Női sors

2016. április 15.

Giuseppe Verdi: Traviata – a debreceni Csokonai Nemzeti Színház vendégjátéka az Erkel Színházban. KONDOR KATA írása a Primavera-fesztivál április 9-i előadásáról

Sokféle oka lehet annak, hogy az ember megnéz egy vagy több előadást az Erkel Színházban tartott Primavera-sorozatból: Budapesten ritkán játszható műveket akar megtekinteni, a fővárosban ritkán vagy nagyon más szerepkörben fellépő művészek teljesítményére kíváncsi, netán valamilyen érzelmi viszony fűzi egyik-másik vidéki színházhoz. Nagy örömünkre szolgálhat, hogy a debreceni Csokonai Nemzeti Színház Traviata-előadása után még egy indokot kell tudatosítani magunkban: olyan produkciókat láthatunk, amelyek színvonalukat illetően versenyre kelhetnek a budapestiekkel.

Violetta és Alfréd: Kolonits Klára és Boncsér Gergely (fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)

Violetta és Alfréd: Kolonits Klára és Boncsér Gergely (fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)

Nadine Duffaut rendezése a legnagyobb elismerésünket vívhatja ki: ha nem is hiba nélküli, de igen igényesen kivitelezett munka. Régen láthattunk ilyen alaposan kidolgozott, minden részletre kiterjedő színészvezetést, mely során semmi nem történik véletlenül, a legkisebb mozdulatnak is jelentősége van. Azok az énekesek is mindig tudják, mit kell tenniük a működőképes szerepformálás érdekében, akiket a sors nem áldott meg kivételes színészi tehetséggel, így nem a pillanatnyi ihleten, hanem az aprólékos munka stabil alapjain nyugszik az előadás kifejezőereje. A jól felépített jelenetek, az egyértelmű viszonyrendszer és az érdekes karakterábrázolás már önmagában is erény, ám ehhez hasonló mélységig végiggondolt, releváns koncepció társul.

Kolonits Klára (Violetta), Gemza Iringó (Germont lánya) és Florin Estefan (Germont) (fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)

Kolonits Klára (Violetta), Gemza Iringó (Germont lánya) és Florin Estefan (Germont) (fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)

A rendező a cselekmény idejét a II. világháborúba helyezte át: Párizs német megszállás alatt van, ám erre csupán néhány motívum emlékeztet (magánéleti drámáról lévén szó, sokkal több lehetőség nincs is, hogy a történelem befolyásolhassa az eseményeket). Az első felvonás estélyén megjelenik egy náci karszalagos tiszt is, különösebb szerep nélkül, ám baljóslatú hangulatot keltve maga körül. A falakon kívüli világ a harmadik felvonásban tér ismét vissza: a karneváli zene közben láthatjuk a foglyok megnyírását és menetelését. És ami a nagyvilágban történik, azt a magánélet is leképezi: az erőszakot képviselő vagy kiszolgáló szereplők elpusztítják mindazt, ami szép és nemes, a szerelmet és a művészetet képviselő Violettát (akit élete valamennyi helyszínére elkísér egy gyengéden szeretett zongora). A pusztulását előidéző férfiak az erőszakhoz való viszonyulás különböző szintjeit jelenítik meg, a nyílt agresszortól (Douphol) az olyan személyen keresztül, aki az ártó energiáit civilizált külső mögé rejti, és akiből csak a körülmények képesek előhozni romboló énjét (Germont), egészen a gyengékig, akik passzív módon támogatják a fennálló hatalmat (Alfredo).

