagy összesúgva Gyurkovics Máriát emlegették. Dramaturgiai szempontból mindenesetre teljes kudarc, hogy a babaáriát már az elején lelövik, utána ugyanis hiába veti be minden báját Anna Netrebko, egész egyszerűen nem lehet felülmúlni a koreai művésznőt.

És akkor most térjünk rá az összes többi dologra, ami azonban valóban csak és kizárólag Kim után következhet. A Hoffmann igazi slágerparádé, ennek megfelelően nehéz nem elcsépelten színpadra vinni, és általában nem is szokott sikerülni a kedves rendezőknek. Bartlett Sher azonban ügyesen egyensúlyoz a klisék és az újítások között, bár sikere nagyban köszönhető a markáns látványvilágnak (Michael Yeargan – díszlet, Catherine Zuber – jelmez), amely egy már-már kafkai képzeletvilág és egy nagyon is naturalista, Toulouse-Lautrec-festményekről ismert atmoszféra határai közé illeszkedik be. Fekete-fehér minták, a vörös és zöld abszint színei keverednek a kosztümökben, ezekből emelkedik ki Olympia cukormázas, rózsaszínű tütüje, illetve Antonia, Stella és Giulietta bordós-mályvás jelmezei. Ahogy azt a felvonások közti interjúban a Miklóst alakító Kate Lindsey frappánsan megfogalmazta: ezek a jelmezek viselik a gazdájukat, ilyen hátszéllel pedig az embernek csakis a színészi játékkal és az énekléssel kell foglalkoznia.

Olympia és Hoffmann: Kathleen Kim és Joseph Calleja (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)
Olympia és Hoffmann: Kathleen Kim és Joseph Calleja (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

A rendezés arra apellál, hogy az egész darab (rém)álomszerű, prousti folyammá váljon, ami a roppant érdekes színrevitellel sikerül is: amikor például Stelláról, az új Mozart-csillagról áradozik Hoffmannunk, a háttérben felsejlik Netrebko sziluettje egy operaházi páholysorral a háttérben, aztán egy villanás, és már el is tűnik. Nem túl költségkímélő megoldás, nem is csoda, ha a szünetben Deborah Voigt „műsorvezető” diszkréten, ámde céltudatosan adakozásra szólít fel, plusz a Met-csillárok kristályaiból készült ékszerekre hívja fel figyelmünket aranyvasárnap előtti este. Voigtból nem mellesleg néha előjön a rossz értelemben vett díva (vagy szándékosan hozza elő, ki tudja): amikor az egyébként valóban allűrös Netrebko bohóckodva bemászik a második felvonás előtt a kamerába, tesz egy – mondjuk így – érdekes megjegyzést rá, aztán pedig affektálva faggatja a következő szünetben a ruhájáról – még véletlenül sem érintenek fontos témát, nehogy meg kelljen dicsérnie Annát.

Lindorf tanácsos: Alan Held (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)
Lindorf tanácsos: Alan Held (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Az előadás másik tartóoszlopa Kate Lindsey, minden sminkmester álma, akinek olyan gyönyörű arca van, hogy kürtőkalapba és csuhába is rejthetik, akkor is átragyog rajta. Ez az ő keresztje is egyben: folyton-folyvást nadrágszerepekbe dugják, a L’étoile és a Figaro után itt Miklós bőrébe-ruhájába kell bújnia. Látszik is a mozgásán, hogy nem először nézi végig Marlene Dietrich életművét a Youtube-on – a villáminterjúban ezt meg is erősíti. Annak ellenére, hogy Lindsey hangja nem egyszer fojtott, nazális, stabilan hozza a szerepet, így méltó ellenpontja Joseph Calleja hibátlan Hoffmannjának.

