Nincs visszatérés?

Igor Sztravinszkij: A kéjenc útja – felújítás a Magyar Állami Operaházban. A január 18-i és 27-i előadásokról MONA DÁNIEL írt kritikát

A kéjenc útja (fotó: Vermes Tibor)
A kéjenc útja (fotó: Vermes Tibor)

Talán nem vagyok egyedül, és többeknél is nagy várakozás előzte meg a The Rake’s Progress, vagyis ezúttal A kéjenc útja címen futó opera bemutatóját. A január 18-i premieren teltházat ünnepelhetett az Opera, mint ahogy a további előadásokon is nagy volt az érdeklődés. A reakció azonban vegyesre sikerült. Próbáljunk elvonatkoztatni a szakma féltékeny, irigy vagy csak szimplán ellenséges képviselőitől, akik tulajdonképpen már Sztravinszkij gondolatát is ellenezték, hogy angol nyelvű operát írjon, mert tudták, hogy a 2015-ös bemutató úgyis kellemetlenül rossz lesz. Számukra talán csak saját interpretációjukban, saját rendezésükben nyert volna értelmet a mű. Tőlük tehát vonatkoztassunk el, mint ahogy azoktól is, akik már a függönyt is Anger Ferenc zseniális ötletének tulajdonították. Kik maradtak így? Maradt egy jelentős tömeg, amely a megbukott darabra jellemző kétütemes pianissimo tapsnál jóval lelkesebben, de az átütő siker szűnni nem akaró üdvrivalgásánál sokkalta szerényebben fejezte ki véleményét a rendezésről… és a darabról! Mert mondhatjuk, hogy mindkettő újdonságként érte a közönséget. Az értetlenség, a bizonytalanság, a még el nem döntött vélemény érződött a teljesen átlagosnak mondható tapsból. Hogy nekem tetszett-e? Erre határozott választ adhatok: nem tudom.

A rendezés tele van egyértelmű utalásokkal. Olyan megoldások ezek, melyek nem gondolkoztatják el a nézőt. Na, akkor ez nem elég eredeti, nem kellőképp művészi (vagyis elvont) – sóhajt fel a nagyérdemű egy része. De tényleg baj, ha néha egyenesen az arcunkba kapjuk a megoldást? Fognunk kell a fejünket, ha Nick Shadow csettint egyet, mire egy szikra – kanócszerűen – végigfut a színpadon? Igen, az ördög a darab végén patát visel, mikor Tom patanyomokat vesz észre a földön. Azt hiszem, az egyszerű kifejezések összetettebb ötletekkel való arányos vegyítése egészségesen variált koncentrációt kíván, miként a zene sem tartja fenn a figyelmet (nem is célja!) héttől tízig… Sztravinszkij zenéje ugyanúgy tartalmaz olcsó megoldásokat, elődökre való utalásokat, mint félreismerhetetlenül egyedi hangokat. Ám a társadalomkritikával színezett mentegetőzés után haladjunk végig A kéjenc útja útján!

Tom Rakewell és Liba mama: Balczó Péter és Kovács Annamária (fotó: Vermes Tibor)
Tom Rakewell és Liba mama: Balczó Péter és Kovács Annamária (fotó: Vermes Tibor)

A darab főszíntere egy körülbelül 2:5–3:5 arányban kettéosztott tér. A nagyobbik fele a valóság: többnyire lakótelep, de olykor bordély- vagy éppen hullaház. A lakótelepi épület a 602/A jelzést viseli, amely – amellett, hogy Anger születési helyének házszáma – arra is utal, hogy olyan helyről van szó, ahol az emberek teljesen átlagosak, semmi egyedi nincs bennük, még azon a nyamvadt 602-es számon is osztozniuk kell a minden bizonnyal létező B-épülettel. A ház népében megismerjük a legklasszikusabb karaktereket, házaspárokat egy szem gyermekeikkel. Világos öltönyös üzletember csinos magas kedvesével, cigarettázó, káromkodó házastársak, bölcsész papa konzervatív mamával, fiatal és vagány szerelmespár és Mr. és Mrs. Jólnevelt. Gyermekeik a homokozóban játszanak, vagy hintáznak. Utóbbi az elitebb játék. Ebben ül többször Nick Shadow, mikor a történések még az irányítása alatt állnak. A homokozó a felnőttek szempontjából a visszacsúszás helyszíne: Shadow itt veszti el a fogadást, Tom pedig itt hever az opera végén mint Adonisz. A csúszda az út ehhez a homokozóhoz. Tom többször is lecsúszik rajta, mintegy előre jelezve kilátástalan élete végállomását. A kenyérkészítő gép is a homokozóba dobja a cipót, ami – tudva, hogy csalásról van szó – nem szorul több magyarázatra.

