Oda és vissza

Beszámoló az I. Nemzetközi Marton Éva Énekverseny elődöntőiről és zárógálájáról. KONDOR KATA írása

Művészeti versenyen járni mindig izgalmas. Amellett, hogy drukkolhatunk az egyes fordulók során megkedvelt résztvevőknek, pótolhatatlan információkat szerezhetünk az adott ág jövőjét illetően: hogy teljesítenek a fiatalok, milyen jellemző erényeik és hibáik vannak, és kik azok, akikre érdemes ezután is odafigyelni.

Az I. Nemzetközi Marton Éva Énekverseny esetében ráadásul – a hasonló megmérettetésekkel ellentétben – élőben, a saját fülünkre, és nem a technika közvetítésére szorulva követhettük az eseményeket. Ez persze nem járt együtt azzal, hogy mindenben azonos véleményre jutottunk volna a zsűrivel, ám egy művészi produkció megítélése annyi tényezőből tevődik össze, hogy bizonyára nagyon sokféle érvényes álláspont férhet meg egymás mellett. Ezzel együtt is érdekes volt megnézni egy folyamat kezdő- és végpontját, az elődöntőket, majd később – már a győztesek kihirdetése urán – a döntősök gálaműsorát.

Marton Éva Énekverseny - várakozás (fotó: Mohai Balázs / Zeneakadémia)
Marton Éva Énekverseny – várakozás (fotó: Mohai Balázs / Zeneakadémia)

Szeptember 16-án délután kezdődtek meg a verseny fordulói: az énekesek betűrendben, ám a névsor egy előre kisorsolt pontjától kezdve kerültek sorra, és énekelték el a kötelezően választott Liszt-dalukat, illetve az általuk megjelölt egy vagy két áriát (a másodikat csak a zsűri kérése esetén kellett). Az első elődöntőben feltűnően sok ázsiai származású művész fordult meg, akik változatos színvonalú teljesítményt nyújtottak. Az első figyelemre méltó versenyző azonban nem közülük került ki, az orosz szoprán, Nagyezsda Kolesznyikova kisebb technikai hibái ellenére is szép magasságokkal énekelte el a választott Liszt-művet és Gilda áriáját a Rigolettóból. Az utána következő Lai Ling Kwong igen impozáns hangot szólaltatott meg, ám az nem mindenben engedelmeskedett neki. Itt jöttem rá, hogy a nyilvánvaló népszerűsítési szándékon kívül miért ragyogó ötlet kötelezővé tenni a daléneklést a versenyen: ezekben a művekben gyakran olyan technikai hiányosságok is napvilágra kerültek, amelyeket az ária nem mutatott meg.

Örömteli fordulatot hozott az első elődöntőben a kínai szoprán, Jing Li színrelépése, aki nem csupán kellemes hanggal rendelkezik, de a második áriája (Gounod Rómeó és Júliájából) könnyed és kifejező lett, még ha a figurákra rá is fért volna még egy kis kidolgozás. Utána honfitársa, a tenor Yang Luo következett, igen kettős élményt hagyva maga után. A Liszt-dalt szép ívekkel formálta meg, ám Händel Júdás Makkabeusából énekelt áriája kellemetlenül kiabálósra sikerült. Ennek ellenére a zsűri kérte a Puccini-részletét is, és legnagyobb meglepetésemre jogos volt a bizalmuk: kiderült, hogy az énekes nagyon szép hanggal rendelkezik, amellyel ugyanakkor szinte egyáltalán nem képes bánni.

Érdekes színfoltja volt az elődöntőnek a Fülöp-szigeteki Ma. Krissan Manikan, aki ifjú kora ellenére úgy nézett ki, mint egy papnő, és olyan hangot is szólaltatott meg: sűrűt, vastagot, drámait, ám azon mégis némi mesterkéltséget, megcsináltságot éreztem. Utána ismét egy nagyon fiatal, mindössze huszonnégy esztendős ukrán bariton, Danilo Matvijenko következett, aki szép hangja ellenére kicsit egysíkúan énekelt, az pedig kimondottan mulatságos volt, hogy a jobban sikerült Csajkovszkij-ária után Donizettit is úgy énekelte, mintha orosz szerző lenne. Ekkorra már éltem a gyanúperrel, hogy a zsűri leginkább azoktól kéri a második áriát, akikben fantáziát látnak – habár én Matvijenkót inkább éreztem ígéretnek, mintsem kész énekesnek.

III. helyezett: Marcelina Beucher (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)
III. helyezett: Marcelina Beucher (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)

Az orosz Krisztina Metelica is szép hanggal rendelkezik, ám az ő áriája sem győz meg teljesen, a vibratói túl nagyok, és néha csúnya glissandóval lép fel egy-egy hangra. Esetében a dal sikerül jobban, az énekesnő alapos műismeretről és nagy kifejezőerőről tesz tanúbizonyságot. Ezzel némiképp kivételnek számított, mivel majdnem mindenkinél a Liszt-mű tűnt gyengébbnek. A forduló utolsó résztvevője egyben az első magyar művész is volt, Nagy Johanna, akit már két éve, Jevgenyij Nyesztyerenko mesterkurzusán is hallottam. A már akkor is figyelemre méltó, ám igen fiatal szopránra nagyon kíváncsi voltam, ám benyomásaim hasonlóak lettek az akkorihoz: ez a hang még inkább kislányos, mintsem operai, jövőjéről legfeljebb találgatni lehet. Mindennek ellenére is érdeklődéssel követem majd az énekesnő további pályáját, hiszen huszonkét esztendősen, a verseny legfiatalabb indulójaként még nem akkora baj, ha valaki nem kiforrott művész.

Sajnos a második elődöntőn nem tudtam jelen lenni, bár három magyar versenyző is szerepelt, következő nap viszont ismét figyelemmel kísérhettem a válogatást. Elsőként Vásáry André lépett színre, akit ugyan nem most hallottam először, de nagy meglepetést okozott szép, kerek hangjával, szárnyaló magasságával, az egyik legjobb Liszt-produkciót ő nyújtotta. Ezek után ugyancsak váratlan információként ért, hogy az énekes beteg, ez okozza kisebb megingásait, és éppen ezért második áriáját, a hangját kímélendő, csak félig énekelte el. Utána a román bariton, Alexandru Aghenie következett, aki nagyon érdesen és durván énekelt, ám a zsűri ennek ellenére kérte a második áriáját (egy Puccini-darabot), Marton Éva külön kérésével, hogy ne nyomja annyira a hangját. Az énekes meg is próbálkozott ezzel, ám inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Nem sokkal később Marcelina Beucher énekelte Elvira áriáját a Don Giovanniból, korrektül, ám kicsit dívásan, és helyenként nem szép magasságokkal. A Liszt-dala jobban sikerült, azzal pedig külön felkeltette Marton Éva figyelmét, hogy egy általában férfiak által énekelt darabot választott, és biztatta is a fiatal szopránt, hogy legközelebb több női színt vigyen az interpretációjába. Az utána következő Vlada Borovko viszont nem túl jól szerepelt, vastag, vibratós hangja a Liszt-műhöz sem illett, de a Máté-passióból énekelt részletben szinte teljesen elvesztek a finommozgások.

II. helyezett: Tetjana Zsuravel (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)
II. helyezett: Tetjana Zsuravel (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)

Jobban szerepelt viszont Giuseppina Bridelli, aki szép hanggal és kifejezőerővel is rendelkezik, ám a nagyobb hangközök kissé megakasztották a dallamíveit. Nem sokkal utána a tenorok vették át az uralmat, elsőként Chen Chen, aki csupa slágeráriával érkezett. Préselt hangja esetében is vegyes benyomást hagyott maga után, a Carmenből előadott Virágáriában tenorjáról azt írtam a jegyzeteimbe: „kicsit olyan, mint egy fűrész”. A Liszt-dalban aztán kisült, az énekes nagyon igyekszik tudatosan megformálni a frázisokat, ám szépnek ekkor sem lehetett mondani a produkciót. Ennek ellenére kérték tőle a Levéláriát a Toscából (talán nem véletlen, hogy akinek Puccinitől volt a második áriája, azoknak mindig el kellett azt énekelniük), ám előadásából szinte teljesen hiányoztak az olaszos legatók.

