Nyitány

2013. február 12.

Rolando Villazón Verdi-lemezéről. BÓKA GÁBOR kritikája

Villazón - Verdi

Villazón – Verdi

A Verdi-év előrehozott nyitányaként került a boltokba tavaly év végén Rolando Villazón legújabb szólólemeze a Deutsche Grammophon kiadásában, mellyel a mexikói tenor a bussetói mester előtt tiszteleg. A lemezpiac helyzetét ismerve, dupla évforduló ide vagy oda, sem Wagner, sem Verdi életművéből nem várhatók dömpingben az újonnan rögzített teljes felvételek, így már az is figyelemre méltó, ha egy énekes veszi a bátorságot, hogy a repertoár leginkább telített részéből próbáljon kihasítani magának egy szeletet – főként, ha saját korábbi produkciójával is versenyre kell kelnie. Villazón már korábban, még a Virgin égisze alatt rögzített egy Verdi-lemezt, részben a mostanival azonos műsorral, így aztán okkal vetődik fel a kérdés: volt-e értelme elkészíteni az újabb válogatást? A kérdést két úton válaszolhatjuk meg, de a végeredmény, előrebocsátom, mindkét esetben határozott igen.

Az első szempont: a műsorválasztás. Szemben a korábbi lemezzel, a mostani korong szűk egy órájának nagyjából a felét Verdi korai operáiból vett részletek teszik ki: az Oberto, A két Foscari, A lombardok és A kalóz áriái, illetve jelenetei csendülnek fel. Nyilván nem független az előadás alább részletezendő minőségétől, hogy mindegyik részletet a felfedezés örömével hallgatjuk: hiába tanulmányoztuk már egyik-másik darab kottáját, hallgattuk meg teljes felvételét, újra és újra kénytelenek vagyunk rácsodálkozni, hogy a szerző által is egyhangúnak tartott korai operák nem csupán összhatásukban, „támadóerejüknél” fogva hatásosak, de megannyi részletszépséggel is megajándékoznak. Jelen CD-n mindenekelőtt a felsorolt áriák bevezető recitativói nyűgöznek le drámai intenzitásukkal és színgazdagságukkal – A kalóz esetében a lemez alkotói még azt a kockázatot is vállalták, hogy egy önálló scenát, vagyis nem-ariózus jelenetet is felvettek a műsorba.

Ehhez hozzájárul egy igazi ínyencfalat: három Verdi-dal Luciano Berio hangszerelésében. E művek önmagukban véve is különlegességek számítanak: noha Verdi daltermése mind kottában, mind hangfelvételeken hozzáférhető (hajdan a Hungaroton is forgalmazott egy Verdi-dallemezt Takács Klára előadásában), a valódi (el)ismertséget sosem tudták kiharcolni e miniatűr gyöngyszemek – gyaníthatóan nem csak azért, mert az operák árnyékában keletkeztek, de azért is, mert a dalestek műsorát (már ahol még egyáltalán él e műfaj) döntően a német repertoár uralja. Most itt a lehetőség az ismerkedésre, ráadásul mindjárt különleges tálalásban. Berio hallhatóan nem kísérletezik azzal, hogy valamiféle pszeudo-Verdi hangzásvilágot teremtsen: egyetlen kivételtől eltekintve (az In solitaria stanza egyik dallamához, melyet Verdi átemelt A trubadúr első Leonóra-áriájába, az opera megfelelő helyének hangszerelését társítja) egyéni színeket kever ki. Ezt olykor jellegzetesen XX-XXI. századi módon teszi, néha viszont egyéb stílusokkal kacérkodva: a L’esule elemzők által is sokszor tárgyalt bizonytalan hangnemű, a német romantika hangját felidéző hangszeres bevezetőjét teljesen wagneresre hangolja, olyannyira, hogy még a Lohengrin Grál-dallamát is belekomponálja – mindezek után különös kontrasztként hat a felcsendülő kétrészes áriaforma.

Mindez persze csak elméletben okozna élvezetet, ha nem társulna mellé a bevezetőben sugallt másik szempont: az előadás magas színvonala. Kétes dolog valakit állandóan azzal dicsérni, hogy hangi krízise után milyen nagyszerűen magára talált, de mégsem tehetek mást, mint hogy a tavalyi Werther-lemez után újra leírom: e CD tanúsága szerint Rolando Villazón ismét teljes fegyverzetében áll előttünk. A páncélon persze eredendő gyártási hibákat és apró külsérelmi nyomokat is találhatnak a mindent aprólékosan feljegyző Beckmesserek: a hang eredendő szépsége, spinto-jellege nem fedi el teljesen bizonyos fokú mellékzörejét s néhány exponált magasság forszírozott voltát (érdekes, hogy ezzel szemben épp a Traviata Alfréd-áriájának rettegett C-je sikerül igen meggyőzően). A már említett eredendő szépség mellett azonban számos, az apró hibákat bőven felülíró erény sorakozik fel, melyek közül csupán egyetlen egy a legkülönbözőbb szerepekben megnyilvánuló érzelmi involváltság, melyet soha, pályafutásának mélypontján sem lehetet elvitatni Villazóntól. Ezúttal azonban feltűnik, hogy az érzelmek milyen széles skáláját képes megszólaltatni vokális eszközökkel, kezdve az Oberto Riccardo-áriájnak mély bűntudatától A lombardok és Az álarcosbál tenorhőseinek naiv elfogódottságán át a Falstaff Fentonjának bensőséges természetlírájáig. Mindezek közben olyan, hitelesen szinte előadhatatlan részleteket is megold, mint a Rigoletto Kesztyű-áriája és Az asszony ingatag-ja: ezúttal nem tenoristák jelentés nélküli bravúrszámait halljuk, hanem az élet császárának legsajátabb önkifejezését – magabiztosan, fölényesen.

A különlegesen igényes, szép kiállítású lemez zenekari kíséretét több mint meggyőzően látja el a Torinói Teatro Regio Zenekara Gianandrea Noseda vezényletével. Két számban a feltörekvőben lévő Mozart-szoprán, Mojca Erdmann is közreműködik néhány szó erejéig Oszkárként, illetve Annuskaként, hogy ne csorbuljon a drámai teljesség. Annál érthetetlenebb, miért nem került fel a CD-re a Traviata Alfréd-áriájának két része közötti rövid Annina-jelenet: fölösleges szépséghiba ez egy minden más szempontból csak dicsérhető kiadványon.

Villazón – Verdi
Km.: Rolando Villazón, Mojca Erdmann – ének; Torinói Teatro Regio Zenekara
Vezényel: Gianandrea Noseda
Kiadja: Universal / Deutsche Grammophon

Hasonló bejegyzések