Jelenet az előadásból (fotó: Vermes Tibor)
Jelenet az előadásból (fotó: Vermes Tibor)

A színpadon álló mászóka felépítésében és arányaiban megegyezik a díszlet hátterével, azaz az 5 x 3 ablakkal és a kerttel. A szín baloldalán ugyanis egy virágos kert található piros paddal. Hogy a háttérben látható leveles–virágos fal a lakótelephez kapcsolódó tűzfal-e, vagy egy teljesen elkülönülő paradicsom valótlannak tűnő horizontja? Talán mindkettő. Az idilli környezet igyekszik elválni a koszos, szürke világtól, de az említett háttér nem meggyőző, a kertkapu alig akar becsukódni, a kerítés nem elég magas, ráadásul kommunikációs csatornának ott egy postaláda… Jobbra szürke, balra zöld; jobbra sík, balra domb; jobbra zsúfoltság, balra nyugalom. A kettő között pedig valami hibrid. Szürke, de kiemelkedő válaszfal a két világ között. (Ezért nem neveztem meg pontosan a két rész szélességének arányát.) Anger felhívta a figyelmet, hogy a válaszfalon végigfutó átlós vonalak megegyeznek Tom mellényének vonalaival. Hát persze! Tom az, aki miatt az idilli vidék nem tud elszakadni a várostól, ő lesz, aki átlépi azt a bizonyos határvonalat. Szó szerint a határon táncol, mikor a kerítésen egyensúlyozik. A kéjenc útja akkor veszi kezdetét, mikor Tom átlépi a kaput. Sőt, mikor leküzdi gátlásait, és átadja magát Liba mamának, újra átsétál azon a bizonyos kertkapun, mintegy jelölve az újabb negatív szintlépést. Ezen a ponton azt hittem, hogy a kapu mint pokol bugyrai koncepciót végigvezeti a rendező, és Tom újra átlép a kapun, mikor elhatározza, hogy elveszi a Török Babát, vagy mikor belevág a kenyérkészítő gép gyártásába, de Anger nem tulajdonított ekkora jelentőséget a kertkapunak.

Anne, Török Baba és Tom: Eleanor Lyons, Meláth Andrea és Balczó Péter (fotó: Vermes Tibor)
Anne, Török Baba és Tom: Eleanor Lyons, Meláth Andrea és Balczó Péter (fotó: Vermes Tibor)

A kert-lakótelep panel felemelkedésével megpillantottuk a látványtervező Zöldy Z Gergely multifunkcionális ötletét, a 8 x 3 kabinból álló vas építményt. Ezek lettek a kupleráj szobái, a hullaház fiókjai vagy éppen a Török Baba személyes tárgyainak polcai. A kórus kényelmesen mozgott a szerkezeten, ami – tekintve, hogy csak onnan énekeltek – nem utolsó szempont. Ügyesen eltalált fények segítették a helyszínek azonosítását. Ugyanakkor ez a díszlet nem segítette az opera egyik fontos és következetes koncepcionális elemének, a kinti és a benti jelenetek szabályos váltakozásának megvalósulását. Mivel a színpad eleje szabadon volt, nem kerülhetett jelenet kizárólag a fém építménybe. Márpedig Sztravinszkij fegyelmezetten követi ezt a váltakozást, mely alapvető ritmust ad művének. A legkisebb színpadi változtatás elve tehát ezen a ponton bicsaklott egyet.

Az énekesgárdára igazán nem lehetett panasz. Anne szerepében egy ausztrál vendégművész, Eleanor Lyons lépett fel. Bár több helyütt pontatlanul intonált, kiválóan alakította a kedvese után kesergő lányt. Mikor ebbe a szerepbe bújt, áriái kristálytisztán zengtek. Finom késleltetéseivel, a gondosan elhelyezett hangok érzékeny felerősítésével és kicsengetésével, valamint szenvedélyességet és gyöngédséget egyszerre sugárzó tónusával kiérdemelte a kapott ovációt. Tom Rakewellt Balczó Péter alakította. Testhezálló szerep: átlagos termetű, megnyerő mosolyú, látszólag naivan vidám és lelkes fickó, nem mellesleg pedig kiváló énekes. Az ő zenéjében nem találtunk afféle csodát, mint Lyonsnál, de teljesítménye sokkal megbízhatóbb és egyenletesebb volt. Kifogástalan, de bátorságot mellőző éneke épp a virágoskert Anne-jének és a lakótelep kiszámítható világának keveréke volt – ami ez esetben rendben is van. Annál is inkább, hiszen a hiányzó vokális bátorság ott volt Nick Shadow, vagyis Kálmán Péter előadásában. Kálmán otthonosan mozgott szerepében, és tréfákkal tűzdelt éneklése (hogy csak egyet említsünk: kenyérrel a szájában énekelt), ha kellett, negédes volt, ha kellett, félelmetes. De ebben a félelmetességben is hallani lehetett egyfajta magabiztos, flegma gúnyt. Anger Ferenc sokszor ügyesen hozta színre: szinte észrevétlenül vegyült a néppel, majd egy ponton kivált közülük. Csak a közösség egy tagja… Vagy mégsem?

Anne Trulove: Eleanor Lyons (fotó: Vermes Tibor)
Anne Trulove: Eleanor Lyons (fotó: Vermes Tibor)

Kiemelkedett Meláth Andrea Török Babája is. Igaz, a híres hisztéria-jelenete lehetett volna hisztisebb, ha úgy tetszik, csúnyább. (A jelenet több sebből is vérzett, ugyanis az elhallgattatásra szolgáló kendő csak jóval később került a Baba fejére; s ezzel azonnal értelmetlenné is vált.) A széles hangközugrások és a megterhelő dinamikai követelmények sem fogtak ki a művésznőn, aki a kiváló éneklés mellett mozgásában is emlékezeteset alakított. Ízlésesen, azaz jelen esetben ízléses groteszkséggel alakította az utolsó részletig nőies, de mégiscsak szakállas nő kettős képét. Kellemes élményeket szerzett Szigetvári Dávid is, aki az árverésvezető Sellemet formálta meg. Sikere szintén a színpadi játék és az ének szerencsés eltalálásából fakad. Figuráját, ahogy csak lehet, túljátszotta: ripacs hatalmas vigyorral, ronda ruhákban, csillámló sminkkel, hatalmas gesztusokkal, hiperaktív és teátrális mozgásokkal. (S ez most mind-mind dicséret volt!) Hangilag pedig fiatalos, precíz, jókor koszos hangú Sellemet kaptunk.

Nick Shadow és Tom Rakewell: Kálmán Péter és Balczó Péter (fotó: Vermes Tibor)
Nick Shadow és Tom Rakewell: Kálmán Péter és Balczó Péter (fotó: Vermes Tibor)

Kevesebb jót mondhatok Kovács Annamária (Liba mama) és Palerdi András (Trulove papa) alakításáról. Bár Kovács játékában ott volt a dög, karakterét lehengerlő erővel formálta meg, vokálisan nem tudta ugyanazt az ellenállást nem tűrő főnökasszonyt nyújtani. Hasonló volt a problémám Palerdi esetében is: a külsőre meggyőző, mogorva, de szeretetteljes édesapa megszólalásából nem sugárzott a szükséges tekintélyt parancsolás, a féltéssel vegyes szigor.

A Magyar Állami Operaház Zenekara a hozzá megszokott remek minőségben muzsikált. Erik Nielsen pálcája alatt létre tudták hozni a csembalós klasszika és a disszonáns 20. század hangzásának fúzióját, amely még a dramaturgiailag laposabb részeknél is fenntartotta a hallgató figyelmét. Az Operaház Énekkara ezúttal színészileg alakított nagyot: fegyelmezetten, spontán látszatot keltve, illusztrálva, de háttérben maradva segítette a cselekmény befogadását.

Talán sikerült érzékeltetnem, hogy az előadás mellett ugyanúgy szólnak érvek, mint ellene. A kéjenc útja nem átlagos darab, Anger Ferenc rendezése (és Zöldy Z látványterve!) pedig egyáltalán nem jár rossz úton. Bízom benne, hogy az Operaház vezetősége újra kihúzza majd a repertoár paklijából a szív királynőt, és akárcsak a műben, a műsoron is lesz visszatérés…

Fotók: Vermes Tibor