Violetta: Kolonits Klára (fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)

Violetta: Kolonits Klára (fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)

Az előadás jelentősége természetesen ezúttal sem csupán a rendezésen múlik, az énekeseknek a koncepcióval összhangban álló művészi produkciói adják igazi nagyságát. Kolonits Klára épp olyan eszményi Violetta, mint amilyet hangi adottságainak ismeretében várhattunk tőle: ki vonná kétségbe magas színvonalú szólamformálását, atombiztos magasságait, lenyűgöző koloratúrkészségét? Kifejezőeszközeit tekintve mindössze egyetlen kifogásunk lehet vele szemben: egyes frázisok lekerekítése kissé finomkodónak hat, ami nem minden szerep esetében ideális. Ezúttal azonban az alakítás egésze feledteti ezt a szinte még hibának sem nevezhető apróságot, a nagyszerű vokális és színészi teljesítmény az egész este ékköve lesz. Csak egy részletet kiemelve: az énekesnő megrendítően jeleníti meg a betegségében szépségét és dús hajzatát is elvesztő Violettát, harmadik felvonásbeli áriája az est egyik lélegzetelállító pillanata, miközben a rendezés egyetlen fölülről ráeső fénysugárral adja meg neki a vágyott felemelkedést, és erősíti meg a hatást.

Flora és Douphol: Bódi Marianna és Fülep Máté (fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)

Flora és Douphol: Bódi Marianna és Fülep Máté (fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)

Boncsér Gergely az első felvonásban ijesztően pontatlan intonációval kezd, ám a továbbiakban éneke sokat javul. Bár hangjának kellemetlen tompasága többször visszatér, és néhány magasság erőltetettre sikerül, később szép pillanatai is akadnak, különösen a lágyabb, lírai részekben. Hasonlóképpen alakítása is eleinte kissé merev, ám az utolsó felvonásban jól mutatja meg a figura esendőségét.

Florin Estefan szerepeltetése az előadás legnagyobb rejtélye: az énekes teljes mértékben nélkülözi a baritonfőszerep megformálásához szükséges képességeket. Hangja kellemetlenül éles, se mélysége, se magassága nincs igazán, a hangszín folyamatosan, kontrollálatlanul váltakozik. Emellett színészi alakítása sem különösebben izgalmas, annak ellenére sem képes koherens jellemmé formálni a darab talán legproblematikusabb alakját, hogy a rendezés számos ponton a segítségére siet. A már említett elfojtott és csak néha felszínre kerülő agressziója mellett ilyen – egyébként kifejezetten érdekes – megoldás a szereplő állandó manipulációs törekvése, amelyhez saját lányát használja fel.

Violetta és Alfréd: Kolonits Klára és Boncsér Gergely (fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)

Violetta és Alfréd: Kolonits Klára és Boncsér Gergely (fotó: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház)

A kisebb szerepek alakítói igen változatos teljesítményt nyújtanak – néhányan igen kellemetlen hanggal rendelkeznek, ám inkább azokról emlékezzünk meg, akik pozitív értelemben tűnnek ki! Fülep Máté korrekt Doupholt formál, és jól tölti ki a rendezés által megnövelt szerepét. Bódi Marianna szép, kiegyenlített hangja mellett tánckészségét is megcsillogtatja. Kun Tibor néhány mondatban is képes fényes tenorhangot megszólaltatni, és elismerés illeti Alfredo húgának néma szerepében Gemza Iringó érzékeny alakítását is.

A Kodály Filharmonikusok együttese igényes, kimunkált hangon muzsikált, a karmesterről, Szabó Sipos Mátéról pedig rögtön kitűnt, hogy interpretációja érvényes és értékes. Bár az áriákban egy-két rész nem sikerült kellően líraira, főként ami a fúvósokat illeti (a vonóskar akkor is szép pillanatokkal szolgált), akadtak remekül kivitelezett részletek, különösen a harmadik felvonásban. A Csokonai Nemzeti Színház Énekkara is kiegyenlített hangon, magabiztosan szólalt meg.

Ünnepi pillanatokat jelentett a tavaszi szezonban a debreceni vendégjáték, amely egyszersmind arra is figyelmeztetett minket: ne legyünk annyira Budapest-központúak. Lehet, hogy évi egy alkalomnál gyakrabban kellene megnéznünk a vidéki színházak produkcióit.

Fotók: Máthé András / Csokonai Nemzeti Színház

Hasonló bejegyzések