Giulietta és Hoffmann: Jekatyerina Gubanova és Joseph Calleja (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)
Giulietta és Hoffmann: Jekatyerina Gubanova és Joseph Calleja (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Itt álljunk meg egy pillanatra, fontos felfedezés ugyanis, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem lesz kevesebb, rosszabb egy operaelőadás attól, hogy nem élőben ül be az ember a Metbe. Olyan kameraállások, nagytotálok és közelik vannak beiktatva a közvetítésbe, hogy nem lesz jobb vagy rosszabb az élmény, egész egyszerűen teljesen más, amit kapunk. A Hoffmann-nál pedig tökélyre fejlesztették a mozivászonra alkalmazást. Miklós gyakorlatilag egész végig színpadon van (Kate bevallása szerint ez csupán megfelelő mennyiségű hús és krumpli elfogyasztásával lehetséges), és például Antonia és Hoffmann nagy összeborulásánál olyan szuggesztíven úszik be a nagy, fekete háttérbe az ő hófehér arca, hogy az embernek az az érzése: ez az egész darab tulajdonképpen a Múzsa és Hoffmann hol baráti, hol szexuális töltetű története. A harmadik felvonás elején Miklóst egy rakás kurtizán között találjuk, élveteg arccal „csalja meg” Hoffmannt, ez az epizód pedig szöges ellentétben áll a mezítlábas Múzsával, aki szerelmesen csügg a költőn az előjátékban. Izgalmas és elgondolkodtató vetülete ez az alapsztorinak, erősen elkapja a librettó azon elemeit, melyek szerint akármit is csinálhat a művészember, neki minden tapasztalásra csakis azért van szüksége, hogy alkotásaihoz felhasználja őket, és sohasem lehet boldog, hiszen az ő párja egyedül a Múzsa.

Antónia és Miracle doktor: Anna Netrebko és Alan Held (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)
Antónia és Miracle doktor: Anna Netrebko és Alan Held (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

Calleját hóbortosabbnak hittem annál, mintsem hogy ilyen meggyőző Hoffmann váljék belőle, de rácáfolt feltételezésemre, és elejétől végéig nyugtalan, vívódó költőt formált, aki annak ellenére uralta a játékteret, hogy gyakorlatilag egész szerepében mások bábjaként tűnik fel. (Domingótól átvenni egy ekkora szerepet amúgy sem tartozik minden tenorok vágyálmai közé.)

Jekatyerina Gubanova Giuliettája messze elmarad Netrebko hibátlan teljesítménye mögött, a szextettet leszámítva a harmadik felvonás meg sajnos amúgy is Offenbach mostohagyereke: még az epilógusba is több zenei fantázia szorult, mint a velencei jelenetbe, a szaggatott dramaturgiáról és librettóról már ne is beszéljünk. (Talán ezért is célravezetőbb a második és harmadik felvonás megcserélése, amit elég gyakran alkalmaznak.) Netrebko egyébiránt tökéletesen tisztában van önnön nagyszerűségével és szépségével, úgyhogy az egyetlen igazán szerepközeli élménye fura módon éppen a saját halála, ott még egy könnycseppet is ejt. Ami nyilván lehetne a show része, arcán azonban inkább a zene gyönyörűsége és alázat látszik, ami azért megnyugtató, pláne, hogy nemigen vagyok véresszájú Netrebko-rajongó.

Olympia: Kathleen Kim (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)
Olympia: Kathleen Kim (fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera)

James Levine vezénylése hagyja érvényesülni ezeket a nagyszerű művészeket. Közreműködéséről legyen elég annyi, hogy Kathleen Kim azt nyilatkozta róla: „Abban a pillanatban, amikor felemeli a karmesteri pálcáját, jobb énekes válik belőlem.”

Azt jelenleg elképzelni se tudom, Kim művésznő ugyan hova fejlődhet még, hiszen jelen állás szerint sutba lehet dobni az összes zeneszerkesztő programokat és szintetizátorokat, mivel itt egy hölgy, aki bármit elénekel atomóra-pontossággal.

Az már nem volt a műsorrendben, hogy a karácsonyi villamos vezetője se szó, se beszéd, otthagy bennünket a megállóban, így haza is kockára fagyva sikerül eljutnom. A kapunál azonban kiderült, hogy a fölöttem lakó koreaiakat Kimnek hívják, úgyhogy majd figyelem, hátha látogatóba érkezik hozzájuk az isteni koloratúra.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera