Ó szó, te szó…

2012. szeptember 6.

Arnold Schönberg Mózes és Áronja a berlini Musikfesten, 2012. szeptember 2. NOVOTNY ANNA beszámolója

Michelangelo: Mózes

A Musikfest Berlin a német főváros egyik legjelesebb klasszikus zenei rendezvénye. Az augusztus 31-től szeptember 18-ig ívelő koncertsorozat voltaképpen a 2012-2013-as koncertszezon nyitófesztiválja. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy ezalatt a viszonylag rövid idő alatt olyan művészek, zenekarok, karmesterek látogatnak el Berlinbe, akik adott esetben egy teljes évad kiemelkedő eseményeit képviselhetnék. A fesztivál alapvetően a szimfonikus zenére koncentrál, de bőven akad vokális zene is a kínálatban. Hogy csak néhány nevet emeljek ki a sok közül: Thomas Hampson és Kent Nagano a nyitókoncerten lépett fel, a fesztivál programján megtaláljuk Schönberg Varsói túlélőjét vagy Sztravinszkij Zsoltárszimfóniáját. Copland-dalokat énekel Susan Graham, felcsendül a Porgy és Bess, John Adams pedig saját operáját, a Nixon Kínábant dirigálja a BBC Szimfonikus Zenekar élén.

Az előbbi rögtönzött és szimfonikus műsort mellőző listából világosan látszik: 20-21. századi muzsikával van dolgunk. Az idei program amerikai zeneszerzők, valamint az Amerikai Egyesült Államokba emigrált európai szerzők művei köré szerveződött. Sokhelyütt elképzelhetetlen volna egy olyan komplett fesztiválműsort összeállítani, ahol Copland, Cage, Carter, Ives, Varèse és Schönberg alkotják a program gerincét, némi Gershwinnel, Bernsteinnel és Barberrel meghintve. Eltűnődtem, vajon a kitűnő előadók, vagy valóban a műsor csalogatja-e be az embereket a koncertterembe, de így vagy úgy, a borsos jegyárak ellenére teltházasak az esték a Berlini Filharmónia épületében. Örömmel látom, hogy – talán nem túlzás ezt állítani – Európa jelenlegi „kultúrfővárosában” Schönberg nem szitokszó, és a koncertlátogatók tudják, ki az az Aaron Copland vagy Charles Ives.  Ahogy a műsorfüzet humorosan jelzi, nem csupán elnökválasztás zajlik idén az USA-ban: száz éve, 1912. szeptember 5-én született, és húsz éve hunyt el John Cage. Szorosan összefonódó szálak szövik be a programsorozatot. Szeptember 12-én felcsendül Cage Apartmenhouse 1776 című műve – attól a szerzőtől, akit Schönberg két éven át tanított zeneszerzésre az Egyesült Államokban.

Sylvain Cambreling (fotó: Marco Borggreve)