A harmadik elődöntőben több érdemleges versenyző nem került sorra, az utolsó részben viszont ismét sok magyar énekes szerepelt. Csóka Anita szép és biztos magasságokkal szólaltatta meg a Liszt-művet és Santuzza áriáját is, ám a középregiszterben még kissé kidolgozatlannak éreztem a hangképzését. Utána Dobák Attila következett, aki rendkívül színpadra termett művész, nem is lehetett mosoly nélkül hallgatni az általa megszólaltatott Regiszteráriát (habár a mosoly inkább szólt az előadói egyéniségnek, mintsem a megfelelő szólamformálásnak). A Liszt-dalt már nem volt ilyen könnyű „eladni”, így ott több technikai probléma felszínre került.

Ennek a fordulónak kiemelkedő énekese volt még a dán Signe Ravn Heiberg. A fiatal szoprán hatalmas, sötét, drámai hanggal rendelkezik, szőke hajával leginkább egy walkűrre emlékeztetett. Egy drámaibb Britten-részlet után ugyanakkor meglepetést jelentett, hogy a zsűri kérésére előadott Elvira-ária a Don Giovanniból szintén nagyon szépen szólalt meg, az énekesnő bánni is jól tud a hatalmas hangjával, ráadásul van saját gondolata is a műről. Utolsóként ismét egy magyar versenyző, Kaján Katalin lépett színre, nagy erejű, ám kicsit zárt és öblösített hanggal.

I. helyezett: Alexandru Aghenie (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)
I. helyezett: Alexandru Aghenie (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)

Az elődöntők végeztével Marton Éva az esetlegesen továbbjutó versenyzők lelkére kötötte: vegyék figyelembe, hogy zenélni, és nem ordítani jöttek, ennek megfelelően a zenei eszközök árnyaltabb használatát és érthetőbb szövegmondást vár tőlük. Sajnos a középdöntőt nem tudtam meghallgatni, így értek meglepetések, mikor a döntősök névsorát megláttam, ráadásul csak a gálán, az eredmények tudatában hallhattam őket újból. Ezúttal azonban már teljes zenekarral – a Medveczky Ádám vezényelte a MÁV Szimfonikusokkal – az Operaházban, nagy térben adhatták elő egyik döntőbeli áriájukat, ugyanakkor már a versenyhelyzet nyomása nélkül. Ezek a tényezők természetesen mind kihatottak a produkciókra.

A nyitány után elsőként Szvetlana Zlobina énekelt egy áriát Rossini Olasz nő Algírban című operájából. Őt korábban nem hallottam, az egyetlen olyan elődöntőben szerepelt, amelyet kihagytam, de bármennyire is kért minket a nyitóbeszédében Marton Éva, hogy legyünk elnézők a versenyzőkkel („hiszen mind emberek vagyunk”), nem tudtam nem meghallani, hogy az énekesnő elég zárt és tompa hangon énekel. Utána Yang Luo énekelte a Virágáriát a Carmenből, és hasonló benyomásokat hagyva maga után, mint az elődöntőben: szép hang, sok technikai hibával, egyszer még a ritmusból is sikerült kiesnie.

Vlada Borovko viszont meglepetést okozott. Említettem, milyen negatívan ítéltem meg elődöntőbeli szereplését, ezután kissé aggódtam, lesz-e belőle olvadóan szép hangú Musette. Ha az nem is lett, produkciójában az értékek kerültek túlsúlyba: a hang szépen szól, van csábereje, még ha egyes finom részeknél nem is sikerül elég könnyen egy-egy hangindítás. Krisztina Metelica váltotta ki az első igazán nagy sikert, Delila Csókáriája magával ragadóan szólt. Az énekesnő gazdag, sötét mezzoszopránja kellően mézédes is tud lenni, ám néha ezúttal is elhatalmasodott rajta a vibrato, és ezzel együtt kissé merevvé is vált a szólamformálás.

