Nézni vagy hallgatni?

Philip Glass: Satyagraha – HD-közvetítés a Metropolitanből, 2011. november 19. ÁDÁM TÜNDE kritikája

Gandhi: Richard Croft (fotó: Ken Howard)

– Hallgatott már Philip Glasst?
– Nem.
– Látott már amerikai filmet, mondjuk a Truman show-t, vagy az Oscarra is jelölt Az órákat?
– Igen.
– Akkor hallgatott már Philip Glasst.

Ilyen egyszerű: kortárs zene a filmzene is, és Philip Glass történetesen elég sok filmhez írt már zenét. Operát is írt, és minket ez most jobban érdekel. Bár azt hiszem, ha esetében operát mondunk, csupa olyasmit feltételezünk a műről, ami nem lesz jellemző rá. A legegyszerűbben összefoglalva, hogy kinek nem ajánljuk a Glass-operát: akinek az opera azt jelenti, hogy az énekes bejön, énekel egy áriát, és ő megtapsolja. Aki történetet, pláne követhető cselekményt óhajt látni-hallani az előadásban. Aki másnap fütyörészhető dallamot követel a szerzőtől. Akkor mégis ki hallgasson kortárs operát? Például az, aki még sosem hallott operát, így mentes a kliséktől. Vagy aki képes úgy tekinteni a műfajra, mint állandóan változó művészeti ágra, amelynek a jelenre kell reflektálnia, ezért az alkotáshoz is csak a jelen zenei nyelvét használhatja.

Jelenet az előadásból, elől Richard Croft (fotó: Ken Howard)

A New York-i Metropolitan Satyagraha-előadása nagyon érdekes produkció, és nem abban az értelemben érdekes, ahogy ezt a jelzőt a kortárs zenére érteni szoktuk: „Milyen volt?  – Érdekes (=rossz)”. A produkció izgalmassága két tényezőből ered szerintem. Egyrészt a zenemű jellegéből adódik, vagyis a cselekménynélküliségből, és a szöveg primer jelentésének elhanyagolhatóságából, másrészt abból, hogy a 2008-as rendezés nem a Met saját produkciója, hanem Londonból importált színrevitel. (Londonban 2007-ben mutatták be, és a következő évben került a tengerentúlra.) A zenére mondhatjuk, hogy meditatív – ez legyen a szépítő körülírás, a pontosabb jellemzés az lenne, hogy monoton, szakszóval pedig repetitív. Azonban a zenekari alapra még illeszkedik egy-egy dallam, ezek leginkább mantraszerűek – és ezen a ponton rögvest megdől a korábbi tézis, miszerint a kortárs művekben nincs fütyülhető dallam. Ha nem is fütyültem, de még vagy két napig ment a fejemben az opera zárójelenetének dallama.

A fiatal Gandhi: Richard Croft (fotó: Ken Howard)

Ha most valaki kedvet kap, és elszánja magát Philip Glass operájának hallgatására, feltétlenül az első, Gandhi által énekelt jelenettel kezdje, vagy éppen az utolsóval – ellenkező esetben úgy járhat, mint a mostani közvetítés nézői: a műholdas kapcsolat hibája folytán az első húsz percről lemaradtunk, ami egy Tosca esetében bosszantó, ám túlélhető, de a Satyagraha befogadását csaknem lehetetlenné tette. A bevezető jelenet alatt akklimatizálhattuk volna fülünket Glass zenei nyelvéhez, ehelyett a felvonás közepére „estünk be”, mit sem értve, ráadásul minden előkészítés nélkül belezuhanva a repetitív zene minden „szépségébe”. Hazudnék, ha azt állítanám, némely percben nem akartam felvágni az ereimet, vagy nem őszinte megkönnyebbüléssel nyugtáztam egy-egy jelenet végét. Ám az már az első (általunk is látott) perctől világos volt, hogy ez az előadás színpadilag messze meghaladja a Met-produkciók átlagszínvonalát, ráadásul a színrevitel szerencsésen szolgálta a zeneművet.

