Non rivedrò più Aida…

Verdi operája a Szabad Tér Színház műsorán, 2014. augusztus 3. FÜLÖP KÁROLY kritikája

Aida: Sümegi Eszter (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)
Aida: Sümegi Eszter (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Aida elköszönt. Nagy Viktor szegedi rendezésének operaházi-Erkel színházi adaptációja (mely két évtized alatt a lengyelországi Wrocławtól Japánig több helyen is vendégszerepelt a nagyvilágban) a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon búcsúzott el a közönségtől, a helyszín adottságaihoz igazított „egyedi hangzás- és látványvilággal, külföldi sztárvendéggel a főszerepben”.

Az előadás margitszigeti változata szomorú mementóként mutatja, hogy Csikós Attila egykor csodálatos szegedi, majd operaházi díszletének már csak torzója maradt, illetve csak töredékesen rekonstruálható a szabadtéri színpad sátra alá. Így le kellett mondanunk a Nílus-part pálmafáiról, Amneris lakosztályáról, egyszóval mindvégig egyetlen, változatlan díszlettel mutatták be most az operát. Ez, a monumentalitás és a változatosság elvesztése a kisebb probléma; a nagyobb az, hogy az új térben valóban átgondolt rendezői igazítások helyett ötletszerű módosítgatások történtek, amelyek látványban, a teátrális tablóképekben talán elfogadhatók, viszont dramaturgiailag megoldatlanságról tanúskodnak. A legszembeötlőbb: az oltár alatti sír mindvégig színen van, nyilván az átdíszletezés problémái miatt. Viszont ennek teteje különféle vonulások és szertartások fókuszpontjává válik – tehát mondhatnánk, hogy ez még rendben. De akkor már mégiscsak nevetés környékezi a nézőt, amikor Amneris felszólíttatik, hogy a győzelmi díszt az oltár tetejéről próbálja az alant, két méterrel lejjebb álló hadvezér fejére helyezni. Amneris nem megy le, Radames meg föl nem, így az átadás elmarad. Még kínosabb Aidának, majd Radamesnek a sziklasírba helyezése félárnyékban, majd a sír megnyitása – hogy azért lássunk-halljunk is valamit. Vágó Nelly látványos, színes jelmezkollekciója őrzi eklektikus időtlenségét.

Itt lett volna a lehetőség, hogy a több mint két évtizedes produkció kicsit újragondolva, a legjobb formájában búcsúzzon el a közönségtől. Ez szcenikailag nem történt meg, zeneileg szerencsére sikerült megmenteni a mundér becsületét.

Amneris és Radames: Wiedemann Bernadett és Thiago Arancam (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)
Amneris és Radames: Wiedemann Bernadett és Thiago Arancam (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Az előadás külföldi sztárvendége Thiago Arancam, brazil-olasz tenor volt, aki a világ számos operaházában szerepelt már sikerrel (többek között: San Francisco, Szentpétervár, London, Bécs, Párizs, Moszkva, Peking), fontosabb szerepei Don José, Pinkerton, Cavaradossi, Radames. A Budapesti Nyári Fesztivál meghívására ez utóbbi szerepében mutatkozott be a magyar közönségnek. A plakátokról jó kiállású, elszánt tekintetű, sármos fiatalember tekint ránk, mellette nagy betűkkel: AIDA. Nem először fordul elő, hogy az előadást nem a címszereplővel reklámozzák, de akkor legalább valami kiegészítést elbírt volna ekképpen: „Radames szerepében…” Nos, a jó kiállású fiatalember, Thiago Arancam meg is jelent a színpadon, illúziókeltően, sőt még énekelt is: nagyobb panaszra ezen a téren sem lehet okunk. Persze az Aidához szóló románc lehetett volna könnyedebb; inkább éreztem a szám sikeres teljesítésére összpontosító görcsösséget, mint a szabadság és a szerelem ábrándjának szárnyalását. Pedig az énekesnek a szerephez elvártnál líraibb hangszíne pont ebben a számban érvényesülhetett volna ideálisan.Az előadás második részében vált Arancam éneke igazán szenvedélyessé. a harmadik-negyedik felvonásban egészen kiváló volt. A probléma a szerepformálással van: játéka – ha van olyan – teljesen szenvtelen, az énekes tanácstalanul téblábol a színen, s teljesen mindegy, hogy szerelmi szenvedélyt, meg nem alkuvó hősi makacsságot vagy a haza védelméért való elszántságot kellene tolmácsolnia – mozdulatlan, kissé nyársatnyelt marad mindvégig. Még leginkább a szenvedés pillanataiban hiteles, produkciójának legerősebb része a Nílus-parti finálé. Arancam netes videóit nézve úgy gondolom, a színészi hiányosságokon esetleg hosszabb próbaidőszakkal, hatékonyabb rendezői instrukciókkal lehetett volna javítani. Így a vendégművész első pesti fellépése megmarad egy felkapott, ám még kiforratlan művész ígéretes vokális produkciójának.