Nagydíjas: Vörös Szilvia (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)
Nagydíjas: Vörös Szilvia (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)

Danilo Matvijenko Wolfram dalát énekelte a Tannhäuserből, ezúttal is nagyon szlávos hangon, kevéssé érthető szöveggel. Sajnos az az elődöntőbeli benyomásom, hogy a fiatal bariton fél a magasságoktól, itt nem csak jogosnak, de indokoltnak is tűnt, ezekért a hangokért ugyancsak meg kell küzdenie az énekesnek, és a dallamívek megformálása is gyakran csorbát szenvedett. Sajnos kissé csalódást okozott korábbi nagy kedvencem, Signe Ravn Heiberg is, aki bravúros szereplését nem tudta megismételni, a szintén a Tannhäuserből énekelt Csarnokária néha túl vibratós, néha éles is egy kicsit – olyan érzésem volt, mintha a művész nem engedné ki teljesen a hangját.

Chen Chen viszont jelentősen javult az elődöntő óta. Nem mondom, hogy ő az a tenor, akit örök életemben hallgatni szeretnék (erre a címre több más jelöltem is lenne), de kezdem látni azokat az értékeket benne, amelyek a döntőig juttatták. Az énekes elég jól tud bánni a hangjával, nem követ el olyan technikai hibákat, mint sokan még akár a gálán is, ám valami folyamatos fojtottság elrontja az élményt. Őutána a harmadik helyezett, Marcelina Beucher következett, aki Rosalinda Csárdását énekelte A denevérből. Különösebb probléma nem volt a produkcióval, a hang szép, bár a mű elején egy kis bizonytalanság érezhető rajta; összességében azonban élettelen és merev lett az alakítás.

A második helyezettet, Tetjana Zsuravelt szintén nem hallottam korábban, így kifejezetten kíváncsi voltam a közönségdíjat is elnyerő koloratúrszopránra. Lakmé Csengettyűáriája valóban remek volt, szép színű hangon szólalt meg, könnyed koloratúrákkal, szinte korlátlan magasságokkal. Ha valami hibát kellene találnom, a középlágéban néha kissé megfakuló hangokat mondanám, de ez nem vont le érdemben a teljesítményéből. Az első helyezett, Alexandru Aghenie, bár sokkal jobb lett, mint az elődöntőben, győzelmével mégis meglepetést okozott. Bár a magas regiszter fénnyel és erővel szól, mélyebben a korábban kifogásolt érdesség, kellemetlen mellékszín továbbra is fennáll, és ezen az sem segít, hogy a bariton – egyébként ígéretes módon – megtanult finoman énekelni.

Munkában a zsűri (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)
Munkában a zsűri (fotó: Tuba Zoltán / Zeneakadémia)

Végezetül következett a hazai versenyző, a nagydíjas Vörös Szilvia. Aki hallotta már őt énekelni, az alighanem sokat várt tőle – lapunknál is többször méltattuk már érdemeit –, a győzelem azonban több ennél, hiszen az operaélet meghatározó alakjai ismerték el a fiatal énekesnő művészetét. A gálán énekelt áriájában (Donizetti A kegyencnő című darabjából) persze ismét megbizonyosodhattunk róla, miért is történt így: a hang szép színű, telt, gazdag, kiegyenlítetten szól minden regiszterben. A magabiztos technikai tudás, a drámai kifejezőerő mind-mind gazdagította az igen értékes teljesítményt.

Azzal kezdtem a cikket, hogy fiatal énekesekkel mindig érdekes foglalkozni. Nos, az se csüggedjen, aki ezúttal lemaradt: a döntősök közül többen nyertek szerepfelkéréseket, így Vlada Borovkót, Signe Ravn Heiberget és természetesen a három helyezettet is hallhatjuk majd még Magyarországon énekelni, ahogyan természetesen nagydíjgyőztes mezzoszopránunkat is. Remélhetőleg még sokszor…

Fotók: Mohai Balázs, Tuba Zoltán / Zeneakadémia