Nyomokban értelmezést tartalmazhat

Richard Wagner: Tannhäuser – a Magyar Állami Operaház előadása, 2013. október 19. KONDOR KATA írása

Sümegi Eszter és Frank van Aken, a háttérben Kálmándi Mihály (fotó: Nagy Attila)
Sümegi Eszter és Frank van Aken, a háttérben Kálmándi Mihály (fotó: Nagy Attila)

Tavaly nyáron, a Budapesti Wagner-napok Tannhäuser-produkciója után megfogadtam, soha többé nem nézem meg a darab operaházi előadását. Ennek oka egyrészt a különböző mélységű interpretáció volt: a Müpa-beli rendezés olyan alaposan és részletesen tárta fel a mű jelentéstartományát, hogy úgy éreztem, kínszenvedés lenne utána egy sekélyesebb színre állítást látni. Másrészt akkoriban az Operaházban már a főbb szereplők között is fordultak elő az adott szólam megszólaltatására oly mértékben képtelen előadók, hogy a produkció élvezhetetlenné vált.

Mikor megláttam, hogy az idei évben az Operaház felfrissítve és kiváló szereposztással tűzte műsorra a Tannhäusert, persze megszegtem a fogadalmam. Hogyne tettem volna: számomra kevésbé kedves művek esetében sem szoktam az ilyesfajta elhatározásaim mellett kitartani, ha egy-egy jó szereposztáshoz lehet szerencsém. Bár az említett okok miatt nem voltam száz százalékig meggyőződve arról, hogy a produkciót érdemes megőrizni, mi több, energiát fektetni a feljavításába, úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt.

Már a nyitány alatt éreztem, hogy jó helyen járok: a Magyar Állami Operaház Zenekara szépen, kidolgozottan szólaltatta meg a művet. A karmester, Christian Badea a Wagner-zene értő tolmácsolójának bizonyult, a jól felépített fokozások, a fontos részletek kiemelése mind-mind hozzájárult az élményhez. A magas színvonalú interpretáció az előadás egészére jellemző maradt, és a zenekar részéről harmadik felvonásban, Erzsébet és Wolfram jeleneténél érte el a tetőpontot. A művészi teljesítményhez a Magyar Állami Operaház Énekkara is hozzátette a maga részét, egy minimális pontatlanságon kívül rájuk sem lehetett panasz.

Wolfram és Hermann: Kálmándi Mihály és Fried Péter (fotó: Nagy Attila)
Wolfram és Hermann: Kálmándi Mihály és Fried Péter (fotó: Nagy Attila)

A függöny felgördülte után már nem lehetett teljes az örömöm. Bár a díszlet (Kecskeméti Sándor) jelentős megújuláson esett át, és így már nem annyira csúnya, mint a korábbi előadásokban, Schäffer Judit jelmezeit illetően (gondolok itt például Tannhäuser második felvonásbeli, meghatározhatatlan színű köpenyére, vagy a nemesek csillámporba mártott pokrócára) továbbra is megmaradt az az érzésem, hogy kizárólag azokat az anyagokat használták fel készítésük során, amelyek sehova máshova nem kellettek.

A rendezés értékelését tekintve már bonyolultabb a helyzet. Egyfelől örvendetes, hogy tanúi lehettünk néhány kísérletnek, amelyben Szinetár Miklós megpróbál kezdeni valamit a darabbal, azon kívül, hogy némi logikai bukfencekkel színre állítja (azért azoktól sem menekültünk meg: ilyen a Vénusz ágyában csizmában fekvő Tannhäuser, vagy a második felvonás azon része, mikor az addig legálmosabban ücsörgő Walter fortyan fel). Szép, poétikus jelenet lett azonban, ahogyan Erzsébet jelképesen megválik földi mivoltától, a dalnokversenyen pedig jól egyéníti a résztvevőket, ahogyan mindannyian egy-egy rájuk jellemző pici különbséggel hajolnak meg. Sőt, egy motívum még a darab egészét átfogó értelmezés meglétét is sugallja: a jelenetek nagy részében a háttérben ragyog egy fény – csillag –, amely a Vénusz által uralt jelenetekben vörösesen, Erzsébet megerősödése esetén kéken világít. A két nőalak ilyetén összekapcsolása, ugyanannak az erőnek kétféle megnyilvánulásaként (ahogyan az Esthajnalcsillag is megegyezik a Vénusz bolygóval) a darab mélyebb megértésének szándékáról tanúskodik.