Amneris, a király és Ramfis: Wiedemann Bernadett, Berczelly István és Palerdi András (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)
Amneris, a király és Ramfis: Wiedemann Bernadett, Berczelly István és Palerdi András (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Persze vendégsztár legyen a talpán, aki két olyan énekesnő mellé érkezik az Aidába, mint Sümegi Eszter és Wiedemann Bernadett. Utóbbival kapcsolatban úgy éreztem, hogy most nem a legjobb formájában énekelt, olykor a magasságok kiélesedtek, egy-egy hangról hamarabb lejött – például a Radamessel vívott kettősében –, ezeken a problémákon azonban hatalmas énekesi rutinnal, a szerep aprólékos kidolgozottságával sikerült túljutnia, s a reménytelen szerelmi vágytól gyötrődő királylány megejtő portréját adta.

Aida és Amonasro: Sümegi Eszter és Kálmándi Mihály (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)
Aida és Amonasro: Sümegi Eszter és Kálmándi Mihály (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Sümegi Eszter világklasszis Aida, mindig tud valami újat, valami mást hozzáadni a szerephez, mindig izgalmas. A figura megformálásában évről évre drámaibb, miközben a líraiság sem vész el: csodálatos pianókat, pianissimókat énekelt ezen az estén is. Nagyon jelentéktelen apróságokat persze lehetne találni a vokális teljesítményben, de méltatlan és igazságtalan lenne. Sümegi Eszter Aidája olyan művészi csoda, amit rögtön hungarikummá védetnék le, s persze felvételen is rögzítenék.

A király szerepében az operaházi művészek doyenjét, Berczelly Istvánt láthattuk. A hang mára természetes töredezettsége ellenére Berczellynek sikerül hiteles figurát teremtenie: az idős fáraó minden megnyilvánulása, mozdulata népe előtt tiszteletet parancsoló, miközben a néző számára nyilvánvaló, hogy az események szálait valójában Ramfis tartja a kezeiben. Kettejük konfliktusának drámai összeütközése a második felvonás fináléja, ahol a végső szó a királyé; ehhez kell a szerep terjedelménél jelentősebb, súlyos egyéniség, s ebben a tekintetben Berczelly kiváló választás. A főpap, Ramfis ezúttal Palerdi András volt; alakításában a korábban tőle megszokott drámaiságot, színészi játékkedvet most mérsékeltebbnek éreztem, élet és halál urának ikonikusabb megformálását láthattuk: az egyiptomi falfestmények figurája megelevenedett, ám ezúttal életre nem kelt. Vokálisan Palerdi hosszú ideje az egyik legjelentősebb Ramfisunk, ezt újfent bizonyította. Kálmándi Mihály Amonasro szerepében nyújtott kimagasló teljesítményt, a produkcióban neki is rég birtokolt szerepe az etióp király; a Nílus-parti jelenetben Aidával énekelt duettje az előadás egyik legdrámaibb, izzó jelenete volt. Kiváló karakteralakítás volt Kiss Péteré, aki vészjósló drámaisággal adta hírül az etióp sereg pusztító közeledését. A főpapnő szépen megszólaltatott énekével Schöck Atala járult hozzá a bensőséges templomi szertartás meghittségéhez.

Jól sikerültek a balettbetétek, különösen a papnők tánca tűnt ki éteri varázslatával, de a bevonulási tabló táncos részleteit is összeszedettebbnek éreztem, mint átlag repertoár-előadásokon – mintha a balettművészek (a Magyar Nemzeti Balett művészei, valamint a Magyar Táncművészeti Főiskola hallgatói) komolyan vették volna a szabadtéri bemutató jelentőségét, a megújulás lehetőségét.

Jelenet az előadásból (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)
Jelenet az előadásból (fotó: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál)

Amennyire a mikroportos hangzásvilág mellett megállapítható, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara (az Operaház együttese) és a Magyar Állami Operaház Énekkara jól tudott együttműködni Dénes István karmester irányítása alatt; jól sikerültek a hatalmas finálék, elsősorban a drámai hatás volt a koncepció erőssége. Érzésem szerint a közönség sokkal lelkesebben fogadta volna az előadást, annak részleteit, ám Dénes karnagy úr a zenekar mellett a nézőket is vezényelte, a – zeneszámok lezárása előtt – kitörni készülő tapsokat leintette, így aztán a lelkesedés alább is hagyott mindvégig. Egy könnyedebb nyári estén, amikor a közönség összetétele is eltér a megszokottól, talán megbocsátható, ha néhány taktus áldozatul esik a tapsoknak, s a fegyelmezés helyett a közönségnek lehetősége nyílik felszabadultan örülni.

Elköszöntünk Aidától. Az Operaház áprilisra tervezi Verdi remekművének felújítását új kiállításban, vadonatúj produkció keretében. Mit is mondhatnánk mást? „Ritorna vincitor!” – azaz „Térj vissza győztesen!”

Fotók: Szkárossy Zsuzsa / Budapesti Nyári Fesztivál