Olaszok Szegeden I.

2016. június 9.

Giuseppe Verdi: A trubadúr – Szegedi Nemzeti Színház, 2016. április 17. BÓKA GÁBOR kritikája

Leonóra és Luna: Nadia Cerchez és Kelemen Zoltán (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

Leonóra és Luna: Nadia Cerchez és Kelemen Zoltán (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

A véletlen úgy hozta, hogy az elmúlt két hónap során gyors egymásutánban három szegedi operaprodukciót is láthattam. Közülük az egyikről, az Alföldi Róbert rendezte Varázsfuvoláról már esett szó hasábjainkon – az áprilisban bemutatott új Trubadúr, illetve a Magyar Állami Operaházzal közösen létrehozott, a Shakespeare-fesztiválon látott Sly azonban mindeddig bírálat nélkül maradt. A két produkció minősége azonban indokolja, hogy most, nem sokkal a Sly premierje után, mindkettőre kitérjünk – s így, ha némi késéssel is, de A trubadúrról se feledkezzünk meg.

Utóbbi nem csak önértéke miatt érdemes figyelmünkre, de azért is, mert – szándékosan vagy sem, de – olyan kontextusban került a közönség elé, amelyben lehetetlen nem „ahhoz képest”, vagyis a bő három héttel korábban bemutatott, nagy indulatokat kiváltó budapesti Trubadúrhoz viszonyítva megítélni. Mindent a végletekig egyszerűsítve persze egy mondatban is elintézhetnénk az összevetést: a szegedi bemutató sikerült, a budapesti nem – csakhogy a probléma még akkor is árnyaltabb ennél, ha a végeredményt tekintve e sommás kijelentés sok összetevője bizonyul igaznak.

Legkézenfekvőbben persze a két rendezést lehet összehasonlítani, hiszen Budapesten ez bizonyult botránykőnek – holott egyáltalán nem ez volt a produkció egyetlen gyengesége. Szegeden, úgy érzem, már azzal csatát nyert Toronykőy Attila, hogy az ő színpadra állítása nem olyan, vagyis az előadás látványvilága – az Erkel színházi verzió modernizmusnak álcázott követhetetlen ötletparádéjával szemben – olyasmit képvisel, amit jobb híján „korhűnek” szokás nevezni. Igaz, A trubadúr esetében, ha pontosan tudható is a történet pontos helye és ideje, ez aligha tekinthető a mű igazsága szempontjából fajsúlyos követelménynek: ha léteznek egyáltalán jó Trubadúr-rendezések a világban, azok mind a szövegkönyvben foglaltak hajszálpontos megvalósításától, mind a konkrét aktualizálástól tartózkodnak (ilyen volt Philip Stölzl elsőre talán meghökkentő, elemeltségében mégis költői szépségű bécsi és berlini produkciója). Toronykőy Attila a kelleténél talán jobban, de nem az operaparódiába hajlóan ragaszkodik a Verdi és szövegírói által megfogalmazottakhoz: látunk várat, látunk cigánytábort, de nem naturalista részletességgel, inkább csak jelzésszerűen. Igaz, az épített díszlet és a jelzésszerűség bizonyos mértékben ellentmond egymásnak, pláne akkor, amikor a gyors színváltozások biztosítása céljából a masszív várfalak játszi könnyedséggel siklanak jobbra-balra – bármilyen praktikusak legyenek is Juhász Katalin díszletei, az ilyen megoldások mégiscsak a szcenikai jelrendszer hibáinak tekinthetők. Erény viszont, hogy a látvány mindvégig erős, szuggesztív módon képes hangulatot teremteni, s ez alighanem a közönség tekintélyes része számára fontosabb tényező, mint a rendszerszerű végiggondoltság, a logikai következetesség.

Azucena és Manrico: Wiedemann Bernadett és Tóbisz Titusz (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

Azucena és Manrico: Wiedemann Bernadett és Tóbisz Titusz (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

Hasonlóképpen áll a cselekmény- és színészvezetéssel is: e tekintetben Toronykőy elsőrendűen az operai manírok lehetőség szerinti legyalulására törekedhetett, valamint a valósághű környezet és a stilizált operai formák megszabta játékkonvenciók feszültségének minimalizálására. Noha mindkét szándékot siker koronázta, bizonyos, hogy amit látunk, összességében mégsem tekinthető A trubadúr korszerű és a művet alapjaitól végiggondoló, a mélyrétegekig leásó színpadi interpretációjának. Ám nem minden előadásnak kell megváltania a világot: egy olyan bonyolultságú mű esetében, ahol a zene minősége talán a legtávolabb esik a darabhoz tapadó színpadi hagyományoktól a sztenderd repertoár művei közül, nagyon is kell tudnunk értékelni azt a szolid szakmaiságot, amit Toronykőy Attila jelen rendezése képvisel – s amit ilyen vonatkozásban nem lehet eléggé dicsérni.