Mégis – mindez kevés. Az értelmezési kísérletek csak a darab felszínét kapargatják, nem tudnak/akarnak igazán elmerülni benne. Mert az egy dolog, hogy felfedezünk a darabban bizonyos jelképrendszereket, de milyen szerepet játszanak ezek a történetben, mi közük a szereplők cselekedeteihez, sorsához? Nem kapunk választ. Ami pedig a színészvezetést illeti, nem tehetünk úgy, mintha nem láttuk volna akár idehaza is a legújabb rendezői irányzatok minden apró rezzenést kidolgozó, valóban hús-vér embereket elénk állító megoldásait. Ez, amit a Tannhäuserben látunk, sajnos ma már kevés és felszínes.

Vénusz és Tannhäuser: Németh Judit és Frank van Aken (fotó: Nagy Attila)
Vénusz és Tannhäuser: Németh Judit és Frank van Aken (fotó: Nagy Attila)

A kiváló énekesek szerencsére kárpótolnak a rendezéssel kapcsolatban továbbra is megmaradó ellenérzésekért. Nem is elsősorban a címszerepet éneklő Frank van Akenra gondolok, aki ugyan szép hanggal rendelkezik, de az első felvonásban aggodalmat kelt, sokszor mennyire erőlteti: a legtöbb magasság vagy tartott hang árt neki. A további felvonásokra teljesítménye javul, így összességében alakítását a korrekt jelzővel illetném. Nem tökéletes hangi megformálás, nem túl izgalmas figurateremtés, ám mivel nem túl sok jó Tannhäuser szaladgál a világban, nagyon nem panaszkodhatunk rá.

Ellenben Sümegi Eszterről csak a legjobbakat lehet elmondani: kiváló énekesnőnk még a saját művészetéhez mérve is kimagaslót nyújt. Amellett, hogy hangja mindazzal az erővel, szépséggel, könnyedséggel rendelkezik, ami Erzsébet megformálásához kell, csodálatosan kifejezően szólaltatja meg a szerepet: hallhatjuk a fiatal lány könnyed, világos hangszínét, az élete fordulópontján álló nő drámai erejét, és legvégül a csendes lemondást is.

Erzsébet: Sümegi Eszter (fotó: Nagy Attila)
Erzsébet: Sümegi Eszter (fotó: Nagy Attila)

Kálmándi Mihály hasonlóképpen az este legemlékezetesebb szereplői közé tartozik. Így van ez már az első két felvonásban is, ahol biztos és szép színű baritonja számos örömteli percet okoz, ám a legjelentősebbet természetesen a harmadik felvonásban nyújtja: előadásában a Dal az Esthajnalcsillagról csodálatosan finom és emelkedett lesz, és az egész este legnagyszerűbb perceihez sorolható.

Németh Juditot valószínűleg nem a legjobb napján láttam. Bár nagyszerű Wagner-énekesnőnk így is emlékezeteset alkotott, éppen saját magához képest keltett hiányérzetet. Különösebb probléma nem akadt az igen nehéz Vénusz-szólam megszólaltatásával, csak éppen hiányzott az a tökéletesen szépen és magabiztosan csengő hang, amit a kiváló művésznőtől megszokhattunk.

Zárójelenet (fotó: Nagy Attila)
Zárójelenet (fotó: Nagy Attila)

Hermann őrgróf szerepét Fried Péter sűrű, ám talán éppen ezért kissé merev hangon szólaltatta meg. A négy dalnok szerepében Szappanos Tibor, Egri Sándor, Nyári Zoltán és Cserhalmi Ferenc tisztességgel helytállt: egyetlen kifogás lehet velük kapcsolatban, hogy az együtteseikben mindig a kevésbé szép, élesebb hangok szóltak ki. Wierdl Eszter Pásztorfiúként kedves, könnyed figurát és hangot mutatott meg.

Bár a felújítás létjogosultsága továbbra is kérdéses, jó volt látni egy Tannhäuser-előadást az Operaházban a kiváló énekeseknek, a karmesternek és a zenészeknek köszönhetően. De azért már várom a Wagner-napokat…

Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház