Szubjektív ajánló zenehallgatáshoz az olimpia idejére. BÓKA GÁBOR írása
Noha az olimpia elsődlegesen a fizikai teljesítőképességről és a békés versengésről szól, a művészet mindig elválaszthatatlan volt és maradt a játékok szellemétől. Az ókorban hasonló dicsőség és megbecsülés övezte a művészeti versenyeken diadalmaskodókat, mint az olimpiai bajnokokat; az újkori olimpiákon pedig épp ennek mintájára tartottak művészeti versenyeket is 1912 és 1948 között. Azóta – érzékelve, hogy az esztétikum megítélése mennyivel szubjektívabb, mint a sportteljesítményeké – nem osztanak érmeket az olimpiához kapcsolódó műalkotásokat létrehozók között; a játékokat azonban a mai napig kulturális rendezvénysorozatok, fesztiválok kísérik.
Kevéssé meglepő, hogy a művészeti versenyek között a zene mindvégig háttérbe szorult; az anyagtalan művészet tudja talán a legkevésbé kifejezni azt, hogy mi fán is terem az olimpiai szellem – az irodalmi díjazottak művei (az újkori alapító atya, Pierre de Coubertin Óda a sporthoz című verse, vagy a mi Mező Ferencünk olimpiatörténete), nem is beszélve az építészek által alkotott stadiontervekről (Hajós Alfréd egy ezüstérmet is begyűjtött ily módon 1924-ben!) sokkal inkább gyakorlati célokat szolgálván egyértelműbben kapcsolódnak a sporthoz, mint a muzsika. Az olimpiai bajnok zeneszerzők között mindössze egyetlen, máig ismert nevet találunk: Werner Egk az 1936-os berlini játékokra alkotta Olimpiai ünnepi zene című művét, melyet aranyéremmel díjaztak, s melynek részleteit lemezre is dirigálta.
Szintén a berlini olimpiára készült – noha a versenyben nem vett részt – Richard Strauss monumentális Olimpiai himnusza, mely azonban nem vált részévé a későbbi hivatalos olimpiai „liturgiának”.
Abba ugyanis az első újkori olimpiára komponált himnusz, Szpiridon Szamarasz műve tartozik. A mifelénk jószerivel ismeretlen komponista a századfordulón elismert operaszerző volt Franciaországban (ahol Massenet-nál, Gounod-nál tanult) és Itáliában egyaránt; műveit a Sonzogno kiadó gondozta. Mondhatjuk persze: az 1958 óta hivatalossá vált (azelőtt mindig mással helyettesített) Olimpiai himnusz nem „nagy zene”. Valóban nem az – ha önmagában hallgatjuk. De az alkalomhoz kiválóan illik, főleg olyan emelkedett előadásban, mint ahogy a 2004-es athéni olimpia megnyitóján csendült fel (a felvételen 1’45-től hallható). S azt sem árt tudnunk, hogy az újkori olimpiáknak ez a zenemű a legrégebbi (ha nem is folyamatosan használt) szimbóluma; az ötkarikás zászló csak 1920, a láng pedig csak 1928 óta része a hagyománynak.
De meghallgathatjuk Szamarasz kompozícióját vérbeli operai tolmácsolásban is – két éve, a szocsi téli játékok megnyitóján például nem kisebb világsztár, mint Anna Netrebko énekelte el az Olimpiai himnuszt.
S ha Egket és Szamaraszt emlegettük, essék szó az olimpiai játékok még egy operai vonatkozásáról: a 18. század költőóriásának, Pietro Metastasiónak L’olimpiade című, az ókori játékok idején játszódó librettója minden idők legtöbb változatban megzenésített operaszövegkönyve – a teljesség igénye nélkül zenét komponált hozzá Antonio Caldara, Giovanni Battista Pergolesi, Leonardo de Leo, Baldassare Galuppi, Johann Adolf Hasse, Tommaso Traetta, Niccolò Jommelli, Josef Mysliveček, Luigi Cherubini, Domenico Cimarosa, Giovanni Paisiello, sőt egy töredékben maradt mű erejéig Gaetano Donizetti is. A komolyzene-kedvelők, akik számára az olimpia más asszociációkat ébreszt, mint a mindenkori, általában meglehetősen kétes értékű „hivatalos dal”, bátran melegítsenek a talán legismertebb változat, Antonio Vivaldi operájának meghallgatásával. Mi, magyarok, érmeink száma mellett arra is büszkék lehetünk, hogy a Vivaldi-operák reneszánszát jóval megelőzően, már 1977-ben lemezre rögzítettük a darabot kiváló énekesek és a régizene iránt elkötelezett Szekeres Ferenc előadásában. S ha stílusát tekintve a felvétel különbözik is attól, mint amit ma Vivaldi-játék címen ismerünk és szeretünk, ezt egy percig sem érezzük elavultságnak – sokkal inkább egy hajdan megszerzett olimpiai érmet befutó nemes patinának.