Nuccira várva

2011. november 15.

Rigoletto az Operaházban, 2011. november 4. FÜLÖP KÁROLY írása

Az ígéret szép szó, be is tartanak neki a Magyar Állami Operaházban mostanság. A Premier-bérlet Ókovács Szilveszter működésbe lépésével gyakorlatilag értelmét vesztette; hiába ígérték benne a Notre Dame-ot meg a Rajna összes kincsét, nézhetjük a korábbi repertoárdarabokat. Hasonlókat, mint a Rigoletto. Eszembe nem jutott volna megnézni az előadást, ha nem Leo Nucci neve áll a színlapon. Mégiscsak korunk egyik legnagyobb bariton sztárja, világnagyság, hátha valami új minőséget hoz az üres, csiricsáré látványossága mellett amúgy lagymatag produkcióba. Gyanakodnom kellett volna, hiszen Győriványi Ráth György vezetői felbukkanásait mindig Leo Nucci neve fémjelzi, noha még egyszer sem érkezett meg a világjáró művész. Már a korábbi Macbeth óta – akkor még Guleginával együtt – nagyon szeretnénk, de valamiért mindig elmarad a találkozás. És lőn: pár nappal a mostani előadás előtt felröppentek hírek, hogy ezúttal is hiába várjuk a neves énekest. De ha már így alakult, véleményem szerint lett volna néhány erkölcsi kötelessége az Operának: egyrészt a plakátokon feltüntetni, másrészt előadás kezdetén a függöny előtt bemondani a szereplőváltozást – biztos van, aki a mai napig hiszi, hogy Leo Nuccit látta –, és a nézőknek felajánlani a jegy visszaváltásának lehetőségét. Persze tudjuk: nem szereposztásokat, hanem előadásokat értékesítenek, de talán ekkora név esetében ezt mégsem hihetik komolyan az opera világában járatos szervezők.

Egy nyolcvanas évekbeli karikatúra jut eszembe a Ludas Matyiból. A képen falusi kocsma, nevezhetjük Becsali csárdának. Előtte plakát valami hasonló szöveggel: „Nálunk minden este műsoros est, fellép Tina Turner vagy Szabó Böske…” Lehet számolgatni, vajon mekkora eséllyel léphetett volna fel a rocknagyi a nyolcvanas évek közepén egy kis falusi kocsmában. Nos Nucci fellépésére is elég kevés esély volt, ha hihetünk a neten keringő háttérinformációknak. A hasonlat csak ott sántít, hogy sajnos nem a legjobb hazai erőket mozgósították az itáliai Oroszlán helyett, hanem egy éppen ráérő külföldit. Pedig Jorge Lagunes szerencsétlen beugrásánál helyi kedvenceink, pl. Fokanov Anatolij, Perencz Béla vagy  Kálmándi Mihály alighanem jobban megoldották volna a púpos bohóc szerepét. Ám ilyen esetekben nyilván „a közönségnek külföldi név kell” alapon valahol összeül a MÁO válságstábja, kinyitják a B és C kategóriás külföldi énekesek portfólióját, s kifőznek valami okosat. Mi meg ehetjük.

Nyitójelenet (fotó: Mezey Béla)

Nos, Leo Nucci helyett most meghívták Jorge Lagunes mexikói énekest. A fájlmegosztó oldalakon előre tájékozódó néző még reménykedve indul a színházba, a művésztől egész szép felvételek vannak fent a világhálón. Csak éppen a helyszínen kiderül: a felvételek hangzásképe jórészt a hangtechnikának köszönhető. Lagunes jó kiállású énekes, a hangszíne is szép, de a volumen kicsi. Már a nyitókép alatt kiderül, messze van ő (még) a Rigoletto címszerepétől mind hangban, mind jellemábrázolásban. Egészen egyszerűen érnie kell még a szerepre, a figura hiteles megformálására. Viszonylag tisztességes énekesi helytállás tanúi lehetünk, vagyis Jorge Lagunes elénekli a szólamot a rendelkezésére álló vokális eszközeivel, csak épp jóval a figura kívánta szenvedély hőfoka alatt. Alakításának legizgalmasabb pontja, amikor a néző azon aggályoskodhat, vajon megtalálja-e szegény púpos a kallantyút, aminek kiakasztásával odébb tudja tolni az öltözőtükröt. Nagy nehezen sikerül, de a mutatvány az énekes figyelmét is felőrli: korán is lép be a „Pari siamo” áriába. S amikor az addigi üzembiztos tartományt elhagyva ugyanezen ária utolsó hangját megpróbálja erősen, szenvedéllyel teltebben kiénekelni, erős gikszer, hosszan kitartott rekedt hang lesz a vége. Héja Domonkos karmester itt feladja a küzdelmet, a továbbiakban ilyen krízishelyzetekben jól rányomja a zenekart az énekesre, hogy lehetőleg ne halljuk, ha újabb gikszer történik. Csak hát így a katarzis marad el például mindkét „átok”-felkiáltásnál vagy a Bosszú-kettősben, aminek végén már csak Gilda szólamát hallani. A művészről szép pillanatokat leginkább a Gildával való lírai kettőseiből őrizhetünk, persze nem kis része van ebben a szerepet tolmácsoló Miklósa Erikának. Miklósa alakítása az évek során egyre árnyaltabb lesz, hitelesen és megejtően tudja ábrázolni a szerelem csodájára váró naiv leány portréját. Koloratúráiban brillírozik, könnyedén, légiesen formálja az éteri szépségű hangokat, gyönyörű pillanatokat okozva rajongóinak. Bár nem újdonság, amit produkál, hanem évek óta tartó és fejlődő, magas, előre kiszámítható színvonal, érte volt érdemes elmenni erre az előadásra. Aki nem kedveli őt, annak érte sem – az hiába fizette ki most a helyárat.

A mantuai herceg is megoldható lenne hazai erőkkel, igaz, problémásabban, mint a bariton címszerep. Ez viszont nem mentség Alex Vicens szerepeltetésére: róla is elmondható mindaz, ami Lagunesról a jó kiállástól a teljesen átlagos, picit az alatti teljesítményig.

Egyébként a színpadon minden úgy történt, mint máskor: Maddalena csábított és kérlelt (Szolnoki Apollónia az erősebbek közé tartozott ezen az estén), Monterone jött, látott és lőtt (Egri Sándor legalább erőteljes figurát hozott, átka pisztoly nélkül is elég fajsúlyos lett volna). Az átkot most is Sparafucile teljesítette be: Sebestyén Miklós egyelőre még ígéret a szerepben, éneklése reményt ad egy későbbi szép karrier befutására.

Nucci nélkül már Győriványi Ráth György sem vezényelte el a darabot, helyére Héja Domonkos ugrott be, aki bár igyekezett, a rövid idő alatt nem tudta teljesen összefésülni a zenekart, és az énekkarban is akadtak szétcsúszások.

Nos, borítsunk fátylat erre az előadásra, hamarosan elfelejtjük. Azonban máris itt a következő világnagyság: Juan Diego Flórez… Kicsit félek ezek után. Ha helyette is – mondjuk – Francesco Anile jön, erős maledizionét mondok a MÁO-ra. Vagy küldök egy vudu-varázst!

Fotó: Magyar Állami Operaház, Archívum / Mezey Béla

 

Hasonló bejegyzések