Manrico: Tóbisz Titusz (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

Manrico: Tóbisz Titusz (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

A produkció legmagasabb nívójú összetevője a zenei vezetés. Hogy Pál Tamás milyen avatott kezű Verdi-karmester, aligha szorul bizonyításra: időről időre hangsúlyozni kell azonban, hogy az általa megteremtett zenekari hangzás és az egész előadás zenei közege magasan a hazai repertoár-előadásokon, vagy akár premiereken megszokott színvonal felett van – egyszerűen többet és mélyebbet tud erről a muzsikáról, mint pályatársainak tekintélyes része, és tudását képes hangzó valósággá is változtatni. Két éve, a szegedi Simon Boccanegra budapesti vendégjátéka kapcsán már írtam arról: a pályafutása során a szenvedélyeket mindig maximális intenzitással közvetíteni képes Pál Tamás karmesteri portréja egyfajta bölcs rálátással, derűs nyugalommal egészült ki. A trubadúr muzsikája nyilván kevésbé alkalmas ezen rétegek közvetítésére, de egyrészt észre kell vennünk, hogy a lírai részletek – Leonóra két áriája, vagy éppen Luna hatalmas kitárulkozása a második fináléban – talán sosem hallott ihletettséggel szólaltak meg most, másrészt fontos regisztrálni, hogy a karmesteri portré már említett kiegészülése nem jelent hangsúlyeltolódást: a szenvedélydráma most sem kevésbé intenzív, mint korábban. A Szegedi Szimfonikus Zenekar nagyfokú koncentrációval és pazar kivitelezéssel követi a dirigens intencióit.

Itt kell szót ejteni az aktuális produkció filológiai érdekességéről is: nem csupán húzásmentesen szólalt meg a darab (Budapesten még most, 2016-ban sem sikerült eljutni idáig), de a Katonakórus egy másik, itthon eddig ismeretlen verzióját is meghallgathattuk – a Szegedi Nemzeti Színház Énekkara (karigazgató: Kovács Kornélia), ha nem is az zenekaréval egyenértékűen tökéletes, de minden tekintetben korrekt produkciót nyújtott –, valamint a Párizs számára komponált balettzene egy részlete is elhangzott Varga József szellemes koreográfiájával.

Azucena és Manrico: Wiedemann Bernadett és Tóbisz Titusz (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

Azucena és Manrico: Wiedemann Bernadett és Tóbisz Titusz (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

Nem kis fegyvertény, hogy egy olyan operára, amelynek előadásához a közhiedelem szerint pusztán a világ négy legjobb énekesére van szükség – Szegednek akadt ütőképes csapata. (A két szereposztás közül csak az egyiket hallhattam az április 17-i, délutáni előadáson.) Külön öröm, hogy a színvonalas és ígéretes alakítások között akadt egy világszínvonalú is: Kelemen Zoltán Luna grófja. Régóta nem kérdés, hogy a matéria és a technika főszerepekre jogosítja tulajdonosát – általában a személyiség súlya és formátuma szokott valamelyest eltérni attól a szerepkörtől, amit Kelemen Zoltán hangi adottságaiból következően betölt. Ezúttal, úgy érzem, minden megszorítást félretehetünk: ezen a délutánon Luna gróf szólamának zenei megformálása olyan kompakt, nagyformátumú és ihletett volt, hogy zárójelbe tett minden egyéb természetű kifogást. Csak egy árnyalatnyival volt halványabb az élmény Wiedemann Bernadett Azucenája esetében. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy magas hangjainak bizonyos mértékű korlátozottsága csak pillanatnyi indiszpozíció, avagy a matéria fáradásának eredménye-e. Azt azonban bizonyosan állíthatom, hogy mindaz, ami e néhány kényes csúcshangon kívül megszólalt, éppoly nagyformátumú Verdi-énekesnek mutatta Wiedemann Bernadettet, mint nyolc-tíz éve, amikor sorozatban énekelte Budapesten Azucenát, Ulricát, Ebolit.

Leonóra, Manrico és Luna: Nadia Cerchez, Tóbisz Titusz és Kelemen Zoltán (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

Leonóra, Manrico és Luna: Nadia Cerchez, Tóbisz Titusz és Kelemen Zoltán (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

A Leonórát alakító Nadia Cerchez kirobbanó tehetsége: vonzó és teherbíró hangja, vehemens drámaisága, egy-egy pillanatban megkapó lírája egyelőre nem párosul a zenei megformálás olyan elmélyültségével, ami igazán nagy pillanatokat eredményezne előadásában. Amit kapunk: színvonalas produkció – amely az idők során tovább érlelődve nagyon jó is lehet. Tóbisz Titusz kiemelkedő személyes sikerrel alakította a darab emblematikus címszerepét. A tenor-ikonok kedvenc szólama egyszerre igényel súlyos hangot és hajlékony éneklést: Tóbisz Titusz ebből egyelőre csak az előbbivel rendelkezik. Megítélés kérdése, hogy ezt mennyire találjuk vonzónak, az azonban tény, hogy egy teljes értékű Manricóhoz a fiatal művésznek még rengeteget kell fejlődnie énektechnikai téren – egyelőre a hangok korrekt leéneklésénél tart, de a köztük lévő kapcsolat megteremtésével még adósunk marad. Ferrando sokszor elsikkadó szerepében Altorjay Tamást láttam: alig néhány nappal súlytalan Sarastrója után teljesen más benyomást keltett – színészi jelenlétének és hangjának egyaránt jelentősége volt, ami hozzájárult ahhoz, hogy az opera már az első perctől fogva a jelentőségéhez méltón szólalt meg.

Balettjelenet (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

Balettjelenet (fotó: Szegedi Nemzeti Színház)

Azzal kezdtem, hogy a szegedi Trubadúr nem csak önértékénél fogva érdekes – befejezésül azonban éppen arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy az előadás nem csak ahhoz képest, hanem abszolút értelemben is teljes értékű interpretáció. Nem kiugróan eredeti koncepció, hanem az elmélyült műhelymunka megérdemelt gyümölcse.

Fotók: Szegedi Nemzeti Színház

Hasonló bejegyzések