Szeptember 2-án a fesztivál egyik legkiemelkedőbb koncertjére, a Mózes és Áron koncertszerű előadására került sor. A világ koncerttermeiben igencsak ritkán szereplő alkotás kapcsán nekünk, magyaroknak valószínűleg azonnal a Kocsis Zoltán által dirigált 2009-es miskolci és 2010-es budapesti előadások jutnak eszünkbe, ez utóbbit jómagam is hallottam a Művészetek Palotájában. Nyilvánvaló a fontos különbség: Berlinben az eredeti, két felvonásos mű került színre koncertszerű előadásban, s ami még fontosabb: szünet nélkül. Azt kell, hogy mondjam, az a kétely, mely Budapesten motoszkált bennem, most teljes mértékben beigazolódott: Schönberg, aki 1930 és 1937 közt komponálta a töredékes operát, és csak 1951-ben, azaz majdnem huszonöt évvel később hunyt el – talán nem véletlenül nem fejezte be a művet. Az opera ereje éppen ebben a két felvonásban áll, a zárószavak és záróakkordok feszültsége elvész egy esetleges harmadik felvonásban. Éppen ezért tartottam kitűnő – ámbár hallgatót és muzsikust próbáló – feladatnak a szünet nélküli megszólaltatást. A teológiai és pszichológiai problémákkal terhelt mű legnagyobb dramaturgiai problémája, hogy az operában – ellentétben az eredeti bibliai történettel – mindenkinek igaza van. Az egyiptomi rabságtól szenvedő nép ábrázolható isteneket kíván, hisz hozzájuk szokott.  („Imádni? Kit? Hol van ő? Nem látom őt! Hol van ő? Jóságos-e vagy sem? Szeretnünk vagy félnünk kell őt? Hol van? Mutasd meg, s úgy letérdelünk, úgy idevonszoljuk a barmot, az aranyat, a gabonát és a bort. Mindent meg kell kapjon az Istened, ha mi az ő népe vagyunk, ha ő a mi Istenünk, ha megvéd minket, ámde hol van? Mutasd meg őt nekünk!”) Mózes az Eszmét, Isten szavát követi, s a nép akaratát figyelmen kívül hagyja („Az én szerelmem az Eszméért való, én csak érte élek.”), míg Áron, a közvetítő, próbál köztes megoldást találni („Egy nép sem foghat föl mást, mint részleges képet, egyetlen megfogható részét csupán a teljes egésznek. Csak így tudod magad megértetni a néppel, ha az általuk megszokott módon beszélsz.”). És végül a kőtáblákat összetörő Mózes sem tudja már, vajon képes-e küldetése beteljesítésére. „O Wort, du Wort, das mir fehlt!” –hangzik fel Mózes utolsó mondata. Schönberg egy helyütt azt írta Mózesről: „Az én Mózesem hasonló Michelangelo Mózeséhez. Ő nem emberi lény.” Éppen ezért feloldhatatlan a konfliktus, és ebben rejlik a megoldhatatlan probléma. Válaszok nincsenek, csak végeérhetetlen kérdések és teológiai viták sorozata.

A Délnémet Rádió Szimfonikus Zenekara (fotó: Klaus Polkowski)

A monumentális mű a Baden-Badeni és Freiburgi Délnémet Rádió Szimfonikus Zenekara és az Europachorakademie koprodukciójában hangzott el, az együttes élén Sylvain Camberling-gel. A francia karmestertől nem idegen a kortárs zene, hiszen egy ideig Pierre Boulez meghívására az Ensemble InterContemporain vendégkarmestere volt. Több mint egy évtizedig, 2011-ig állt a Délnémet Rádió Szimfonikus Zenekara élén, jelenleg a Stuttgarti Opera vezető karmestere. Értő kézzel dirigálta a hatalmas apparátust, kiemelve a mű dramaturgiai csúcspontjait. A zenekar felkészültsége és precizitása megengedte, hogy a művet pompás interpretációban hallhassuk. A koncertszerű előadás egyik átkaként a zenészek és a kórustagok ki-be sétáltak az előadás közben, nyilván a koncertterem adottságainak számlájára írható, hogy nem lehetett kevesebb mozgással megoldani a helyváltoztatást. Ez azonban mit sem vont le a zenei értékből. Franz Grundheber bariton, a Hamburgi Opera énekese lépett színpadra Mózes szerepében. Széles repertoárja a Mozart-szerepektől kezdve Wagneren át a Luluig ível, méltóságteljes telt hangja mennydörgésként hatol át a sűrű zenei szöveten. Méltó párja Andreas Conrad (Áron), aki, bár a magasabb lágéban néhol erőtlenebbnek bizonyult, tökéletesen kiegészítette szerepbeli testvérét. A kórus (élükön Joshard Daus) szerepe a szólistákéval vetekszik. Szuggesztív és lehengerlő, ugyanakkor pontos és fegyelmezett előadásmód jellemezte produkciójukat. Nem volt szükség előzetes reklámkampányra, nem kellett „becsábítani” a közönséget. A mű és az interpretáció magáért beszélt, a záró hangokat követő feszült csendben az ember valóban azt gondolta: mit lehet ezek után mondani…? Ó szó, te szó… miért nem talállak?

Fotók: Marco Borggreve, Klaus Polkowski / Musikfest Berlin

Hasonló bejegyzések