Rachelle Durkin és Richard Croft (fotó: Ken Howard)

Az opera jellegzetessége még, hogy a librettó – ha használhatjuk még ezt régi kifejezést a kortárs művekre – semmire nem hasonlít, amit általában operaszövegkönyvnek gondolunk. Nem akar cselekményt elmesélni, és ugyan Gandhi a témája, de ismeretterjesztésre sem vállalkozik. Magyarul: az előadás után semmivel sem tudunk többet Gandhiról, mint előtte, aki pedig eleve nem tudott semmit róla, az ezután sem fog. A szövegek a Bhagavad-Gítából, a védikus irodalom alapművéből valók, és számunkra leginkább ősi bölcsességeknek tűnnek – már amit lefordítanak, szanszkritul ugyanis nem értünk. Ez a lényege a nyelv kiválasztásának: hogy ne legyen érthető szöveg. Gondoljunk bele, ez alapvetően különbözik attól az operaműfaj kezdeteitől szinte máig tartó törekvéstől, hogy a néző értse az énekelt szövegeket. Az opera hazája, Itália nyelvén, olaszul mindenki értett, az olasz nyelvterületen túl pedig azonnal lefordították az adott ország nyelvére, manapság pedig felirattal támogatják meg világszerte az eredeti nyelvű operajátszást. Erre itt egy szerző, aki úgy döntött, hogy márpedig az ő operájának szövegét ne értsék, csak hallgassák, ő mást akar mutatni ezzel. Például, hogy milyen jól hangzik a szanszkrit nyelven énekelt szöveg. És hogy mindegy, miről énekelnek, hiszen a bölcsességeken túl nem hordoznak információt ezek a szemelvények, akkor sem, ha lefordítják. Mert felirat természetesen van, ma már kötelező, de a szerzői szándék ott lepleződik le, amikor angol nyelven sem feliratoznak, vagyis azt nem is kell értenünk. Újabb furcsaság, hogy ha valahol követhető valami cselekményféle, vagy legalább kronológia, az a felvonások és azok jeleneteinek címében fedezhető fel.

Jelenet a III. felvonásból (fotó: Ken Howard)

A három felvonás három személy nevét viseli: az első Tolsztoj, a második Tagore, a harmadik King. (Itt gratulálnék a magyar nyelvű ismertető szerzőjének, aki Martin Luther King nevét Királynak fordította…) A jelenetek címmel, évszámmal jelzik, hogy Gandhi és követői éppen akkor mivel foglalkoztak: így az eskü-jelenet, vagy a tiltakozás, ahol elégetik a hindukat kirekesztő okmányokat. Felvonul még az Indian Opinion című hetilap, és látjuk a fináléban a többezres tiltakozó menetet. A színrevitel (mivel a bölcsességeket nehéz volna színpadra alkalmazni) a címeket fejti ki képi formában, így egészítve ki a hangzó élményt. Óriási papírmasé bábukat látunk, gólyalábakon közlekedve, és a nagy létszámú kórus is számos feladatot kap az éneklésen kívül. Rengeteg újságpapír fogy a megfelelő jelenetben – itt, a második felvonásban pedig felfedezhetünk egy egészen klasszikus operai megoldást, nevezzük mondjuk nevető-kórusnak. („Szövegét” fordítás nélkül is jól értjük: „ha-ha-ha”.)

Bábjáték a II. felvonásban (fotó: Ken Howard)

A félkör alakú díszletháttér alkalmas vetítésre (nem 3D, csak kettő, de illúziót keltő), nyithatók rajta ajtók-ablakok, az előtérben pedig elegendő hely marad a statisztériának és az énekkarnak. A továbbiakban innen, Budapestről tátott szájjal bámuljuk, hogy egy máshonnan átvett, és már három-négy éves rendezés mennyire flottul működik, miközben elképesztő dolgok történnek a színpadon. Például rengeteg újságpapírt szórnak be, ám ezek eltüntetését pillanatok alatt, gyakorlatilag zökkenőmentesen oldják meg. Bámuljuk még a kreativitást: a harmadik felvonás majd húsz percén át celluxoznak a színpadon: vagyis ragasztószalagokkal elindulnak a statiszták, és különböző magasságokban csíkokat húznak keresztbe a színpadon. Eleinte persze nem értjük, de mire elkészül, úgy fest, mint egy fordítva álló szalagfüggöny. És amikor azt hinnénk, ez volt a vége, a szalagokat összegyűrik, ám nem véletlenszerűen, mert az eredmény egy hatalmas emberforma, tulajdonképpen leképezése annak, ahogyan a tömegek Gandhi mögé álltak, és sok kis pontból (ez esetben szalagból) egy nagy lesz. Mindez már a harmadik felvonásban történik, így elmondhatjuk, hogy Phelim McDermot rendező nem fogy ki az ötletekből a három felvonás bő két órája alatt, és a színpadot nem azért hagyja üresen, mert olcsóbb, hanem mert a teret akarja használni, kitölteni emberekkel, akciókkal, méghozzá látványosan, invenciózusan. Így is lehet.

Gandi: Richard Croft (fotó: Ken Howard)

A zenéről mondottakból talán nem következne, hogy az énekszólamok ennyire kényesek, pedig azok, nagyon is. Az abszolút főszereplő, Gandhi énekli az áriáknak jellegük miatt talán nem is nevezhető számokat – hívjuk talán daloknak? Mindenesetre ezek megszólaltatásához éppen ilyen sallangmentes, letisztult tenorhang szükséges, amilyen Richard Crofté. Korábbi megszólalásaiban is, de a legvégén mindenképp feltűnik az az éteri tisztaság, amivel egyrészt jellemezni akarta a szerző Gandhit, másrészt amivel rendelkeznie kell a tenoristának, ha ezt el akarja énekelni. Croft ennek nem csupán megfelel, ennél többet hoz: amerikai létére olyan tökéletesen változtatják át Gandhivá, hogy szemernyi kétségünk nem lehet: ezt a szerepet neki kellett elénekelni. (Az opera 1983-as lemezfelvételén – igen, van felvétel! – ugyanezt Douglas Perry énekli, hatásosan, de Croft mostani teljesítménye felülmúlja a lemezen hallhatót.) A szerep azonban legalább ennyire áll néma színpadi jelenlétből, hiszen Gandhi sokat van úgy a színen, hogy konkrét énekelnivalója nincs, és Croft ezeket a pillanatokat is jól megoldja.

A titkárnőt, Miss Schlesent alakító Rachelle Durkin énekli az extrém szoprán szólamot – nincs könnyű dolga. A többi szereplőt, miután a szerepeknek van ugyan nevük, de sosem szólítják meg őket, jobb híján mezzóként, baritonként raktároztuk el memóriánkban. Ebben egyébként ismét felismerhetünk egy operás klisét: a „modern” szerzők is csak hangfajokra írnak, mi mást tehetnének. A szólistáknál jóval nagyobb szerep jut a Metropolitan Énekkarának, a bábokkal dolgozó The Skills Ensemble-nak, na és persze a zenekarnak, élükön Dante Anzolinivel.

A végeredményt tekintve azt hiszem, hogy a produkció egészében hatott a nézőkre: a zenét úgy támogatta meg a színpadi akció, hogy kerek egész jött létre belőle. Operaszínház, amit nem elég nézni, és nem elég hallgatni: egyszerre kell befogadni.

Elől Gandhi: Richard Croft (fotó: Ken Howard)

Döbbenetes siker fogadja a produkciót az őskonzervatívnak tartott Met-közönség részéről – itthon pedig a jóindulattal fél házas Uránia közönsége még fogyatkozik is a végére. Persze nem érdemes azon rágódni, hogy a hazai közönség miért zárkózik el ennyire a kortárs művektől. Egyáltalán mi az, hogy kortárs? Glass operája 1980-ból való, és visszatérve a könnyűzenei párhuzamhoz: a ’80-as évek könnyűzenei slágereire ma már klasszikusokként gondolunk, ám ugyanez a kanonizálódási időszak az operaműfajban – úgy tűnik – jóval lassabb. Márpedig Glass zenéje bizonyos pontokon közelebb áll például Jean Michel Jarre-hoz (az Oxygène 1976-os!), mint az operának gondolt műfajhoz. Ezen a ponton érdemes elmélázni azon, hogy nem az lehetne-e az opera útja, hogy visszatérünk a műfaj hőskorához, nem különítve el könnyű- és komolyzenét, amikor még napi fogyasztásra „használták” a szerzőket és műveiket. Verdi megírt egy áriát – és másnap az utcán fütyülték. Vagy nem, mert megbukott – mondjuk. Mintha az amerikai közönség erre fogékonyabb lenne – vonhatnánk le a következtetést. Igen ám, de ez a produkció például Londonban született, a jó öreg Európában. Ám mindenképpen izgalmas eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha a (magyar) zeneszerzők jó része nem a fióknak írna, vagy épp külföldi operaházaknak, hanem mondjuk itthon is legalább a játszott repertoár fele állandóan kortárs opera lenne, de nem csak kötelességből bemutatott, alkalmi produkcióként, hanem a műsorrend szerves részeként. De mielőtt efféle álomba ringatnánk magunkat, csak egy kérdés: vajon mikor mutattak be Glass-operát Magyarországon? És mikor fognak? Na ugye.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera